Megálmodtam a múlt éjjel az új lap címét – ezzel állított be 2018 egy fényes őszi délutánján körünkbe Farkas Ádám, a szobrász. Akkoriban, több mint egy éve, kezdtük szőni-fonni, stílszerűen, az óbudai Selyemgombolyító kertjében, lapunk tervét. Országút legyen, javasolta Ádám. Párunknak délelőtt  telefonon elmondta az álma eredményét, úgyhogy beszélgetésünk alatt már körbejárt köztünk az 1930-as évek Országútjának, és folytatásának, Az Ország Útjá-nak, néhány szkennelt cikke s címoldala. Költőként mindig is becsültem a mélyértelmű, fontos üzenetet küldő álmokat, de azért megjegyeztem, hogy az álom forrásai közt ott lehetett az, hogy a nevezetes lapba írt Bisztrai Farkas Ferenc közgazdász és bibliofil könyvkiadó is, Ádám édesapja, parasztpárti politikusként 1956-ban a forradalmi kormány államminisztere.

Ez persze nem vett el az álom becséből, hanem magyarázta – s még erősítette is jelentőségét. A cím mindnyájunknak megragadta képzeletét – ízlelgettük, hümmögtünk, bólogattunk, s elég hamar elfogadtuk mindnyájan. Életes cím az Országút - földönjáró, de a képek és gondolatok sorát indíthatja el bennünk. Valami más, mint a magyar kultúra törénetének legtöbb nevezetes lapcíme. Patinás régiségével és vidékiségével frissitően újszerű és valódi, gondoltuk.

Országút címmel 19. századunk alkotmányozó államférfiára emlékezve, 1935-ben indított folyóiratot az ellenzéki  Deák Ferenc Társaság. 1937-ban váltás történt: a kattogva, dübörögve közelítő háború félelmet, dacot és felelősségérzetet  ébresztett a 30-as évek reformértelmiségében is, és a megújúló lap a sorsszerűbb, Az Ország Útja címet vette föl, két radikális demokrata, földreform-párti közíró, a kisgazda Dessewffy Gyula és a keresztényszociális Barankovics István vezetése alatt. Dessewffy alapította meg aztán 1939-ben a Kisgazda Párt Kis Újságját, míg Barankovics a  Magyar Nemzet irányítását vette át 1943-ben, az alapító főszerkesztő, Pethő Sándor hirtelen halála után. Az Ország Útja ekkor szűnt meg. Barankovics lett a Kereszténydemokrata majd  Demokrata Néppárt vezetője 1945 után. Az 1947-49-es kommunista fordulat miatt mindketten emigráltak, és a nyugati magyar emigráció erős törzsét, annak életét gazdagították sokévtizedes működésükkel.

Az Ország Útja széles skálájú és változatos volt: a felezőpontjában állt a 30-as években beérő új demokratikus értelmiség széles karéjának, amely a magyar történelem második reformkorát hozta el. A lap helyet is adott e széles karéjból igen sok hangadónak, akik Trianon után a gyökeres modernizáció, a minőségközpontú szellemi felemelkedés és társadalmi újjászületés érdekében szorgoskodtak, és megannyi más nevezetes lapban és szervezetben  hirdették új gondolataikat. Ez a karéj, harcosabban szólva arcvonal – voltaképpen sokezer ember spontán hálózata – felölelte egy nemzedék legjobbjait a politikától a közéleten át a tudományig és a művészetekig. Új eszméket fogalmazott meg, de a dogmatizmustól, radikális szélsőségektől, szélső baltól és szélső jobbtól óvakodott, bár a határvonalakat nem őrizte görcsösen. Magát ez a reformnemzedék tudatosan kötötte az 1830-as évek reformkorához – amint azt Az Ország Útjában is olvashatjuk 1937-ben: „Ehhez a reformkori magyarsághoz kapcsolódik szellemében Az Ország Útja köre: jól és világosan megmutatja /.../, mint férnek meg a magyar tradíciók és történetünk nagy hagyományai korunk emberi és szociális törekvéseivel.”

Ez a széles tábor, ez a tehetségekben páratlanul gazdag kifutású nemzedék lett az az új magyar közép, amely a 30-as évek reformtörekvéseit mozgatta, a radikális ellenzékiektől a Horthy-kormányzatban egyre erősödő reformista táborig. További neveket ragadni ki e nemzedékből óhatatlanul csonkít: csak rangjá tés skáláját  érzékelthetjük olyan vezérfényekével, mint Illyés Gyula, Nagy Ferenc, Németh László, Cs. Szabó László, Bibó István, Hamvas Béla, Szent-Györgyi Albert, Bay Zoltán, Szent-Iványi Domokos. Mestereik az idősebb nemzedékekben Ady, Bartók és Kodály, Teleki Pál és Prohászka Ottokár, Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky, Szekfű Gyula, Fülep Lajos és Karácsony Sándor voltak. Ők adták az 1944-es – voltaképpen sokkal korábban szerveződő – ellenállási mozgalom magját, az ő derékhaduk lépett színre az 1945-ös demokráciában; majd leszalámizva, börtönbe, belső emigrációba, hallgatásba kényszerülve 1947 után, ők szabták meg az 1956-as forradalom politikai irányát. Az ő maradékuk, leszármazottaik és követőik alkották az 1988-90-es békés forradalom legerősebb szellemi vonulatát, elsősorban Antall József, Mádl Ferec és Szabad Görgy körül. Antall neveltje és bensőséges ismerője volt ennek a búvópatakként továbbélő hálózatnak és  hagyományának. Ő id. Antall József és az ő nagy kapcsolatrendszere révén avatódott be ebbe a szellemiségbe, és úgy gondolta, hogy e magyar közép korszerű folytatása lehet az 1990-es új magyar demokrácia alapja. S ilyen értelemben, bennünk érhet meg mindaz, amit e második, annyiszor derékba tört reformnemzedéknek a második világháború és a kommunizmus engedett kibontakozni.

Hogyan kapcsolódhat méltón ebbe a hagyományba egy közéleti és kulturális lap – és egyáltalán miért szükséges ebbe a nagy áramlatba kapcsolódnunk 2020-ban? Él-e tovább szellemisége, tud-e segíteni helyzetünk és sorsunk újragondolásában? Harminc évvel a demokrácia újraindulása után még mindig a helyünket keressük. Olyan külső erők viharzanak körülöttünk, mint a nyolcvanas évek óta ellenállhatatlanul taroló globális gazdaság, a technológia egyre gyorsuló újabb forradalma és a művészet formáit és funkcióit látszólag lesöprő digitális kreativitás gagyi tömegtermékei.

Még élesebben fogalmazva meg a mai feladatot: érdemes-e, lehet-e gondolkodni a szüntelen változásban? Egészeket rakni össze a körülöttünk kavargó töredék-benyomások milliárdjaiból, amikor folyton a felszín mímeli a mélyt?

Nem kérdéses, hogy ma az értelmiség olyan újrakezdés előtt áll, mint Trianon után. Mert a változások is akkorák voltak az elmúlt harminc évben, mint amit az első világháború hozott. Nem fogtuk még fel teljességben, hogy milyen világrend(etlenség)be illeszkedett békés forradalmunk, amelynek kibontakozásáért, megvalósulásáért annyit tettünk – és most itt zajlik körülöttünk és velünk egy újabb felvonás, a régi Európa, a régi atlanti világ válsága, meghasonlása önmagával.

Nem kérdéses, hogy lemaradtunk e változások megértésében – talán azért, mert az új demokratikus politizálás, naponta megújuló izgalmaival, a napi média révén, kitölti a teljes előteret – és eszünkbe sem jut, hogy talán le kellene lassítanunk, és hátrébb kellene lépnünk, mert ennek a kavalkádnak nagyrésze azért, bizony: cirkusz, múló látszat. Értelmezni és érteni kellene a történéseket, és megpróbálni a hagyományban fotmát öltött örök értékekkel szembesíteni őket, hozzájuk kapcsolni a jelent és tengernyi mozzanatát. Mert ez volna az értelmiség, az írók és a művészek hivatása – és mert ez a hivatás az elbátortalanodás ellenére sem szűnik meg.  Olykor talán még irányt is kellene mutatnunk, és tudnánk is  – noha ezt kevesen várják el ma tőlünk.

