Kívülről nézve

Gallagher Fenwick avatott francia újságíró könyvének műfaját nehéz meghatározni. A kelet-európai sztyeppe ezeréves történelmébe és a putyini háborúk kontextusába próbálja beágyazni az ukrán elnök életrajzát, lábjegyzetekkel megtűzdelve. Elbeszélésében a jogász végzettségű Zelenszkij iskolai barátaival együtt veti bele magát a szórakoztatóiparba, termékeit nemcsak Ukrajna, hanem az orosz nyelvű világ, azaz szinte a teljes posztszovjet térség piacára szánja. A fordulat 2014 után következik be, amikor a jelenkori Oroszország először kezd nyílt területszerzésbe, éppen Ukrajnával szemben. Elindul A nép szolgája című filmsorozat, amelyben Ukrajna elnökét játssza három évadon keresztül. A sorozat megmarad a szórakoztató műfajnál, de a népszerű teória szerint eleve azzal a szándékkal készült, hogy felépítse Zelenszkijt mint új típusú politikust. Ekkor még a politika és a sajtó is gyanútlan vele szemben: nem tekintik potenciális játékosnak, mígnem tényleges elnökké választásával 2019-ben a dolog természeténél fogva azonnal rárepülnek: offshore-lovag, oligarcha kitartottja, a politikát is olyan biznisznek tekinti, amely csak akkor biztonságos számára, ha a döntéshozó székekbe barátait ülteti, akik addig is közeli munkatársai voltak, de még a nemzetbiztonság ügyét is rájuk bízza.

Zelenszkij köztudottan zsidó, amit belső ügyének tart. És az a bizonyos oligarcha, Ihor Kolomojszkij is az, akinek új elnökre azért volt szüksége, mert az előző, Petro Porosenko államosítással durván benyomult a felségterületére. Amolyan vadkelet. Kolomojszkij nemcsak arról nevezetes, hogy Zelenszkij „barátja”, hanem a háború kezdetén, még 2014-ben ő pénzelte azokat a paramilitáris alakulatokat, a későbbi Azovot is, amelyek a hadsereg ekkor még hiányzó képességeit pótolták az oroszok megállítására. Zelenszkij az elnökválasztás első fordulója után egyetlen interjút adott, amelyben többek között elmondta, hogy gyógyászati célokra engedélyezné a marihuánát. Politikai filozófiája, a közvetlen demokrácia elmélet maradt, és nem tudta teljesíteni legfőbb ígéretét sem, hogy véget vet a donbászi háborúnak. És 2022. február 24-én Putyin megindítja totális támadását az ukrajnai nácik – és drogos politikusok – ellen.

Fenwick szerint Zelenszkij a legbriliánsabban az amerikai kapcsolatot kezelte: konokul nem értette el Donald Trump hírhedt zsarolását, hogy a fegyverszállítmányokért cserébe indítson eljárást a Biden család ellen, és egy pillanatig sem hagyott fel Trump nyilvános dicséretével.

Többekhez hasonlóan Fenwick is úgy ítéli meg: a február 24-i invázió után Zelenszkij Chaplinből Churchillé vált.

Az otthoni szemszög

A másik könyv szerzője, Szerhij Rudenko ukrán újságíró hazája számos vezető politikusáról írt már életrajzot. Ő abból indul ki, hogy az ukránok „több évszázadon keresztül harcoltak Moszkvával a szabadságukért és a függetlenségükért”, s úgy tűnt, ennek a háborúnak „sohasem lesz vége”. Rudenko tényként kezeli, hogy megásta Putyin sírját az az ukrán elnök, akit sohasem fogadott el egyenrangú félként. Ez azért is érdekes, mert Rudenko amellett, hogy a Deutsche Wellének és a Szabad Európának is dolgozik, annak az ukrajnai Espreso TV-nek is a munkatársa, amelynek digitális földfelszíni műsorszórását 2022 áprilisában indokolás nélkül felfüggesztették. Ennek ellenére sem az Espreso, sem a többi érintett média nem vált ellenzékivé.

Rudenko jól értesültebb Fenwicknél, de könyvének olvasása több ismeretet feltételez Ukrajnáról. Megtudhatjuk, hogy Zelenszkijt elsöprő elnökválasztási győzelme ellenére sem fogadták be a régi politikusok, mégis keresztülvitte az előrehozott parlamenti választásokat, ahol saját pártja ideológia, helyi szervezetek és tagság nélkül is mindent vitt. Egyesek szerint pártja és az ország vezetése is leginkább úgy nézett ki, mintha saját produkciós irodája, a Kvartal 95 Stúdió kibővített változata lenne és a politikai túlélésre rendezkedett volna be. Zelenszkij ebben elődei útját járta, bár az ellenkezőjét ígérte. Az egyre sokasodó sikertelenség ellenére jól keverte a lapokat, saját embereitől is meg tudott válni.

