/Ferdinandy György: Különös boldogság Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019, 224 oldal/

Ferdinandy György Különös boldogság című rövidprózakötete egyik méltó záróakkordja az író életművének, amelyben a korábbi műveiben megörökített élményeket írja újra, ugyanakkor új kontextusba helyezi azokat. Az idén nyolcvanöt esztendős szerző vállaltan és köztudottan „emigráns magyar író”, aki az 1956-os forradalomban való részvétele, majd Magyarországról történő menekülése után élete nagy részét külföldön, idegenben élte le, de életműve és egyes művei annál jóval egyedibbek, egyetemesebbek, mint hogy ebbe az irodalomtörténeti skatulyába beszoríthatók lennének. Emellett talán éppen az általa
kitágított s egyúttal szokatlan módon átértelmezett – megkapó személyességgel megszólaló – rövidpróza az a műfaj vagy legalábbis prózai kategória, amelyben eddig a legmaradandóbbat alkotta a tág értelemben vett magyar irodalom számára, miként azt bizonyította például Kérdések Istenkéhez című, 2011-es, vagy 2015-ös, Álomtalanítás című könyveiben is.

A könyv első alkotása/ciklusa a Levél fiaimnak, amiben az író – korábbi művei felhasználásával, mintegy kollázsszerű elbeszéléstechnikát alkalmazva – egyfajta végső  üzenet és élettapasztalat megfogalmazására törekszik, elsősorban gyermekeinek címezve. A műfaji határok közé nehezen szorítható prózaműben egyszerre közvetít személyes és egyetemes üzenetet: párhuzamosan beszél a XX. század nagy történelmi kataklizmáit átélt, egész népéhez, sőt az egész emberiséghez szóló író és a gyermekei felé személyes intelmeket megfogalmazó apa. A könyv körülbelül felét kitevő írói levélben nagy hangsúllyal kerül szóba az 1956-os forradalom, Ferdinandy György emigráns író-létének kezdete, de a beszélő életének – és egyúttal a történelemnek – korábbi és későbbi szakaszai is. Az én-elbeszélő megkísérli összefoglalni e pár tucat oldalon azt, amit eddig több mint ötven kötetben mondott el mindenkori olvasóinak. Eközben pedig folyamatosan gyötri a kétely, vajon sikerült-e bármikor is szabatosan megfogalmazni gondolatait, tapasztalatait a világról. E folyamatos kétkedés saját prózaműve üzenetközvetítő képességében egyfajta ismétléskényszerrel is szükségszerűen együtt jár, ami pedig a sokat látott és tapasztalt szerző szerénységének jele. Ezek együttesen arra késztetik az írót, hogy mondanivalóját mind sűrűbben és kevesebb szóval, egyre pontosabban vesse papírra.

A könyv második, nemes egyszerűséggel Rövidpróza címmel ellátott ciklusában tíz novellát, esszénovellát olvashatunk, amelyek szorosan összefüggő, mégis önálló, ugyancsak személyesegyetemes mondanivalóval bíró gondolatfutamok. Az időutazás itt is fontos szövegszervező erőaz oral history stílusában és hitelességével emlékezik meg az író Egy ember élete című írásában Szabó Jánosnak, nagyanyja öccsének első világháborús szerepvállalásáról, így lesz a személyes családtörténetből történelem. A Házibuli című novella az író ifjúkori szerelmeinek lirizált, mégis realista pontossággal megírt felidézése. A Haza című, legpontosabban esszénovellaként aposztrofálható művében ugyancsak első olvasásra banális személyes emlékek felidézése révén jut el a beszélő a haza, az otthon-lét, a hazatérés vágya és látszólagos lehetetlensége filozófiai fogalmaihoz, kísérli meg értelmezni azokat a maguk komplexitásában. A sort még folytathatnánk, ám talán az említett esszénovellák a ciklus legerősebb darabjai. Ferdinandy György rövidprózáinak mindenesetre jól bevált és igen hatásos dramaturgiája a személyesből az egyetemesbe, a magánember emlékképeiből vagy pillanatnyi reflexióiból a történelmi tapasztalatba és filozófiai mélységű valóságértelmezésbe történő fokozatos átlépés. A magánemlékből válik megérthetővé a történelem, a múltból válik értelmezhetővé a jelen.

