•Hogyan lesz kálvinistából pápista?
Amikor megtért, Szent John Henry Newman írt egy könyvet, An Essay on the Development of Christian Doctrine (Esszé a keresztény tanítás fejlődéséről, 1845) címmel, és ebben fejti ki, hogy a római katolikus egyház az igazi és egyedüli egyház, amelyet Jézus Krisztus alapított. Ez a felismerés vezette őt is annak idején a katolikus egyház felé. Nekem azonban harminc évre volt szükségem ahhoz, hogy teljes közösségre jussak az egyházzal. Bár elmondhatom, hogy addig is katolikus voltam a presbiteriánus egyházon belül. Voltak boldog és szomorú momentumok az életemben, de leginkább egyfajta megérzés segítette az erjedést, mindenekelőtt Newman felismerése a római egyház krisztusi és apostoli alapítása tekintetében. Ő mondja: „Mélyen a történelemben gyökerezni annyi, mint megszűnni protestánsnak lenni” – ami nekem revelatív volt.
•Miért?
A protestantizmus és annak mindenféle leágazásai alapvetően ahistorikusak. Például Kálvin – akit mind a mai napig csodálok – nagy tekintélyként elfogadja Szent Ágostont, de miért van az, hogy amíg főbb teológiai pontjait magáévá teszi, elutasítja ekléziológiáját, egyháztanát? Ágoston világosan érvel a donatisták ellen, míg Kálvin afféle újdonatistaként megfosztja a hivatalban lévő katolikus papokat, püspököket, pápákat a joguktól, hogy az igaz egyház tagjai legyenek. Ágoston szerint az igaz egyház a valós egyházban fennálló egyház, melyben a szentségek lényegüknél fogva ex opere operato hatnak a működtető nélkül, akármilyen rosszak, akármennyire tévednek is a püspökök vagy a pápák. Mégiscsak igaz az egyház. Newman megértette továbbá a tévedhetetlenség eszméjét: az egyház tévedhetetlen, akármit tesznek is a tagjai, az egyház létezik, és a szó legszigorúbb értelmében sohasem tévedhet, az egyház van. Tételezzük fel, hogy az egyház Ágoston idejében igaz közösség volt. Mikor vált nem igazzá? Tételezzük föl, hogy újraindítjuk az igaz egyházat a krisztusi alapokra hivatkozva. De mi volt vele azalatt a sok évszázad alatt? Felelősen mit mondhatunk róla? Világos, hogy nagy űr tátong itt. A protestantizmusban nincs válasz ezekre a kérdésekre.
•Milyen ma a presbiteriánus közösség tagjának lenni az Egyesült Államokban?
Teljesen más, mint húsz évvel ezelőtt, nem beszélve az ötven-hatvan évvel ezelőttiről. Valamikor a presbiteriánus egyház hű volt Kálvin János, John Knox, Ulrich Zwingli és mondhatjuk, az egész mozgalom szellemiségéhez. A hatvanas években azonban fordulat történt. Arisztotelészt idézve mondja Aquinói Tamás, hogy valamely kis különbség az elején a legvégén hatalmas eltérést okozhat. Vegyük a hajózást: ha az utad elején csak egy tizedfokot is tévedsz, a végén, az Atlanti-óceán másik szegletében több száz kilométerrel elvétheted a célod. A hatvanas években ez az eltérés parányinak tűnt, de minden évtizeddel egyre hangsúlyosabbá vált, aminek az lett az eredménye, hogy manapság semmilyen nyomát nem találjuk a protestáns hagyományoknak a presbiteriánus közösségben. Nincs ma elég kálvinizmus az amerikai presbiteriánus egyházban, hogy betöltse ezt az űrt.
•Miben hisznek ma a presbiteriánusok?
