„Az ellenforradalom Rousseau-ja”1

Karl Ludwig von Haller (1768–1854) neve és főművének címe (Restauration der Staats-Wissenschaft oder Theorie des natürlich-geselligen Zustands der Chimäre des künstlich-bürgerlichen entgegengesezt2 – röviden: Az államtudomány restaurációja) nagy valószínűséggel nem cseng ismerősen még a művelt magyar olvasóközönség előtt sem.3 Pedig nem pusztán a francia forradalom utáni, illetve a 19. századi konzervativizmus első generációjának egyik legmeghatározóbb filozófusáról van szó, hanem egyfelől a modern kori konzervativizmus , másrészt pedig a mindenkori állam- és jogfilozófia kiemelkedő képviselőjéről, akivel egyet nem érteni természetesen lehet, megkerülni azonban lehetetlen.

Részlet a Magyar Szemle írásából:

Haller ködbe burkolózása, illetve a vele és írásaival szemben tanúsított elutasítás és értetlenség oka nem az, hogy életműve bármit vesztett volna eszmei aktualitásából, hanem éppen az, ami általában véve igaz a konzervatív, legitimista gondolkodók politikai, államelméleti programjaival kapcsolatban, és amit stílszerűen Gilbert Keith Chesterton a kereszténység radikálisan konzekvens megélésével kapcsolatban állapít meg: „Nem igaz, hogy a kereszténységet kipróbálták, és hiányosnak bizonyult. Túl nehéznek találták, ezért ki sem próbálták.” Mindezek mellett természetesen jelen van a sokszor akaratlagos meg nem értés episztemológiai-szociológiai problémája. Szent II. János Pál pápa nyomán, parafrazálva az általa csak halál kultúrájaként emlegetett civilizációt, a jelen intellektuális alapmagatartást a „meg nem-értés” vagy az „érteni nem akarás” kultúrájaként is aposztrofálhatjuk. Ez a magatartás ugyan még nem egyenlő korunk intellektuális, és főként spirituális indifferentizmusával, de ettől csak pár lépésnyire van.

Chesterton idézetére utalva azt kell megállapítanunk, hogy amit a svájci gyökerű gondolkodó megalkotott, az ténylegesen nehéz, persze az intellektus szempontjából. Hallernek nem pusztán aktuálpolitikai mondandója van, hanem valami ennél sokkal lényegesebb. Súlya van. Gravitasa van. Megélhetési politikusok, hovatovább megélhetési tudósok akadtak és akadnak is bőven, és bár alkalmasint találunk is köztük valakit, akinek egy-egy észrevétele, közszereplői felszólalása nem veszti érvényét a következő nap eseményeinek fordultával, de olyan nagyformátumú politikust és gondolkodót, akinek éppen a jog, az állambölcselet, a politikaelmélet területén van olyan mondanivalója, amely az örök igazságban, ideákban való súlyozottsága folytán kiállta az idő próbáját, és üzenetét a szerző személyének mély hitelessége és transzparenciája erősíti meg, ez több mint ritka. Ez a transzparencia pedig nem más, mint Haller katolikus konverziója, ennek körülményei, illetve messze gyűrűző hullámokat vető következményei.

Ahhoz, hogy minél jobban megérthessük életművét és gondolkodását, elengedhetetlen röviden ismertetni azt a miliőt, illetve szociokulturális hátteret, amelyben felnőtt. Ősi, svájci, egész pontosan berni patríciuscsaládban nevelkedett, édesapja Gottlieb Emanuel von Haller történész, politikus, numizmata, könyvtáros és botanikus, de a család igazi szellemi örökségét megtestesítő patriarchája nagyapja, Albrecht von Haller volt. A polihisztor mint költő, könyvtáros, orvos és anatómus, mindenek előtt mint nagy tekintélyű természettudós ismert, és a kísérleti élettan egyik alapítójaként tartja számon a tudományos konszenzus. Neki köszönhető, hogy személye és a család 1749-ben örökletes nemességet kapott I. Ferenc császártól. A családi örökség tehát egy rendkívül széles műveltségű és látókörű, mégis hagyományosan kálvinista vallásosság és kultúra ötvözeteként írható le.4 Bár tanulmányunk az állameszméjéről ismert teoretikus szellemi munkásságát tárgyalja, meg kell említenünk, hogy kimondottan jelentős politikai-diplomáciai gyakorlattal rendelkezett, mely részben cáfolja éppen a túlzott teoretikusság vádját személyével szemben.5

