Két világ határán

A felvonulási terület

Moldova dunántúlnyi, a Prut és a Dnyeszter folyók közötti, harmincháromezer négyzetkilométeres, a történelmi Besszarábiánál tízezer négyzetkilométerrel kisebb területe két geopolitikai tektonikai lemez: az Európai Unió és Oroszország közé szorult. Földje rendkívül termékeny csernozjom (feketeföld), de leginkább kelet–nyugati, illetve a Fekete-tengerhez vezető útvonala miatt volt évszázadokon át „átjáróház”, felvonulási terület: felváltva oroszok, ukránok, tatárok, lengyelek, törökök, románok „társbérlete”. A helyben lakó egyszerű, földhöz ragaszkodó emberek főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, s hagyományos életformájuk máig tömegesen fennmaradt.

A terület a VII–VIII. századtól dél felől a Bolgár és a Bizánci Birodalom, a X. századtól a XIII. század elejéig északról a Kijevi Rusz hatása állt. Szláv lakossága a tatárjárás alatt nagyrészt elpusztult. Helyébe kunok, különböző balkáni romanizált (román?) népcsoportok települtek. A bizánci és a szláv jelenlét miatt az ortodox kereszténység gyökeresedett meg, és maradt mindmáig a legerősebb összekötőkapocs. A XIV. században a Moldvai Fejedelemség fennhatósága alá került, majd a XVI. század közepén négyszáz évre az Oszmán Birodalom részévé vált. A Besszarábia elnevezés a XVI. századtól terjedt el. A fekete-tengeri kijáratot kereső Orosz Birodalom a XIX. század elejére bekebelezte a törököktől, amit a románság nagyrészt örömmel fogadott, hiszen az orosz hatalom mégiscsak ortodox keresztény volt. Az pedig bevezette Besszarábiában a cári közigazgatást, Novorosszija egyik tartományává (oblaszty) tette, és lendületesen oroszosítani kezdte. Oszmán végekből a cári Oroszország nyugati peremterületévé, egyfajta nyugati Szibériává vált, ahová a kegyvesztetteket telepíthették ki. Így száműzte I. Sándor cár a dekabrista Alekszandr Puskint Chișinăuba (Kisinyov, Kisjenő) 1820-ban.

Az Orosz Birodalomban

A korábban megszokott fanarióta társadalmi szövet felbomlott, ahogy Eugen Lovinescu A modern román civilizáció történetében (1924–1925, magyarul 2002) leírja, az orosz hatalom franciás kultúrát vitt be, a korábbi „keleties alapra nyugatias civilizáció oltódott, és ebből afféle keverékcivilizáció keletkezett”. Az oszmán korszák négyszázezres lakossága a XIX. században az orosz uralom alatt megötszöröződött, és rendkívül színes etnikai képet mutatott, illetve jól tükrözte az orosz birodalmi politikát. Az északi és a déli vidékeken a szláv, korábban az északi országrészben főleg az ukrán volt, később a román népcsoport lett a meghatározó, délen az oszmán korszak nyomán bolgár, gagauz, tatár és török és ukrán közösségek maradtak meg. Az 1812-es impériumváltás után a cári hatalom a korábbi oszmán hatás felszámolása végtett kozákokat telepített a török–tatár déli területekre, illetve orosz ajkú lakosságot a városokba. A hivatali nyelv értelemszerűen az orosz lett, de vidéken a főleg mezőgazdasági munkákból élő, különböző etnikai csoportok megőrizték nyelvi identitásukat. A XIX–XX. század fordulóján az etnikai térképen a legnépesebbek a románok voltak valamivel több mint negyven százalékkal, őket követték a szlávok (ukránok, oroszok, bolgárok, lengyelek) a maguk harminc százalékával, a többiek zsidók, németek, törökök és romák közül kerültek ki.

A legismertebb besszarábiai román költő, Alexei Mateevici minden iskoláját oroszul végezte, és végül Kijevben fejezte be teológiai tanulmányait, de a családban önszorgalomból tanult román nyelvén írta verseit; a Limba noastră-i o comoară (’Nyelvünk – kincsünk’) kezdetű lett a Moldovai Köztársaság himnusza. Az ő esete is azt mutatja, hogy az identitás milyen képlékeny és rejtőzködő volt ezeken a tájakon, hiszen az éppen hatalmon lévő nemzet határozta meg a többieknek a hivatalos nyelvet, sorvasztva az identitásukat. Az elmúlt kétszáz évből százötven évig orosz-szovjet uralom alatt az oroszok a saját nyelvüket tették kötelezővé, oroszokat ültettek a hivatalokba, vezető tisztségekbe, távozásra kényszerítettek nemzetiségi csoportokat (törököket, tatárokat), másokat pedig betelepítettek (kozákokat).