Az egyik eltávolított központi játékos odaszúrt azzal, hogy a korrupciómentes ország nagyszerű álmát az azt „manipuláló kóklerek” szeszélyeire cserélte.

Zelenszkijnek 2019 végén, Párizsban adódott alkalma négyszemközt tárgyalni Putyinnal, de erről nem tudni semmi közelebbit, legfeljebb valószínűsíteni lehet a meghökkenését. Ő azonban kitartóan szorgalmazta az újabb találkozót. Hiába, mert Putyin nem tekintette legitim elnöknek, ahogy az ország vezetését sem szuverénnek. Mindezeket szüntelenül ismételgette, 2014-től puccsnak mondva az akkori forradalom utáni politikai váltást, de a teljes elutasítás Zelenszkij hivatalba lépésétől számítható.

Zelenszkijjel a hétköznapi ember jelent meg a politikában. Első miniszterelnöke, Olekszij Honcsaruk is követte a példát, amikor öltöny és nyakkendő helyett pólóban és tornacipőben, robogóval hajtott végig a kormány épületének folyosóján, hogy a tanévkezdés alkalmából köszöntse az iskolásokat. Az a hagyomány, hogy 1991 óta egyetlen kormány sem töltötte ki hivatali idejét, most sem szakadt meg. Honcsaruk irányítani, nem pedig végrehajtani akart az alkotmány szerint mindenható elnök mellett. Egy magánbeszélgetésben amatőrnek, primitívnek nevezte Zelenszkij elképzeléseit. Ahogy lenni szokott, a dolog kiszivárgott. Rudenko szerint Honcsaruknak csak azért kellett mennie, mert Zelenszkij nem tud megbocsátani. A mítosz hímpora, hogy új emberekkel lehet új politikát csinálni, ekkor kezdett lekopni. Érdekes módon a legnagyobb botrány azonban mégis az volt, hogy elnökké választása előtt, de 2014 után a stúdiója továbbra is dolgozott orosz koprodukcióban, bár ezt nem reklámozták. Pedig tartalmában nem volt kifogásolható, például az sem, hogy egyik show-műsora bemutatta azt a videófelvételt, amelyben Ramzan Kadirov csecsen elnök elsírja magát egy ukrajnai Lenin-szobor ledöntésének hírére. És persze egyáltalán nem volt világos, hogy mi a bűn, az oroszokkal való együttműködés kulturális téren vagy annak eltitkolása. Miközben mindenki együttműködött az oroszokkal – Oroszországgal –, beleértve egész Európát is.

Zelenszkij nem milliárdos oligarcha, de gazdag ember, sikeres művész és producer, Brad Pitt és Andy Vajna amolyan keveréke. Elnöksége óta újra és újra bekerül a hírekbe az egyébként korántsem titkolt olaszországi villája, miközben Putyin már-már nélkülöz – hivatalos vagyonnyilatkozata szerint hetvenhét négyzetméteres lakása, egy kis garázsa, két régi autója és viszonylag szerény fizetése van. Az invázió után Zelenszkij tucatáru, terepszínű és hangsúlyozottan nem katonai pólóban, nadrágban jelenik meg a nyilvánosság előtt, hogy ne tulajdonítsa magának a katonai dicsőséget ily módon se. Putyin ugyanakkor imádja a nyugati luxust, a fél világ fennakadt, amikor márciusban a Krím elfoglalásának évfordulóját ünneplő rendezvényen 4,5 millió forintot érő Loro Piana kabátban lépett föl.

Nemzetegyesítés és a többi tényező

A sok mélyebb és felszínesebb történet ellenére Zelenszkijjel kapcsolatban egyik könyvben sem teszik fel a kérdést, hogy kicsoda ő valójában. Moszkvában a megválasztása óta arra keresik a választ, ki irányítja az országot, merthogy abban nem hisznek, hogy ő. Népszerűsége országon belül a 2019-es megválasztása óta 2022 elejére erősen összezsugorodott, de ez egy félidős eredmény volt.

