Szintézis. Egy olyan párhuzamos univerzumban, ahol a recenziók egyetlen szóból állnak, talán ezzel lehetne a leghívebben visszaadni Fekete Balázs tudománytörténeti fókuszú monográfiájának lényegét. Ahogy a mű címe ígéri, a szerző az összehasonlító jog – az Internetes Jogtudományi Enciklopédiának a kötet szerzője által jegyzett cikke szerint „a jogtudománynak az a területe, amely a különféle nemzeti jogrendszerek összehasonlítása alapján, azaz az összehasonlító módszert alkalmazva törekszik a jogi problémák tudományos igényű feldolgozására” – történelmi fejlődéséről kíván tablót nyújtani, és azonosítani e fejlődés legfontosabb állomásait, viszont a puszta történetiségen kívül tudományfilozófiai, tudományszociológiai, jogfilozófiai és eszmetörténeti szempontokat egyaránt beemel elemzésébe.

Az öt fejezetből álló könyv – melyet e szakterület legrangosabb kiadója, az oxfordi Hart Publishing jelentetett meg – gondolati magvát a Thomas Kuhn-i paradigmaelmélet szolgáltatja. Klasszikus műve, A tudományos forradalmak szerkezete szerint a tudomány fejlődésében kulcsszerepe van a paradigmáknak, vagyis azoknak az ismereteknek, amelyek meghatározzák „a gyakorló tudósok egymást követő nemzedékei számára, hogy melyek egy kutatási terület jogos problémái és módszerei”, és olyan kutatási modellek kialakulását eredményezik, „amelyekből a tudományos kutatás sajátos összefüggő hagyományai fakadnak”.
A tudomány történetét végigkísérte a paradigmák változása, vagyis ha egy adott paradigmát megkérdőjeleznek a felhalmozódó új ismeretek, azt idővel leváltja a tudományos közösség. Kuhn tudományfilozófiájának jelentőségét Fekete két állításban foglalja össze. Egyrészt fenti tézise megdönti azt az elképzelést, hogy a tudomány fejlődése lineáris lenne, és fokozatosan egyre teljesebb képet kapunk a valóságról; helytállóbb szaggatott, töredezett folyamatként tekinteni rá, amelyet esetenként forradalmi változások mozdítanak előre. Másrészt hangsúlyt kap az a körülmény, hogy a tudomány közösségi tevékenység – maguk a paradigmák is e közösségi jelleg eredményeként alakulnak ki. E sajátosság kiemelése azért jelentős, mert ráirányítja a figyelmet arra, hogy a paradigmák által megtestesített előfeltevések körét egy adott közösség konszenzusa jelöli ki. Ez a közösségi jelleg azért is fontos, mert árnyalja az objektivitásnak azt a képzetét, amit a tudománnyal rendszerint összekapcsolunk, egyúttal hangsúlyosabbá teszi azt, hogy a „vak” tények feltárásában emberi konvenciók is közrejátszanak.

Ez a felismerés hatja át a könyv egészét, és a következő három fejezet – a mű tulajdonképpeni lényege az elméleti keretek felvázolását követően – a kuhni paradigmaelmélet összehasonlító jogra való alkalmazásának jegyében tagolódik. A szerző a „paradigma előtti” időszakot követően három, időben egymást követő paradigmát azonosít az összehasonlító jog fejlődésében. Az elsőt – mely időben a XIX. század második felére tehető – a történeti-evolucionista szemlélet befolyására és az önálló módszertan kialakítására irányuló korai törekvések jellemzik. A második paradigma esetében – melynek dominanciája a XX. század első felére tehető – a módszertani tisztaság és a gyakorlatorientáltság volt meghatározó; míg a harmadik paradigmát a másodikkal szembeni kritikai attitűd határozta meg, ugyanis a hidegháború idejétmúlttá tette a második paradigma által megtestesített módszertani letisztultságot. Az ötödik fejezet az összehasonlító jog kortárs kilátásait tekinti át. Az egyes paradigmák kialakulását és változását széles körű társadalmi kontextust kínálva mutatja be a mű.

Az összehasonlító jogi paradigma előtti szakasz, valamint az első paradigma bemutatását olvasva in medias res csöppenünk a szerző által felvázolt történetbe, a közös európai jog nemzeti jogrendszerekké tagozódásának, valamint a tudományos pozitivizmus kialakulásának időszakába. A jogfilozófiában megjelent az absztrakt, a priori jellegű természetjogi elvekkel szembeni szkepszis, ezzel együtt a természettudományos gondolkodás uralkodóvá válása a társadalomtudományokat – így a jogtudományt – is az objektív törvényszerűségek kutatására sarkallta. A történeti jogi iskola, majd az evolucionista jogi elméletek nemcsak új szemléletmódot jelentettek, hanem alapot kínáltak a jogrendszerek osztályozására is azok történeti státuszának fényében. A szerző értékelése szerint az első paradigma kialakulása főként az angol és a német nyelvterületre tehető.