A harmadik, Forgácsok címet viselő ciklus a prózában talán valami olyasmi, mint amit líra területén Pilinszky kísérelt meg Szálkák című verseskötetében. A címválasztás és tudatos allúzió esetleg a jól ismert Pilinszky-kötetre, mindenesetre egyértelműen a ciklusba foglalt művek minimalizmusára utal. E sokszor mindössze pár soros prózaforgácsok legtöbbször ugyancsak az egyes szám első személyben megszólaló, a biográfiai énnel igen nagy azonosságot mutató (el)beszélő személyes emlékeiből indulnak ki. Nagy hangsúllyal jelennek meg bennük Ferdinandy írói működésének állomásai, más szerzőkhöz való személyes viszonya, olvasmányélményei, az irodalmi életben őt ért tapasztalatok (például A kiadók feladatárólA fordító megjegyzései, 2018 könyvhetén, Fülszöveg-tervezet, Shrek Tímea első könyve), még az is kiderül, hogy az idős író – generációjára nem feltétlenül jellemző módon – a legifjabb szerzők pályakezdését is nyomon követi. E forgácsok mégis túlmutatnak egy íróember egyszerű metairodalmi reflexióin. A szerző ugyanis szintén a személyes lét dimenziói, a magánanekdoták felől halad az univerzálisan emberi felé, és e szélsőségesen letisztult, egyszerre banális és meditatív mélységű szövegeiben is az egyetemes humánum hangján szólal meg. 

Miként Ferdinandy egész életművének, természetesen e kötetnek is vissza-visszatérő problémája az otthontalanság, az idegenség, a valahová (talán haza?) történő megérkezés lehetetlenségének megélése – emigráns írók kedvenc és szükségszerű tapasztalata, mondhatnánk első olvasásra, de a könyvben jobban elmélyedve rá kell jönnünk, ennél azért sokkal többről van szó. Az emberi lét átmenetiségéből fakadó bizonytalanság szükségszerűen átfogó jellegűvé emeli az idegenség és a valahová történő végső megérkezés lehetetlenségének élményét. Az író szövegei tehát folyamatosan keresik a választ arra a kérdésre, voltaképpen mit is jelent a haza (nem csupán nyelvi, kulturális, földrajzi) fogalma, mit is jelenthet valahol igazán otthon lenni, ám egyúttal folyamatosan kételkedik is abban, hogy van erre a meglehetősen összetett kérdésre megnyugtató felelet. Viszont ez az állandó kétkedéssel vegyes válaszkeresés a Különös boldogság lapjain mégsem valamiféle homlokráncoló, pesszimista vagy nihilista filozofálás, mert a felidézett, amúgy nagyon is komoly élményekben, emlékekben mindig ott rejlik egyfajta könnyed, életigenlő humor is, amely  Ferdinandy Györgytől elidegeníthetetlen, és eredeti szövegalkotási stratégiájának fontos része.

A nyolcvanöt esztendős író egyszerre értelmezi saját személyes, emberi sorsát és tapasztalatait, illetve vet számot annak a majdnem-évszázadnak történelmi eseményeivel, amelyet végigélt. E rendkívüli pálya vége felé pedig – minden állandóan visszatérő kétség ellenére – a számvetés és annak sikere az írót mégis alázatos elégedettséggel, megnyugvással, „különös boldogság”gal tölti el.

Ferdinandy – kimondhatjuk – saját írói, üzenetközvetítő feladatával és vállalt felelősségével minden művében mélységesen tisztában van, számára az irodalmi szövegalkotás nem csupán művészi öncél: életművét áthatja a humanizmus és a közösségi beszédmód, a magukért szót emelni nem tudókért, illetve a helyettük történő megszólalás intenciója. Miként arról igen pontosan ír a Levél fiaimnak végén: Az én íróságomat nem az én feladatom megítélni. Egész életemben pontosan, szépen szerettem volna kifejezni magam. Hiszem, hogy a pontosság is a szépség megjelenítési formája. Erre törekedtem, valahányszor kimondtam valami számomra fontosat.

Vajon elértem-e? Ha van állandó az életemben, az talán a hűség. Ma is azt vallom, amit húszéves koromban, a Forradalom napjaiban. Ma is az elesettek, az útpadkára szorítottak krónikása vagyok.”