Gyakran felvetődik a kérdés, vajon mindent megtett-e az állam a felkészülésre vagy a tragédia elkerülésére. „A májusi ünnepek alatt saslikot fogunk sütni” – nyilatkozta 2022. január 19-én, kizárva a háború lehetőségét. Utólag azt a magyarázatot adta, hogy a háború bejelentése csak katasztrófát okozott volna, s nem is volt bejelentenivaló: az Egyesült Államok biztosra mondta a háború kitörését, Európa pedig biztosra mondta, hogy nem lesz, az átható gazdasági kapcsolatok miatt. Február 24-én Putyin megindította a hadi- és titkosszolgálati gépezetet a szerinte ruszofóbok és nácik ellen, amit leginkább az állam lefejezéseként képzelt el, miközben Zelenszkij egész életében oroszul beszélt, orosz tartalmakat hozott létre, s gyakorlatilag csak elnökként kezdett ukránul beszélni, ráadásul zsidó is. Biden menekítési ajánlatára válaszul hangzott el történelmi mondata: „Fegyvert kérek, nem fuvart.” Az orosz propaganda szerint az irodáját Romániában vagy Lengyelországban rendezték be, onnan beszél; ekkor tette közzé híres videóját, amelyben fő embereivel kiment a kijevi utcára, s onnan üzente, hogy az ország vezetése a helyén van. Putyin csak zárt helyekről beszél, Zelenszkij viszont elmegy a kórházakba, Bucsába, kimegy egyenesen a frontra, mindennap beszél az emberekkel, akiknek Putyin ugyan azt üzente, hogy csak katonai célpontokat támadnak, de akik saját bőrükön tapasztalták meg a háborús bűnöket, hogy az otthonukat lövik, civileket kínoznak és gyilkolnak meg. Az invázió óta bírósági ítéletekkel betiltott oroszbarát pártoknak a háború előtt együttesen húsz százalék körül volt a támogatottsága, azonban a betiltáskor már nem volt mérhető táboruk. Ma már semmiféle esélye nincs az Oroszország-pártiságnak, a bekövetkezett fordulat visszafordíthatatlan. Ezt nem az ukrán politika, hanem Putyin érte el. Keleten-délkeleten minden fertővé vált a nép szemében, ami orosz; teljességgel értelmezhetetlen Putyin tétele, hogy a helybeli lakosságra kell támaszkodni.

A támadás óta Zelenszkij népszerűsége az egekbe emelkedett, nyolcvan, sőt kilencven százalék fölötti támogatottságot mérnek, ami egyfajta védettséget biztosít. Nyíltan senki sem helyezkedik vele szembe, az eltérő politikai táborok felsorakoztak mögé, pontosabban őszintén támogatják az eszmét – a függetlenséget. Nagy kérdés eközben, hogy mi lesz a háború után. Az újjáépítés, a külföldi segítség kapcsán rendre feltevődik a kérdés, vajon nem ütötte-e fel a fejét Ukrajna legtoxikusabb belső ellensége, a korrupció. Az invázió óta megnőtt a szerepe és a tekintélye több nagyvárosnak, különösen azoknak, amelyek rendszeres orosz rakétatámadásnak vannak kitéve; ezek beleszólást akarnak az újjáépítésbe. Nem tudni azt sem, milyen lesz a háború utáni ukrán politika, de azt tudjuk, hogy a háború előtti politika súlypontja nem az egyes pártokon, hanem azok egyes erős emberein volt. Nem tudni, hogy a választó az archetípusokat, vagy pedig az értékeket, az ideológiákat fogja keresni, amelyek rég kivesztek az ukrán politikából. Ugyanakkor a legnagyobb tekintélye a társadalomban nem a politikusoknak, hanem az önkénteseknek és a katonáknak van. Nem Zelenszkij harcol a fronton, aki az alkotmány szerint a hadsereg főparancsnoka, hanem Valerij Zaluzsnij vezérkari főnök, a „vastábornok”, akit idén a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé sorolt. Ugyanígy erős ember Kirilo Budanov, a katonai hírszerzés vezetője, aki már a háború előtt készült politikusnak. Felvetik komoly tényezőként Szerhij Pritulát, aki a hadseregnek gyűjti a pénzt és az eszközöket, és most azt mondja, hogy nem lehet háború idején pártpolitikáról beszélni.

Kitűnő szónoki és nemzetegyesítő képessége miatt Zelenszkijt Churchillhez hasonlítják, de 1945 után az angolok menesztették győztes miniszterelnöküket.

A háború után a tényleges veszteségek láttán, győzelemnek tekinthető végkimenetel esetén is, ugyanezt tehetik az ukránok. Némelyek a szemére vetik a hatalom koncentrációját, de közben a parlament változatlanul működik, és másmilyenek a körülmények háborúban, mint békében. Felállt egy háborús kormányzat, amely menet közben is meg meri lépni a személycseréket, az egyetlen mérőeszköz a hatékony cselekvés, így biztosítva, hogy a súlyos helyzet ellenére az állam minden tekintetben működik. Autoriter rendszernek pedig nincs esélye Ukrajnában, azt mindig forradalom söpörte el.

A szerző történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársa