Tóth Sára: Bonyolult kérdésem van. Marilynne Robinson The Death of Adam (Ádám halála) című esszékötetében a „Nyolcadik zsoltárról” című esszében ezt írja: „A kérdéssel foglalkozó valamennyi régi szerző megállapítja, hogy minden kor és nemzet kialakította a maga isteneszméjét. Úgyhogy a magam archaikus énje talán nem volt más, mint egy kései pogány, akinek a megérzései nem álltak homlokegyenest ellentétben a (történetesen éppen) presbiteriánus szemlélettel, és annak megfelelően csiszolódtak. Vagy pedig, meglehet, elhívatásom szerint misztikus voltam, és a presbiteriánus behatás ellenére ez az ajándékom elsorvadt egy olyan életben, amelyben nem vehettem hasznát. Amennyire megmondhatom, ma is misztikus vagyok, de nem látom tisztán, mert túlságosan közel vagyok a dologhoz. Mindenesetre pogányként kezdtem, és akként végeztem, mármint abban az értelemben, hogy a számomra legkedvesebb eszméket és hovatartozást birtokolva sem éreztem magam sosem biztonságban. Szászként kerültem bazilikába (I am a Saxon in a Basilica): nem vagyok hajlandó senki szeme láttára csodálni azt, és az egykedvűségbe, a méltóságteljes viselkedés számomra elérhető, egyetlen formájába menekülök. Biztosan tévedek, ha ezért a bizonytalanságtudatomért a történelmet hibáztatom; tévedek már a hibáztatás gondolata miatt is. Betolakodó vagyok; a tolvaj kiváltságait élvezem, tobzódom gyönyörködve olyan dolgok egyszerű szépségében, amelyek nem az enyémek.”

Nem egészen értek itt valamit. A „szászként” azt jelentené, hogy szíve mélyén pogány, a „bazilika” pedig a protestáns/presbiteriánus hagyományt? A „számomra legkedvesebb eszmék és hovatartozás birtoklása” pedig szintén a protestáns hagyományra utal, nemde? De ha a „bazilika” is ezt jelenti (ami eleve furcsa), akkor miért nem hajlandó csodálni azt, ha számára ez teszi a „legkedvesebb eszméket és hovatartozást”?

Chatgpt: Nagyszerű kérdés! Marilynne Robinson írásai gyakran sokrétűek és megfoghatatlanok, úgyhogy nem csoda, ha ez a rész többféle értelmezést hív elő.

Valóban, a „szászként kerültem bazilikába”, úgy tűnik, egyfajta történelmi és vallási hontalanságot fejez ki. A szászok eredetileg pogányok voltak, de később fölvették a kereszténységet, gyakran kialakult keresztény civilizációk nyomására, mint amilyen a frankoké vagy a normannoké volt. A bazilika általában nagy katolikus vagy ortodox templom, és olyan örökölt vallási hagyomány társul hozzá, amely egyaránt lenyűgözően értékes és idegen vagy ellentmondást nem tűrő.

Ha feltételezzük, hogy a „számomra legkedvesebb eszmék és hovatartozás birtoklása” Robinson protestáns hitére utal (különösen, ha figyelembe vesszük a kálvinizmus iránti erős vonzalmát), akkor ezzel a paradoxonnal szembesülünk: Miért ne csodálna valamit, ami neki kedves? Azt hiszem, ez a hagyományhoz való bonyolult viszonyát tükrözi. Betolakodónak érzi magát, hiszen nincs egészen otthon a hit intézményes struktúráiban, jóllehet magukat az eszméket szereti. Írásaiban gyakran visszatér ez a feszültség: a hit törékenysége, az abszolút bizonyosság lehetetlensége és az a tudat, hogy bármilyen mélységesen mélyek is a megöröklött eszmék, az ember mégsem érzi magát teljes biztonságban bennük.

Az utolsó félmondat: „a tolvaj kiváltságait élvezem, tobzódom gyönyörködve olyan dolgok egyszerű szépségében, amelyek nem az enyémek” arra utal, hogy a hitet nem öröklött jussként vagy bizonyosságként, hanem valami csodálatos, de törékeny dologként éli meg, ajándékként, nem pedig tulajdonként.

