Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következményeként a csaknem kétmilliós magyarországi németségből alig több mint ötszázötvenezer maradt az új országhatárokon belül, ami a 7,6 milliós összlakosság 6,9 százalékát jelentette. A hazai németség 1920 előtt nem alkotott egységes közösséget, Trianonnal döntően évszázados kiváltságokkal rendelkező, erős identitástudattal bíró, zömében polgárosodott, zárt társadalmi és gazdasági struktúrájú része – például az erdélyi szászság – került a határokon túlra. Magyarországon nagyrészt a XVIII. században betelepített németek leszármazottjai maradtak, akiknek többségét az a német paraszti réteg adta, amely ősei anyanyelvét használta, zárt közösségekben, agrárkulturális viszonyok között élt. Apolitikussága a magyar állam iránti lojalitással párosult, és elsősorban lokális tudattal rendelkezett, mely – ahogyan Gerhard Seewann, korábban Pécsett is oktató német történész fogalmaz – „szorosan összefonódott a saját rögben gyökeredző hazaérzettel”. A mezőgazdasággal foglalkozók mellett a németek egy része az iparosok és a munkások sorait is gyarapította.

Az önszerveződés kezdetei

Az 1871-ben létrejött egységes Németország a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchiával alapvetően nem erőltette a határain túl élő németek ügyét, de szervezetein keresztül igyekezett német tudatukat ébren tartani. A hazai németek közül sokan az első világháborúban birodalmi német katonákkal együtt harcoltak a fronton, ami a nagy németséggel való közösség élményét adta számukra. Identitásukat ezek a kapcsolódások, a századfordulón kibontakozó, leginkább regionális jellegű német nemzetiségi szerveződések hatásai és az 1918-as polgári demokratikus forradalom, a  Tanácsköztársaság, illetve a Trianont közvetlenül megelőző időszak kormányainak nemzetiségpolitikai intézkedései is erősítették, így az 1920 után kibontakozó magyarországi német mozgalom törekvései részben visszhangra találtak körükben. A németség nyelvi és kulturális jogaiért fellépő mozgalom megteremtésében döntő szerepe volt Bleyer Jakab germanista egyetemi tanárnak, aki a Tanácsköztársaság bukása után lett nemzetiségügyi miniszter, majd 1920 decemberében távozott posztjáról. Lemondását jelentősen befolyásolta, hogy Trianon következményeként a közéletet nagyban nacionalista, irredenta szólamok és a magyar sorskérdésekre választ kereső mozgalmak uralták, amelyek jó része a nemzetiségi követelések teljesítésében az ország további gyengülését látta.

Budaörsi német lourdes-i zarándokok az 1910-es években, forrás: Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény, Budaörs

 

Miközben a körülmények nem kedveztek a nemzetiségi jogok érvényesítésének, Bleyer kapcsolatokat kezdett kiépíteni németországi politikai körökkel, és titkos német pénzügyi támogatásból 1921 őszén létrehozta a Sonntagsblatt című német nyelvű hetilapot, amelyet törekvései legfőbb fórumává tett. Megalapította a hazai német nyelvi és kulturális jogokért fellépni akaró Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet (MNNE) is, amelynek alapszabályát a kormány 1924-ben csak jelentős módosításokkal hagyta jóvá. Az egyesület működését a végrehajtó hatalom szigorú ellenőrzés alatt tartotta, vezető tisztségviselőinek egy részét a kormány jelölhette. Így a politikájában egyre önjáróbbá váló Bleyer csak az MNNE ügyvezető alelnöke lehetett, az elnöki posztot a kormányhoz lojálisabb Gratz Gusztáv volt külügyminiszter tölthette be. A külpolitikai elszigeteltségből kitörni akaró és a revíziós politikát szem előtt tartó Bethlen-kormány az 1920-as évek első felében a nemzetiségeknek kedvező intézkedéseket hozott. Az 1923. évi iskolarendelet a legalább negyven nemzetiségi tankötelessel bíró településeken lehetővé tette, hogy a szülői értekezletek dönthessenek arról, milyen típusú (A: nemzetiségi tannyelvű, B: vegyes tannyelvű, C: magyar tannyelvű nemzetiségi nyelvoktató) iskolát hozzanak létre. Az intézkedés végrehajtását a közigazgatás nagy része ellenezte, a népiskolák döntő többségét fenntartó és a hazafiatlanság vádjától tartó katolikus egyház is vonakodott a típusos iskolák bevezetésétől, illetve elsősorban a C típust preferálta. Így ez a típus dominált a nemzetiségi iskolák között, a B és az A típusúak száma viszonylag alacsony maradt. Az asszimilációs törekvések mellett ugyanakkor voltak olyan települések, ahol a helyi németek presszió nélkül is a C típust választották, mert a magyar nyelv jobb elsajátításában látták boldogulásuk útját.