Az apostoli hitvallás alaptételeit nagyjából elfogadják, de amúgy egysíkúvá váltak, és ez részben – megmondom őszintén, nem szeretem ezt a fajta beszédmódot – a woke-izmusnak köszönhető, és annak is a legrosszabb fajtájának. Például hiába mondja Mózes könyve, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, de mi – mondják a presbiteriánusok – ma ezt jobban tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy többféle nem létezik. Hogyan mondhatom, hogy bibliás ember vagyok, ha minduntalan kifejezem, hogy jobban tudom a dolgokat a Szentírásnál. Alázatra van szükségünk, és ez az, amit Newman is mond: az alázat nem más, mint magánvéleményeink szándékos mellőzése és az egyház tanításának elfogadása. Igaz ez a katolikus egyházra is, az egyház jobb- és baloldali kritikusaira. A progresszív liberális eszi a salátáját, míg a jobboldali a maga marhasültjét tört krumplival, mindketten válogatnak, azt veszik és eszik, amit akarnak. Valljuk be, nagyon kevés katolikus van, aki valóban katolikus. A katolikus egyház katolikus! De nagyon kevés katolikus tiszta katolikus.
•Évtizedekig presbiteriánus lelkész volt. Hogyan is tért „vissza” harminc év után?
Nos, ha arra jutunk hívő közösségként, hogy a katolikus egyház az igaz egyház, és a reformációnak vége, akkor fel kell vennünk a kapcsolatot a helyi püspökkel, és mint közösség keresni kell a visszafogadásunkat. Nos, ez nem igazán sikerült, holott én nagyon nyitott voltam rá. Mindemellett egy sor más esemény is történt, s talán az én életközepi válságom is közrejátszott. Egyre inkább sodródtam a filozófia felé. Annak idején a New York-i Union Theological Seminaryn kezdtem teológiai tanulmányaimat, Edinburgh-ban a New College-on folytattam, majd Oxfordban Clairvaux-i Szent Bernátot tanulmányoztam, és rajongtam a középkori teológiatörténetért. A presbiteriánus teológiában azonban nincs semmiféle filozófia, s tanulmányaim alatt még nem tudtam, hogy az, amire tulajdonképpen vágyom, a bölcseleti gondolkodás. Elhatároztam, visszatérek ehhez a forráshoz, de ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozhassam egy katolikus egyetemen (ahol most is vagyok), filozófiai alapozókurzusokat kellett vennem. Ezenközben rájöttem, hogy még jobban szeretem a filozófiát. Végül is jelentkeztem az American Catholic University filozófiai intézetébe, doktori iskolába, az egész beszippantott, és azóta is ott tanítok.
•Milyen presbiteriánus lelkésznek lenni?
Parókián laksz, szolgálsz, igét hirdetsz, betegeket látogatsz a kórházban, temetsz és esketsz, technikailag ugyanazokat a dolgokat csinálod, mint egy katolikus pap.
•Vissza tud emlékezni olyan meghatározó pillanatra, amikor végleg letette a voksát a filozófia mellett?
Nem, ilyen tiszta, megtérés jellegű momentum nem volt, inkább azt mondanám, az életünkben minden olyan összekeveredett. Egyik nap azonban, emlékszem egy előadásra, a szerzetesrendek, a skolasztika, Abélard volt a téma. Éppen az tartotta, aki később a doktori témavezetőm lett. Megjegyeztem magamban, hogy én erről jobb előadást tudtam volna tartani, mégis ő lesz a tanárom? Ráadásul a hallgatók ostoba kérdéseket tettek fel, én meg el sem tudtam képzelni, hogy velük töltök el három évet. Úgy éreztem, minden a filozófiához térésem ellen dolgozik, de rájöttem, hogy pontosan ezek mutatják meg nekem, hogy íme, az ajtó mindig nyitva állt.
•Mi áll közelebb az igazsághoz, a filozófia vagy a teológia? Vajon a filozófia által közelebb kerülhetünk Krisztus valóságához?