Haller œuvrejének kontextualizálásához az alapvető és leglényegesebb értelmezési közeg a német romantika irányzata, illetőleg a fokozatosan kibontakozó 19. századi német konzervativizmus, melynek Haller túlzás nélkül viszonyítási pontjává vált.6 Szerzőnk abban feltétlenül különbözik a romantika olyan nagyjaitól7, mint Novalis, Tieck, Friedrich Schlegel és August Wilhelm Schlegel, hogy kezdettől fogva elutasította a francia forradalmat és a felvilágosodás eszméit.8 Miként ő maga vetette papírra, tizennyolc esztendősen, szinte véletlenül botlott bele ezekbe az eszmékbe, „de kora ifjúságom benyomásai, velem született komolyság és bizonyos elpusztíthatatlan tisztelet minden vallásos […] iránt, megakadályoztak abban, hogy alárendeljem magam ezeknek.”9

Haller jog- és államelméletében központi helyet foglal el a magánjog, mely az egyik legerősebb kohéziós eleme a régi rend struktúrájának, és argumentációjában is – mint a természettörvény megnyilvánulása – rendkívül lényeges. Az uralkodó és az alattvaló joga is magánjogként értelmezhető, sőt értelmezendő. A magánjog ilyetén politika- és államelméleti szerepének központi pozicionálásával kidolgozta a „patrimoniális állam” tézisét.

Haller reformációértelmezése és -kritikája

Mielőtt közvetlenül megvizsgáljuk fő művét, előbb érdemes áttekintenünk Haller reformáció-recepcióját, ami egyúttal szétválaszthatatlan a forradalomról való gondolkodásától is. Értelmezésében a reformáció mindenekelőtt a forradalmak gyökereként és eredeteként jelenik meg.10 Ezt ő maga így fogalmazza meg katolizálásának hírét közlő, családjának írt nyílt levelében: „E’ mellett telylyes világossággal láttam, a’ mit általlában mind a’ két fél megenged, t.i. hogy a’ tizenhatodik századi revolutio, mellyet mi reformationak nevezünk, az ő principiumiban, eszközeiben, következéseiben valóságos képe, és kengyelfutója a’ mi időnkbeli revolutionak; és az az irtózás, mellyel ez eránt viseltetem, tellyes idegenséget öntött belém az eránt is.”11

Noha „a porosz ókonzervativizmus nem képzelhető el Haller és álláspontja nélkül”12, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a 19. századi német ókonzervatívok messze nem képviseltek egységes álláspontot a reformációval kapcsolatban, és nem tekinthetünk rájuk egységes mozgalomként. Többségük protestáns volt, de találunk köztük katolikusokat is, azonban Haller tekintélyét szinte mind elfogadták, úgy, hogy egyfelől a politikai gondolkodás atyjaként, míg vallási szempontból antagonistaként tekintettek rá, amit különböző módokon értékeltek.13 Legfőbb közös ismérvük a nacionalizmus, a bürokratikus abszolutizmus és az ennek megfeleltethető liberális polgári demokrácia elutasítása és ezzel szemben a monarchia igenlése, az állam organikus felfogása, mint nemzedékek óta formálódott természetes politikai rendé (benne az egyenlőtlenség természetes rendező elvével, ami megfelel az emberi közösség rendje valódi természetének), és az a meggyőződés volt, hogy mind az államot (így közvetve hatóságait is), mind a társadalmat Isten teremtette.14

Haller már Az államtudomány restaurációja első kötetében „a kontraktualizmus, a liberalizmus és végső soron a forradalmak – röviden: minden elvetendő kontextusába helyezte a reformációt.”15 Hiszen a reformáció minden (egyházi) tekintélyt megtagadó elve, illetve a küzdő egyház földi természetének egyéb társadalmi relációkkal való párhuzamba állítása nagyban hozzájárult a polgári szerződés téves eszméjének a fokozatos kibontakozásához és elterjedéséhez. És itt érkezünk el ahhoz az eszmetörténeti sarokponthoz, amikor ebből a szociálfilozófiai csúsztatásból új eszme született: ugyanis ezekből a téves analógiákból az a gondolat következett, hogy a közösségi alapelveket át lehet ruházni az államra. Ennek a gondolatnak és félrekövetkeztetéseinek érzékeltetésére kifejti, hogy maga a protestáns „reform” hozott létre olyan struktúrákat, amiket eredetileg felszámolni akart. Példaként a „köztársasági (jellegű) kollegiális konzisztóriumrendszert”, illetve a „lelkészekből álló zsinatokat” nevesíti.16

