Az illiberális demokrácia kifejezést Fareed Zakaria 1997-es, a rangos amerikai folyóiratban, a Foreign Affairsben közölt, The Rise of Illiberal Democracy (Az illiberális demokrácia előretörése) című tanulmányának köszönhetjük, és a politikai átmenetek vizsgálata, a tranzitológia azon felismerésének, hogy nem is olyan egyszerű meghonosítani a liberális demokráciát a világban. A Liberalism and Democracy: Can’t Have One Without the Other (Liberalizmus és demokrácia: nincs egyik a másik nélkül) című, ugyanott, 1998-ban közölt válaszcikkében Marc F. Plattner, a Journal of Democracy szerkesztője arról írt, hogy korábban is számos nem nyugati országban észlelték, hogy a liberális demokrácia helyett a választási demokrácia honosodott meg, amely nem tartotta tiszteletben az emberi jogokat. Az illiberális demokrácia fogalmi újítása ennek megfelelően politikatudományi reflexió volt a demokráciák hiányjelenségeire. De miben rejlett Zakaria újítása?

Nem végállomás, csak leágazás

Nyugaton majd egy évszázadon át a demokrácia fogalmán liberális demokráciát értettek – mutatott rá a politológus-kommentátor –, azaz szabad és egyenlő választásokat, jogállamiságot, szólás-, gyülekezés- és vallásszabadságot, továbbá a tulajdon biztonságát. Az utóbbi szabadságok nem inherens feltételei a demokráciáknak, és inkább az alkotmányos liberalizmus körébe tartoznak. A liberalizmus ugyan a demokráciával párhuzamosan létezett, de sosem volt egyértelműen hozzákötve. A kilencvenes évek végére az tűnt fel, hogy a két szál, amely Nyugaton idővel mégis összefonódott, elkezdett kettéválni. Ahogy a demokrácia a hidegháború után felvirágzott, az alkotmányos liberalizmus nem tudott szárba szökkenni. A kor optimizmusával szembemenve Zakaria már 1997-ben úgy látta, hogy azok az országok, amelyek illiberális vonásokkal rendelkeznek, nemigen mozdulnak el a liberális demokráciák irányába. Nem átmeneti vagy ideiglenes fázisnak látta tehát az illiberalizmust, hanem sokkal inkább a demokrácia variációjának. Mint fogalmazott: a nyugati liberális demokrácia talán nem is a demokratikus fejlődés végállomása, inkább csak egyik leágazása.

Az illiberális demokráciák fogékonysága

Ha egy ország nem tartja tiszteletben a törvényeket – mutatott rá Zakaria –, akkor csekély vigasz, hogy amúgy demokratikusan megválasztott kormánnyal rendelkezik. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a két világháború közötti időszakig minden demokratizálódási hullámot visszaesés követett. Felismerése ellenére nem alakult ki konszenzus abban, vajon miképpen lehetne az illiberális demokráciákat segíteni abban, hogy liberális demokráciákká váljanak. Az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy demokráciaexport helyett inkább konszolidálják a már létrejött (illiberális) demokráciákat, és segítsék az alkotmányos liberalizmus elterjedését. Ezzel szemben Marc Plattner azt állította, hogy ha már a liberális és a demokratikus elem különválik, akkor a nyugati országoknak mindent meg kell tenniük, hogy az illiberális demokráciák felzárkózzanak a liberális demokráciák szintjére. Úgy vélte, hogy az illiberális demokráciák fogékonyak az alkotmányos liberalizmus iránt, nyugati értelemben véve demokratizálhatók, ráadásul, ha egy ország elsőre nem is sikeres ebben, a történelmi minták azt mutatják, hogy második nekifutásra sokkal nagyobb esélye van az eredményes alkalmazkodásra, mint azon országok esetében, amelyek semmilyen demokratikus tapasztalattal nem rendelkeznek.