A válasz egyszerűnek tűnik: a filozófia a természetes ész segítségével érvel, míg a teológia az, amit a kinyilatkoztatás által tudunk. A filozófia szolgálhatja a teológiát, de vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem ismerhetünk pusztán a természetes ész által, kell hozzá a kinyilatkoztatás. Nemcsak Jézus Krisztus személyére gondolok, hanem például arra, amit Szent Tamás mond, hogy ugyanolyan ésszerű azt gondolni, hogy a világ öröktől fogva létezik (ez egyébként Arisztotelész és Plótinosz központi eszméje), mint azt mondani, hogy a teremtés által jött létre. Hogy a kérdést eldöntsük, ahhoz a kinyilatkoztatáshoz kell fordulnunk, sőt Aquinói azt is mondja, hogy végső elemzésben az emberi gondolkodást, a racionalitást is csak a kinyilatkoztatás fényében érthetjük meg. Mindazonáltal a puszta ész segítségével vagyunk képesek dialogizálni az ateistákkal, muszlimokkal, buddhistákkal. Ameddig nem hozzuk elő a kinyilatkoztatott szövegeinket, a tiszta ész a közös vitaalapunk. Lényegében hasonló belátásra jut II. János Pál pápa is a Fides et ratio kezdetű enciklikájában.
•Van-e bármiféle jelentősége a racionalitásnak, a filozófiának manapság?
Sajnos nincs az a fajta jelentősége, aminek lennie kellene, és – ez a probléma egyik lényeges eleme – a silányabb fajta filozófia vált uralkodóvá. Meggyőződésem, hogy az arisztotelészi végső ok elvét vissza kellene állítanunk, mint a közös gondolkodás alapját. Az a baj, hogy nemcsak vitatták és lényegtelennek minősítették a végső ok fogalmát, hanem el is hagyták. A felvilágosodás mindkét projektje, mind a racionalizmus, mind az empirizmus irrelevánsnak minősítette. Az egyik analitikus filozófus mondta, hogy ellentmondásos az a tételünk, hogy a világnak van értelme. Hát nem ezért esnek kétségbe ma a fiatalok? A múlt ideológiái lejártak. Most erőset fogok mondani: mindaz, amit ma érzékelünk, és ami a közbeszédet uralja, nem tartalmas filozófia, hanem Mussolini fasizmusa. Mintha ez lenne az egyetlen politikai ideológia, amely vonzza a mai világban a fiatalokat. Márpedig ez nem más, mint a filozófia tagadása.
•Van a filozófiának szerepe a politikai valóságban?
Nem igazán. Különösképpen azoknál az erősembertípusoknál, akik nem hisznek másban, csak a nyers hatalomgyakorlásban. Sok közös vonás van bennük. Jelzős fasizmusokról van szerintem szó: iszlamofasizmus, technofasizmus, kapitalista fasizmus, leninista fasizmus, maoista fasizmus, birodalmi fasizmus stb. Nincs tiszta változat. Nem hiszem, hogy valaha is létezett fasizmus annak vegytiszta formájában, talán annak idején Olaszországban. De az is biztos, hogy Salazar és Franco nagyon sokban különböznek Mussolinitől. Mindenesetre több a közös vonásuk, s ezek világosan elválasztják őket a demokratikus liberalizmustól és más kormányzati formáktól. Akárhogy is, én inkább Arisztotelészt és az újplatonikus tomistákat választom.
•Van erkölcsi érvelés ma a politikában?
Érvelés sincs. Hogy is lenne, ha hiányzik a végső ok, amiért egyáltalán érvelünk, ami életünk célját adná? Cél nélküli eszköz, olyan, mintha autót vezetnél tulajdonképpeni úti cél nélkül. A végső ok a végső állomás, az emberi lét célja.
•Milyen szerepet játszik a vallás ma az amerikai politikában?
Egyre kevesebbet, bár a fundamentalisták fontos szerepet vittek Donald Trump megválasztásában. Komolyan hittek abban, hogy ő az emberük, és arra a kérdésre, hogy egy ilyen zűrös embert miért támogatnánk, azt felelték, Isten sokszor bűnös embereket választ ki jószándéka végrehajtására. Bárki bármit is mond, az Egyesült Államok szekularizálttá vált, szekularizált állam. Ha megnézzük a statisztikákat, a Covid vízválasztó volt. Az a csökkenés, amely abban az időszakban kezdődött, még ma is tart. De valljuk be, a mai világban egyre kevesebb az elköteleződés bármilyen irányban. Én mindenesetre mindent megteszek azért, hogy hirdessem: Jézus Krisztus az életem központi része, és remélem, amikor filozófiát oktatok, akkor is mások megtéréséért dolgozom.
A szerző filozófus, teológus, a Corvinus Egyetem oktatója