A második paradigma kialakulásának tárgyalása során az eszmetörténeti háttér helyett az intézményesülés folyamata és a tudományos közösség szerveződése, mondhatni, az összehasonlító jog történetének szociológiai aspektusa kap nagyobb hangsúlyt. A témával foglalkozó harmadik fejezet nem csak általánosságban beszél az összehasonlító joggal foglalkozó európai intézményi környezet kialakulásával: külön jelentőséget tulajdonít az 1900-ban rendezett párizsi összehasonlító jogi kongresszusnak, amely nemcsak az első nemzetközi kongresszus volt a diszciplína történetében, hanem „szimbolikus” jelentőségű a második paradigma megszületésében. A kuhni paradigmaelmélet fogalmi keretei között vizsgálva a kongresszus
az első paradigma korlátait igyekezett meghaladni.

Az összehasonlító jog harmadik paradigmájának kifejlődése esetében a szerző a világpolitikai körülmények meghatározó szerepére hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a Szovjetunió színre lépése és befolyásának kiterjesztése teljesen új jogi kultúrkör létrejöttét eredményezte, ami nemcsak a korábban megalkotott összehasonlító jogi kategóriák felülvizsgálatát tette szükségessé, hanem árnyaltabb klasszifikációkhoz is vezetett. Az összehasonlító jog „modern klasszikusainak” tárgyalását olvasva hamar feltűnővé válik, hogy a korábbiakhoz képest több szempontot igyekeztek kombinálni azért, hogy minél pontosabb osztályozási rendszerbe foglalják a világ jogrendszereit; közben pedig e törekvések kritikusai éppen ennek a vállalkozásnak lehetetlenségére emlékeztettek.

Végül a szerző kitér az összehasonlító jog kortárs állapotának és perspektíváinak bemutatására. Hangsúlyozza a jogi kultúra jelentőségét és problematikusságát.

A jogi kultúra nehezen definiálható, sokrétű fogalom, mely magában foglalja – egyebek mellett – a joggal hivatásszerűen foglalkozók, valamint a laikusok joggal kapcsolatos viselkedéseit, csakúgy mint a jog kulturális komponenseit.

A szerző azt is megállapítja, hogy az összehasonlító jogból eltűnőben van a módszertani kizárólagosság, és helyét egyre inkább a különböző módszertanok szintetizálása veszi át. Ezek a fejlemények – jóllehet ezt a szerző inkább kérdésként, semmint kategorikus állításként veti fel – pedig új, éppen zajló paradigmaváltásként is értelmezhetők.

Mindemellett a kötet alapján az összehasonlító jog fejlődéséről kirajzolódó összkép csak részben igazolja – legalábbis a tárgyalt terület vonatkozásában – a kuhni paradigmaelmélet nem egyenes vonalú fejlődésről szóló tételét: a különböző paradigmák egyes elemeinek összeolvadása tette lehetővé azokat a több szempontú osztályozási kísérleteket, amelyek a második világháború utáni összehasonlító jogban megfigyelhetők. Így pedig a kötetben bemutatott paradigmaváltások mellett észlelhető a „lassan építkező” tendencia is, amely mintha cáfolná a kuhni tételt.

Fekete Balázs monográfiája a jogtudomány viszonylag új, a modern államokkal megjelenő területének fejlődéstörténetéhez kínál fogódzókat.
A könyv rövid, ennek ellenére rendkívül sokoldalúan viszonyul témájához, így nem csupán történeti áttekintést nyújt, hanem a jognak a szélesebb társadalommal való kapcsolata tekintetében is további kérdésfeltevésekre sarkall. A „szűkebb szakma” számára egy szintetizáló elemzést nyújt; a nem szakmabeli olvasó számára pedig egy olyan történeti áttekintést, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy nemcsak a jog, de az elvontnak, életidegennek tűnő jogtudomány is szervesen összekapcsolódik a társadalom fejlődését befolyásoló eseményekkel és a közgondolkodással.

 

A szerző a Szegedi Tudományegyetem Összehasonlító Jogi és Jogelméleti Intézetének adjunktusa