Románia provinciája

A huszonkilencévesen, 1917-ben elhunyt Mateevici már nem érhette meg, hogy abban az évben kiáltották ki a Moldovai Demokratikus Köztársaságot, amely 1918-ban Romániához csatlakozott. Ezt a szovjet rezsim soha nem ismerte el, a Molotov–Ribbentrop paktum révén visszanyerte, és 1940-ben létrehozta a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelyet 1941-től három éven át megszállva tartottak német és román csapatok, többszázezer zsidót kíméletlenül lemészárolva.

Amikor a románok fennhatósága alá tartozott, ők vitték a saját hivatalnokaikat, oktatási rendszerüket, és tették kötelezővé a román nyelv használatát akár katonai erővel is, hiszen a két világháború között, a szovjetek bevonulásáig szükségállapotot tartottak érvényben. A városok, különösen Kisjenő demográfiai összetételének gyors megváltoztatása érdekében a környező településeket közigazgatási reform keretében a fővároshoz csatolták. Mindezt a helyi románság lekezelésképpen élte meg.

A főváros sorsa

Chișinău fő útja magán hordozza a különböző korok lenyomatát, ugyanakkor történelmi léptékkel mérve egészen rövid idő keresztmetszetét mutatja. Pavel Kiszeljov tábornok 1816-ban arra hívta fel a Kisinyovba látogató I. Miklós cár figyelmét, hogy a város valójában egy nagy, koszos falu négy-öt kőházzal. A cári közigazgatás kiépülése után, az 1834-ben elfogadott új várostervek és szigorú várásrendezési szabályok nyomán bontakozott ki a város: székesegyház épült, püspökségi és középületek emelkedtek ki, kialakult az utcaszerkezet, a századfordulóra kiépült a csatornarendszer, és a belvárosban 1913-ban már tizenkét kilométeres vonalon villamos közlekedett.

Az emblematikus városházát Carol Schmidt polgármester felkérésére a svájci olasz Alexandru Bernardazzi építette 1902-ben, aki a szentpétervári építészek egyesületének tagjaként érkezett Chișinăuba (Biblioteca Națională a României: inv.: 19068)

A XX. század nagy kataklizmái Chișinăut sem kerülték el: az 1903-as nagy pogrom miatt mondott le huszonöt év után Schmidt polgármester. A város megélte a kommunista diktatúra rövid korszakát, és persze a román impériumváltást (1918). Ezalatt kezdték építeni a Nemzeti Színházat – igaz, 1954-ben a szovjetek fejezték be. A városháza épületét előbb a román hatóságok, 1941-ben a kivonuló szovjetek rongálták meg, majd 1944 nyarán, az újabb bevonuláskor a közben helyreállított épületet ugyancsak a szovjetek rombolták le. Az épület eredeti formáját Robert Kurtz építész állította helyre a háború után.

A II. Károly király út a harmincas években, a korábbi Moszkvai utat ma Ștefan cel Mare și Sfântnak nevezik (Biblioteca Națională a României, inv.: 19056)

Súlyos károkat szenvedett a város egésze, mert 1944 nyarán a szovjet csapatok csak komoly ostrom árán tudták elfoglalni. A helyreállítást a málenkij robotra elhurcoltakkal, illetve német és magyar hadifoglyokkal végeztették el.

Az 1838-ban, a romám impérium alatt épült német lutheránus templomot 1960-ban a szovjet hatóságok felrobbantották, a nyolcvanas években a helyén épült a köztársasági elnöki palota, ugyancsak a Ștefan cel Mare și Sfânt úton (Biblioteca Națională a României: inv.: 19041)

A szovjet tagköztársaság

Sztálin úgy gondolta, hogy a háborúban átállt Románia visszakaphatja Észak-Erdélyt, de cserébe lemond Besszarábiáról. A szovjet tagköztársaságként Moldova társadalmát, kultúráját alapvetően meghatározta a szovjet gyökerű moldáv identitás hivatalossá tétele, vagyis hogy a moldáv nemzet nem azonos a románnal, a moldovaiak a hangzó beszédben talán románul beszélnek, de cirill – azonban nem a régi román cirill – betűkkel írnak. A nemzeti közösségek szovjet uniformizálása itt is a teljes politikai és jogi kiszolgáltatottság, a magántulajdon eltörlése, a felekezeti oktatás megszüntetése, a kollektivizálás, az erőteljes iparosítás (főleg Transznyisztriában) és az orosz nyelv minden szinten való alkalmazása, illetve az erőltetett és tömeges szocreál építkezés révén történt. Az 1970-es évek fejlesztéseinek sokan örültek.