Népközösség kontra államközösség

Az MNNE országos kiépítése is nagyon lassan haladt, mivel csak kijelölt vármegyékben szervezkedhetett, és a közigazgatás ellenállása miatt tényleges működési engedélyük megadása akár évekig is elhúzódhatott. Az egyesület létszáma mintegy huszonhét-huszonnyolcezer taggal volt a csúcson az 1930-as évek legelején, ami a hazai németek összlétszámához képest csekélynek számított, de német kulturális és nyelvi jogokért küzdő szervezetként működése jelentős identitás- és csoportképző erővel bírt. Az egyesületen belül már az 1920-as években komoly vita alakult ki a követendő irányvonal kapcsán. Bleyernél egyre nagyobb szerepet kapott a népközösség (Volksgemeinschaft) elvének képviselete, amely a német néphez való tartozás tudatát emelte ki, egyenrangúnak tekintve azt a magyar államközösséghez (Staatsgemeinschaft) tartozással, míg a nemzetiségi jogokért ugyancsak kiálló Gratz a népközösség elvéből következő bármiféle külső beavatkozást elítélt, és elsődlegesen a magyar kormánnyal kötött kompromisszumokban látta a nemzetiségpolitika alakításának eszközét. Az egyesületben fokozatosan teret nyertek a radikálisabb fellépést sürgető fiatal, öntudatos hazai német értelmiségiek, akik jóval szorosabban kötődtek a német népközösség eszméjéhez, mint a számukra titkos németországi ösztöndíjakat szerző, de magyar államhűségét is hangsúlyozó Bleyer.

Egyre határozottabban támogatta a határain túl élő németséget a német állam is, ami fokozta a közvéleménynek a nemzetiséggel szembeni gyanakvását. A Bleyer és támogatóinak helyi szintű kiszorítására tett lépések erősítették az érintettek németországi orientációját, ami viszont a velük szemben alkalmazott állami szigort növelte: ördögi kör alakult ki. A közvélemény jó része a német nyelvi és kulturális törekvések megjelenését a települések szintjén sok esetben kívülről érkező befolyás következményének és kevésbé a helyi német közösség valós igényének tekintette. A többség szemében a nagynémet agitációs propaganda és a nemzetiségi politikusok tevékenysége jelentette a külső befolyást, amely – nézetük szerint – az adott település egységét bonthatta meg. Emellett a hazai német mozgalom is – sokszor ok nélkül – a nagypolitika szintjére emelt számos, anyanyelvvel kapcsolatos sérelmes ügyet. Ám azt, hogy mi jogos nemzetiségi igény és mi tényleges nagynémet agitáció, gyakran nem a tények, hanem a vitázó felek politikai érdeke döntötte el.

Bajtársi szövetség kontra hungarustudat

Az 1930. évi népszámlálás alapján a hazai németek száma egy évtized alatt több mint hetvenezerrel csökkent, amit Bleyer erőfeszítéseinek kudarcaként értékelt, és ezért egyre inkább Németországra akart támaszkodni. Élesen kritizálta a hazai nemzetiségi politikát, és a már Hitler által vezetett német államnak is jelezte, hogy az időközben hatalomra került Gömbös-kormány helyett őt tekintsék elsődleges tárgyalópartnernek. A németországi orientációt nyíltan vállaló, de a magyar állam iránti lojalitását feladni sem akaró Bleyer őrlődése 1933. december 5-i váratlan halálához vezetett. Ezt követően a Népművelődési Egyesületen belül nyíltabbá vált a küzdelem a Gratz Gusztáv elnök vezette hungarustudatú, államhű és a radikalizálódó, szinte kizárólag a német népközösségi elvet magáénak valló Huss Richárd és Basch Ferenc vezette szárny között. Ez utóbbi irányzat fokozatosan elkülönült, ennek jeleként jött létre a Volksdeutsche Kameradschaft (Népi Németek Bajtársi Szövetsége), amely az MNNE feletti befolyás megszerzésére törekedett, és rendszeres illegális pénzügyi támogatást kapott a német nemzetiszocialista államtól. Ugyan a Gratz-szárny 1935/36-ra kiszorította Baschékat az MNNE-ből, de Németország már a Kameradschaftot tekintette a magyarországi németség egyedüli képviselőjének.