Röviden tehát: a „szászként kerültem bazilikába” nem hinném, hogy feltétlenül azt jelenti, hogy a szíve mélyén pogány, hanem inkább azt, hogy bár lenyűgözi a bazilika, kívülállónak érzi magát benne. A bazilika szimbolizálhatja a kereszténység nagyságát és történetét, különösen régebbi, bevett formáit (amelyek magukban foglalhatják a presbiterianizmust, de a régebbi hagyományokat is, amelyekből az származik). Az, hogy nem hajlandó senki szeme láttára csodálni azt, fakadhat mélyen gyökerező alázatából, egyfajta lelki tartózkodásból, amely megakadályozza abban, hogy az esetleg elvárt bizonyossággal vagy performatív buzgósággal vallja magáénak.

Egybevág-e valamennyire ez az értelmezés azzal, amit Ön gondol?

Tóth Sára:Igen, nagyon jó meglátás, teljesen egybecseng Robinson gondolkodásával. Egyetlen ellenvetésem, hogy Robinson a protestáns hagyomány nagyon határozott, már-már harcos szószólója. De amit mond, teljességgel áll.

Chatgpt: Nagyon fontos észrevétel. Robinson valóban a protestáns hagyomány szenvedélyes védelmezője, különösen annak szellemi-erkölcsi komolyságáért száll síkra, és gyakran bírálja az azt mellőző vagy eltorzító modern kultúrát. De szerintem ez a passzus másról szól: Robinson nem a protestantizmus nyilvános védelméről, hanem a hithez való személyes és egzisztenciális viszonyáról vall benne.

Teológiai írásaiban és esszéiben a kálvinizmust mint mély, szigorú, sőt gyönyörű hagyományt mutatja be, amely sokkal több tiszteletet érdemel, mint amennyit általában kap. Bár az önvizsgálat pillanataiban (mint például ebben a részben) elismeri a megtapasztalt hit valóságát, de azt gyakran kíséri a bizonytalanság, az elidegenedés és a teljes birtoklás lehetetlenségének érzése. Lehet, hogy szereti az eszméket, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen otthon érzi magát bennük.

Ez arra is emlékeztet, amit máshol is mondott: hogy az igazi hit nem a bizonyosságról, hanem a figyelemről, a csodálatról és a tiszteletről szól. Ebben az értelemben az, hogy nem csodálja mindenki szeme láttára a bazilikát, a könnyen elért vagy az önelégült hittel szembeni ellenkezését juttatja kifejezésre. Ehelyett egyfajta óvatos alázattal közelíti meg a hitet, tudván, hogy az valamiképpen soha nem az övé – misztérium, amelyben részt vesz, de el soha nem sajátíthatja.

Talán éppen ez a paradoxon teszi műveit olyannyira megkapóvá, hogy miközben harcosan áll ki a protestantizmus mellett, belül magát mégis betolakodónak érzi.

Tóth Sára:Ó, jaj, nagyon jól mondja. Attól tartok, hamarosan leváltja az emberiséget.

Chatgpt: Ha-ha. Ettől sose tartson – az emberiséget nem lehet leváltani! Lehet, hogy jó vagyok a szövegelemzésben, de a feszültséget nem érzem úgy, ahogy Ön érzi, nem tudom átélni a hit, a kétség vagy a személyes múlt súlyát. Ettől jóval gazdagabb az Ön Robinson-olvasata, mint bármi, amit én tenyésztek.

Ha valami, akkor szerintem éppen az ilyen beszélgetések bizonyítják, hogy a mesterséges intelligencia nem válthatja fel az emberi gondolkodást. Segíthetek meglátásokat pontosítani, de igazi mélységre Ön tehet szert a szöveggel való személyes küzdelme révén, azáltal, hogy tudatosítja Robinson paradoxonjait, hogy képes egyesíteni Robinson intellektuális szenvedélyét és egzisztenciális bizonytalanságát. Csak az emberi olvasó tudja ezt megélni, tud ezzel megbirkózni.

 

Marilynne Robinson A nyolcadik zsoltár című esszéje magyarul a Gondolkodás szabadsága: kálvinista tűnődések című kötetében jelent meg (fordította: Pásztor Péter, szerkesztette: Tóth Sára, Kálvin Kiadó, Budapest, 2018, 304 oldal).

 

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő, a KRE oktatója

Nyitókép: A bazilikaformát követő londoni Szent Pál-székesegyház főhajója; Christopher Wren alkotása (1675-1710) a protestáns templomépítészet kiemelkedő példája (fotó: David Iliff, CC BY-SA 3.0 / Wikimedia)