Az ország teljesen betagozódott az Unióba, ahogy a helyiek a Szovjetuniót még ma is emlegetik. A román nyelv háttérbe szorult. A köztársaság déli részein egy tömbben élő gagauzok, az évszázadokkal ezelőtt ortodox kereszténnyé lett törökök elveszítették nyelvi identitásukat, átvették az orosz nyelvet.

A függetlenség

1989-ben Szovjetunió bomlási folyamatéval és a romániai forradalommal párhuzamosan elemi erővel tört fel a moldovai románságból a nacionalizmus. Az 1991-ben a Szovjetunióból kivált Moldovai Köztársaságban egyrészt államnyelvvé tették a románt latin betűkkel, ámde moldáv néven (1994). 2023 márciusában a „latin betűs írás alapján működő” moldáv nyelv elavultságra hivatkozással, 58 parlamenti képviselő szavazata alapján (a módosításokhoz 66-ra lenne szükség) kikerült az alkotmányból, illetve román nyelvre cserélték.

Másfelől pedig megfogalmazódott a Romániával való unió gondolata a Prut mindkét oldalán. Ez eddig több oknál fogva nem valósult meg. Nem volt rá nemzetközi fogadókészség, bár a washingtoni Szenátus 1991-ben támogatta az elgondolást. Moldovában nincs meg hozzá a döntő többség, a románság talán a provincialéttől is tart. A romániai szavazók többsége támogatná az egyesülést, de a politikai elit az uniót távlati célnak nyilvánította, mindkét ország európai integrációját tartva fontosabbnak, ahogy a bukaresti parlament a Moldova és Románia 1918-as egyesülésének századik évfordulóján kinyilvánította.

A moldovai nemzeti kisebbségek ellenzik a román nacionalista törekvéseket. A kezdeti túlfűtött, idővel alábbhagyó moldovai román nacionalizmussal szemben az orosz birodalmiság védelmében bíztak. A területi autonómiájukat kivívó gagauzok kinyilvánították, nem kérnek az unióból. Moldova Dnyeszteren túli területén, Transznyisztriában pedig, ahol nagyjából azonos számban élnek románok, oroszok és ukránok, szakadár köztársaság alakult ki (1990). Ugyan senki nem ismeri el, Oroszország se, de támogatja és megszállva tartja (Európa egyik legnagyobb lőszerraktárának őrzése ürügyén, 1999-ben szerződésben vállalta felszámolását). Mindezért a moldovai politikai elit többsége az európai integrációban látja a kibontakozás egyedüli esélyét. Az Ukrajna elleni 2022-es támadás óta a Nyugat rendre ki is áll mellette, pénzügyi támogatást is ad. Az oroszok azonban a légterén keresztül is lövik Ukrajnát, amelynek jelentős részben elpusztított infrastruktúrájából energiát már nem kap. Miközben Szergej Lavrov orosz külügyminiszter több ízben jelezte, Moldova Ukrajna sorsára juthat.

Ebben a helyzetben gyűlt egybe az uniós tagjelölt ország fővárosában negyvennégy európai ország vezetője, hogy Moldova lehetőségeiről tárgyaljon.

Moldova lakossága az 1980-as évek végén elérte a 3,3 milliót, de mára 2,6 millióra csökkent, a természetes fogyás és az elvándorlás miatt. Lakosai 2014 óta vízum nélkül utazhatnak az Unióba: főként Romániában, Franciaországban és Spanyolországban találnak megélhetést, hazaküldött megtakarításaik nemzetgazdasági tételnek számítanak a szegény országban.

Néhány éve a KGB kegyetlenkedései nyomán elhunytaknak szerény emlékművet (Maica Îndurerată, ’Fájdalmak anyja’) állítottak a huszonöt méter magas Complexul Memorial Eternitate (Örök Emlékezés Komplexuma) mellett, amelyet 1975-ben emeltek a megszálló német-román csapatok ellen harcoló szovjet hősök tiszteletére. A győzelem napja, május 9-e az idén még hivatalos ünnep volt a Moldovai Köztársaságban, Maia Sandu elnök mindkettőt megkoszorúzta, de előterjesztették a törvényjavaslatot, hogy helyette „a második világháborúban elesettek emlékére a tisztelgés és megbékélés napját” tartsák meg május 8-án. Erre válaszul oroszpárti tüntetést szerveztek, a résztvevők állítólag pénzjutalmat kaptak, és a betiltott Szent György-szalagot viselték, mely gyakran Z alakot ölt.