Figyelemreméltó tény, hogy Haller áttérése 1820-ban történt, és mindaddig protestánsként tekintett magára, tehát az 1816-tól megjelenő Az államtudomány restaurációja első kötetei bizonyos szempontból a protestáns ókonzervativizmushoz sorolhatók, mégis, már ezekben is artikuláltak azok a meglátások, amelyek szerepet játszottak a szerző konverziójában17, amit tudatosan halasztott egy ideig, méghozzá apologetikai szándékkal: „mert abban reménykedtem, hogy ha befejezem a negyedik kötetemet nagyobb hatása lenne, ha úgy tűnik, hogy egy protestáns tollából származik.”18

 A teljes írás a Magyar Szemle 2024/5-6. számában olvasható.

1 A stílusos megnevezés nem hatásvadász jellegű, kifejezi az államfilozófus jelentőségét, összevetve a felvilágosodás képviselőjével, akivel azonban szinte minden lényegi eszmei kérdésben ellentétes álláspontot foglalt el. Kosáry Domokos: Az európai kis államok fejlődési típusai. Budapest, 1990, Akadémiai, 65–66.

2 Az államtudomány restaurációja, avagy a természetes-társadalmi állapot elméletének helyreállítása a mesterségesburzsoá-kimérával szemben.

3 A lexikonok és monográfiák is általában csupán néhány mondat erejéig említik a nevét. Vö.: (a teljesség igénye nélkül) Novák D.: Keresztényszociális mozgalmak. In Magyar Katolikus Lexikon. VI. Szerk. Diós István–Viczián János. Budapest, 2001, Szent István Társulat, 620. Illetve: Kosáry: I.m. 65. Sajnos nem szerepel a sajátos szempontok alapján összeállított, három évvel ezelőtt megjelent Konzervatív arcképekben sem. Konzervatív arcképek. Szerk. Frenyó Zoltán. Budapest, 2021, L’ Harmattan.

4 Historisches Lexikon der Schweiz. hls-dhs-dss.ch/de/articles/010657/2007-11-27.

5 N. Carslbad: Karl Ludwig von Haller: his life and work. (www.scribd.com/document/573526629/Bio-Dataof-K-L-von-Haller-by-N-Carlsbad – Utoljára megtekintve: 2004.05.08.)

6 Haller életművét érdemes lenne összevetni Joseph de Maistre, Louis de Bonald, illetve François-René de Chateaubriand működésével és munkásságával, már csak azért is, mert Haller a német mellett francia műveltséggel is bírt.

7 A francia forradalom és általában a felvilágosodás eszméi részükről nem annyira politikai orientációjú érdeklődés volt, sokkal inkább esztétikai programjukba illeszthető impulzus, ami azt inspirálta. A forradalom eszkalálódása után szinte kivétel nélkül elfordultak ettől, sőt sokuk politikailag is konzervatív fordulatot vett.

8 Alexander Kruska: Die Polemik der Restauration: Metapolemische und ideengeschichtliche Betrachtungen zum Initialband der Restaurationsschrift Karl Ludwig von Hallers. Bielefeld, 2019, Transcript Verlag, 117.

9 Uo.

10 Laura Achtelstetter: »Sag, wie hältst duʼs mit der Reformation?« Die Reformation im Staatsdenken Carl Ludwig von Hallers und Friedrich Julius Stahls als antagone Grenzpunkte der altkonservativen Reformationsrezeption. In Leucorea-Studien zur Geschichte der Reformation und der Lutherischen Orthodoxie. Szerk. Klaus Fitschen–Marianne Schröter–Christopher Spehr–Ernst-Joachim Waschke. Berlin, 2018, Evangelische Verlagsanstalt, 565.

11 Haller Károly Lajos a Berni Főtanács tagjának levele fámiliájához, mellyben a római katholika apostoli anyaszentegyházba lett megtérését jelenti. Az eredeti franczia után tett németből. Pest, 1821, 10.

12 Achtelstetter: I.m. 562–563.

13 Uo.

14 Uo. 561.

15 Uo. 565.

16 Uo.

17 Uo. 563.

18 K. G. König: Ludwig von Haller, zubenannt „der Restaurator”. In Kritische Ueberschau der deutschen Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. 3. évf. (1856) 102.