A fenti eszmecsere tanulsága, hogy a kilencvenes évek demokratizálódásról folytatott vitái nem csak a nyugati országokra fókuszáltak, és akár olyan demokratizálódási utakat is készek lettek volna demokráciaként elfogadni, amelyek távol álltak az optimálisnak vélt nyugati mintáktól (például a liberális autokrácia). Jóval rugalmasabb volt tehát a politikatudományi diskurzus, mint napjainkban. A hatvanas években evidens volt, hogy nem minden demokrácia nyugati típusú, a nyolcvanas években ez a megközelítés háttérbe szorult, és szigorúbb konformizmus érvényesült, a kilencvenes évek elején ez megint enyhült, mígnem az évtized végére új konszenzus jött létre, miszerint a kelet-európai átalakulás sikerrel járt, az intézményi átmenetet abszolváló országok immár a konszolidált demokráciák jegyeit mutatják. Ettől kezdve azonban a fiatal demokráciákban felmerülő problémákat a sikeresen alkalmazott modelltől való eltérésnek tekintették. Ez a szemléleti változás vezetett ahhoz, hogy a politikatudomány a különbségeket a populizmus és a hibrid rezsimek kategóriáival kezdte leírni.

Orbáni csavar

Kezdetben tehát az illiberális demokráciákra mint tökéletlen, de fejleszthető konstrukciókra tekintettek. Utóbb azonban a politikai fejlődésről való gondolkodásban egyre inkább a bináris, fekete-fehér logika érvényesült: valami vagy liberális demokrácia, vagy nem demokrácia. Ennek megfelelően az illiberális demokrácia kifejezés negatív fogalomként terjedt el. Miért akarná egy politikus magára húzni ezt a megbélyegzést? Azt, hogy ezt Orbán Viktor valójában akarta-e vagy sem, lehet, hogy sosem fogjuk megtudni, de azzal, hogy használta a fogalmat, még ha nem az eredeti értelmében is, aktív formálójává vált jelentésének. Nála az illiberalizmus a liberalizmus politikai kritikájaként jelenik meg. Megnyilvánul hatalmi összecsapásokban (liberális elit elleni küzdelem), az ehhez köthető kultúrharcban (woke-ellenesség, nemzeti értékek hangsúlyozása), de megalapozza a liberális demokráciafelfogás ideológiai kritikáját is. Mindez a liberális demokrácia két alkotóelemének (liberális és demokratikus) megváltozott egyensúlyára vezethető vissza.

Mint láthattuk, az alkotmányos liberalizmus elemei nem kötődtek szorosan a demokratikusakhoz. A kilencvenes évek óta azonban a nyugati liberális demokráciák még inkább elszakadtak tőlük, fokozatosan progresszívvé váltak, és egyre több szabadságkiterjesztést hajtottak végre (szexuális és nemi kisebbségek elismerése, illegális bevándorlók befogadása). Sok esetben csak rendeleti vagy bírói úton, nem pedig demokratikus felhatalmazással vagy népszavazással. E jogkiterjesztés idővel beépült a liberális demokráciák öndefiníciójába, s ez a megváltozott demokráciaértelmezés vált azután követendő normává. Amely ország nem tudott vagy nem akart igazodni ehhez, hamar a „jelzős” demokráciák körében találhatta magát. Orbán Viktor 2014 óta nemcsak egyszerűen elutasítja a liberális dominanciájú demokráciafelfogást, hanem minden eszközzel a demokratikus elemeket próbálja erősíteni. Nem világos, hogy pontosan milyen lenne az általa vízionált „demokratikusabb” demokrácia, politikai cselekedeteinek azonban ez az ideológiai háttere. Csökkenteni a liberális befolyást mind globális, mind nemzeti szinten.

A politikacsinálás másodhegedűsei

Mindez azonban a politika világán kívül is hatott. Ha a demokráciákról szóló diskurzus nem is tért vissza a hatvanas évek felfogásához, az Orbán-
hatás következtében jóval rugalmasabbá vált. Az illiberalizmus vizsgálata mellett megjelent a nem demokratikus liberalizmus torzulásának vizsgálata is, azaz végső soron annak elismerése, hogy a liberális demokrácia alkotóelemeinek egyensúlya valóban megváltozott az utóbbi évtizedekben. Dani Rodrik közgazdász 2018-as The Double Threat to Liberal Democracy (A liberális demokráciát fenyegető kettős veszély) című írásában például arra hívja fel a figyelmet, hogy a liberális demokrácia válságának oka a liberális elemek túlsúlyba kerüléséből ered.