Ebben az időszakban a Népművelődési Egyesület a korábbiakhoz képest már több helyen szervezkedhetett, de a közigazgatás az egyesülettel szemben továbbra is kemény kézzel lépett fel, anélkül, hogy különbséget tett volna a hazafias és a népi német irányzata között, ami fokozta a hazai németek elégedetlenségét. A kritikák csillapítását is szolgálta a Gömbös-kormány által 1935 decemberében kiadott nemzetiségi iskolarendelet, amely egységesen vegyes tannyelvű, B típusú iskolák létrehozását írta elő, de az iskolafenntartó katolikus egyház tartózkodása és a megfelelő nyelvtudású tanerők hiánya is lassította az egyébként méltányos intézkedés végrehajtását. Mivel az 1938 és 1941 között megvalósult revíziós döntések következtében a magyarországiakénál erősebb öntudattal bíró németek által lakott területek kerültek vissza az országhoz, 1941-ben a kormány a három típusos (A, B, C) nemzetiségi iskolarendszer újbóli bevezetésére kényszerült.

Volksbund

A Kameradschaftból létrehozott Volksbund der Deutschen in Ungarn (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) 1938 novemberében alakult meg, amelyet elsősorban az Anschluss óta Magyarországgal közvetlenül határos Németország nyomása és a hazai politikai élet jobbra tolódása is lehetővé tett. A Trianon revízióját egyik legfontosabb külpolitikai céljuknak tekintő magyar kormányok a területi visszacsatolásokért cserébe sokszor engedtek Hitler követeléseinek. Az 1940 augusztusában a második bécsi döntés kapcsán aláírt német népcsoportegyezmény a Volksbundot tette meg a hazai németség egyetlen törvényes képviselőjévé, teljes szervezkedési szabadságot kapott, és a már Pintér László kanonok által vezetett MNNE lényegében megszűnt. A Volksbund nemzetiszocialista propagandájától idegenkedő németek döntően helyi szinten aktív világi és egyházi egyesületekbe húzódtak vissza, jóllehet korábban is a helyi szerveződéseket részesítették előnyben.

Tudomásul kellett vennie a kormánynak a Volksbund hegemón szerepét, ám befolyását − például az 1942-ben, elsősorban a Dunántúlon működő Hűségmozgalom titkos támogatásával – csökkenteni próbálta. Ennek érdekében a kormány az 1941. évi népszámlálást is felhasználta arra, hogy lehetőséget adjon a hazai németeknek államhűségük kinyilvánítására, így nemcsak az anyanyelvre, hanem a nemzetiségre is rákérdezett. Ezzel szemben a Volksbund igyekezett minél többeket meggyőzni arról, hogy nyelvi és nemzetiségi szempontból is vallják magukat németnek. A trianoni Magyarország területét tekintve mintegy négyszázhetvenhétezren vallották magukat német anyanyelvűnek, közülük pedig csaknem háromszázháromezren német nemzetiségűnek.

Sokan valóban a magyar nemzetiség megvallásával fejezték ki a magyar állam iránti lojalitásukat, másokat Hitlernek az 1939 őszén a Németországon kívül élő németség birodalomba történő áttelepítését háborús célból meghirdető Heim ins Reich (’Haza a Birodalomba’) programja tántoríthatott el attól, hogy német nemzetiségűnek vallják magukat. Voltak olyanok is, akik magyar vagy német nemzetiségüket – szinte ösztönszerűen – anélkül vallották meg, hogy a népszámlálás körüli nagypolitikai összefüggésekre és hatásokra (fel)figyeltek volna.

A Reich erőforrása

Németország a magyarországi németségre olyan emberi és anyagi erőforrásként tekintett, amelyet teljes mértékben háborús céljai szolgálatába akart állítani. A hazai németek világháborús igénybevétele csökkentette a Volksbund népszerűségét, amelynek taglétszáma a revíziós döntések révén megnövelt ország területét tekintve 1942-ben lehetett mintegy háromszázezer fővel a legmagasabb. Az 1942-ben és 1943-ban a hazai németek körében szervezett önkéntes alapú toborzásokat az ország 1944-es német megszállását követően a kötelező szolgálat váltotta fel, így tízezrek kerültek közülük a Waffen-SS kötelékébe. A szovjet csapatok előretörése miatt 1944 őszétől szervezett menekülések kezdődtek a megnagyobbodott ország területéről, amelyet több tízezer – részben Volksbund-funkcionárius és szimpatizáns – német hagyott el.

A magyarországi németséget a második világháború után jogkorlátozó és jogfosztó intézkedések sújtották. Ezek tragikus végkifejleteképpen a kollektív bűnösség jegyében több százezer németet kitelepítettek Németországba.

 

A szerző történész, levéltáros

Nyitókép:
Bleyer Jakab, a magyarországi németség vezető személyisége az első Teleki-kormány tagjaként (álló sor, jobb széle), a többiek ülő sor balról jobbra: Haller István, Korányi Frigyes, Csáky Imre, Teleki Pál, Ferdinandy Gyula, Nagyatádi Szabó István; álló sor: Sokorópátkai Szabó István, Benárd Ágoston, Stréter István, Tomcsányi Vilmos Pál, illetve Bleyer Jakab, 1920 (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Budapest Gyűjtemény)