A magyar közép nagyléptékű hagyományához, a késő hetvenes évekig élő alkotóiknak a teljes világot átölelő szellemiségéhez azért is kell visszanyúlnunk, mert a Kádár-korszak szellemi örökségeben kevés folytatható maradt. Ezt kellett megállapítanunk 1990 után nekünk, akik e szellemiséget ellenzékiként is, magunk is formáltuk. A kései Kádár-rendszer legtöbbünket parciális küzdelmekbe kényszerített. Harcainkat is jobbára annak szellemileg lefokozott, provinciális terében folytattuk le, mert a mérvadó mesterek addigra már elmentek. Függetlenségben és szellemi tágasságban csak a margón lehetett akkoriban megmaradni.

Amikor támogatókat kerestünk az Országút vállalkozásának, így foglaltuk össze helyzetünket, és az új lap feladatát:

„Riasztó tünete ma a magyar szellemi életnek, hogy a polgári oldalon a kulturális és közélet szereplői nem ismerik egymás gondolatait, mert nincsen ezt a funkciót specifikusan szolgáló, mozgékony, de a napilapok diskurzusánál mélyebb és tágabb terű sajtófórum. A töredezettség állapotába került a nemzeti, polgári értelmiség kommunikációja, és értékrendje kérdésessé válik. A fentebbiekből következően a lapnak minden szempontból átfogónak és integratívnak kell lennie. Olyan sajtófórum kell legyen, amely a polgári, nemzeti oldalon összefogja a töredezetté lett szellemi életet, helyt ad a széles spektrum minden színének, összefogja három nemzedék gondolkodását, és felmutatja a legjobb értékeket.”

Ilyen helyzetben, ilyen célkitűzéssel indulna az Országút. Ez a cím metaforának is szerencsés, mert tágasságot és a szemlélődés és a beszélgetés felszabadultságát sugallja. Az országút, melyen képzeletben járunk, nem főút, és semmiképpen sem autópálya. Járhatsz rajta autón, bringával, és gyalog is, mert padkája széles. Városokat és falvakat köt össze egymással, behálózza az országot-világot. Kíséri rét, szántó és erdő, olykor tó, hídjai kis folyók és patakok felett vezetnek el, a városokban, falvakban házak, boltok és üzemek kísérik. Összefutsz rajta régi ismerősökkel és ismeretlenekkel. Meg lehet rajta állni, a padkára lehúzódni, körülnézni, gyalog megindulni egy csatlakozó dűlőn vagy ösvényen, felkaptatni egy dombtetőre, s onnan nézni körül. Felnézni az égboltra, amely folyton ott van felettünk, de alig törődünk vele. Netalán bámulni az autópályát a fölötte átvezető hídról. Az országút utasának van képe az autópályáról, az autópálya utasa viszont alig-alig gondol girbe-gurba országútakkal. Az országút olyan, mint maga az élet, személyes útjaink rajta változatosak és kiszámíthatatlanok. Nincs nála termékenyítőbb medre a gondolkodásnak és a szellemi kapcsolatoknak, mert senkit sem kényszerít egyetlen irányba. 

És végezetül még néhány mondat az idézett missziós dokumentumból:  „Fel kell mutatnunk a magyar valóság eldugott vagy elhanyagolt problémáit. A tapintható valóságot a virtuális mögött. A virtuális világ elemzését. Tematikájában és szerzőiben a lap az egész magyarságot képviselné, és figyelemmel kísérnénk a fontos külföldi szellemi, közéleti és irodalmi fejleményeket is.  A lapban hangsúlyosan jelenne meg az az ízlésfordulat, amely a beköszöntő, posztmodernség utáni korszakot és a magyar szellemi tradíciók korszerű újraértelmezését képviseli.”