A vezetők hatalmát egyre szélesebb körben korlátozzák olyan formális és informális tényezők, mint például a közigazgatás, a független hatóságok, a bíróságok, nemzet fölötti szervezetek vagy akár a globális gazdaság. The People vs. Democracy (Nép kontra demokrácia) című könyvében Yascha Mounk politológus hasonló szellemben mutat rá arra, hogy a liberális demokrácia egyre kevésbé képes a többségi véleményt érvényesíteni a törvényhozásban. A neves populizmuskutató, Cas Mudde a populizmust illiberális válasznak tartja a nem demokratikus liberalizmusra (mint könyvének címéből is kitűnik: Populism in Europe: An Illiberal Response to Undemocratic Liberalism). Szerinte a politikusok olyan mértékben ruháztak át hatalmat a különböző nem állami (piaci, szupranacionális, technokrata) szereplőkre, hogy a politika kiüresedett, és a politikusok másodhegedűssé váltak a politikacsinálásban. Amikor Orbán Viktor nagy ritkán saját vezetői szerepét elemzi, akkor azt fogalmazza meg, hogy a mai politikusok jelentős része nem azért van a politikában, mert víziója van, mert küldetéstudata van, hanem mert ugródeszkának tartja pozícióját valamilyen nemzetközi szervezethez vagy multinacionális vállalathoz. Mi történik, ha a vezetők csak „dísznek” vannak, menedzselni a különböző szupranacionális szinten meghozott döntések helyi végrehajtását? Mi történik, ha a nemzetek sorsát olyan döntések határozzák meg, amelyekre nincs ráhatása a demokratikus legitimációval rendelkező vezetőknek? A választók vagy értelmetlennek tartják a választást, vagy populista pártokra szavaznak. Ezek a pártok a liberális demokrácia megváltoztatását ígérik, így fordul elő Mudde szerint, hogy a demokráciában hívő választók illiberális választ adnak a nem demokratikus liberalizmusra.

Ha kibillen az egyensúly

Napjainkban a liberális demokrácia hívei és kritikusai egyaránt antidemokratikusnak tartják egymást, mivel a liberális demokrácia két alkotóeleme előbb az egyik, majd a másik irányba lengett ki. Az ennek következtében létrejövő korrekciós kísérleteket a demokrácia veszélyeztetésének tekintik. A két alkotóelem közötti belső feszültség csökkentése ezért ott kezdődik, ha jobban megértjük kölcsönös egymásra hatásukat, reflexív természetüket. Erre ma már látszanak különböző kísérletek a nemzetközi demokráciaelméleti irodalomban. Mindez azonban még csak kezdeti lépés. Érteni kell ugyanis azt, hogy a liberális demokrácia demokráciadeficitje egyszerre többféle torzulást képez: nem demokratikus liberalizmust, illiberalizmust, amit az alkotóelemek közötti egyensúly újragondolásával lehet mérsékelni.

A liberális demokrácia két alkotóelemének összetartozása történelmileg nem magától értetődő. Különböző időszakokban más és más egyensúlyban tudott egymás mellett létezni. A liberális demokrácia jelenlegi válságát sem a kilencvenes évek konszenzusához való visszatérés, sem a demokratikus elem dominanciájának egyoldalú rögzítése nem oldaná meg. Mindkét félnek szüksége van a másik alkotóelem érvényesülésére. Az orbáni politikai illiberalizmussal szemben a liberális demokrácia hívei nem a liberális elemek erőltetésével, hanem a demokratikus elemek erősítésével tudnak küzdeni.

 

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ stratégiai igazgatója

Nyitókép: Eugène Delacroix: A szabadság vezeti a népet, 1830, Louvre, Párizs / közkincs, Wikimédia