Leo Strauss 1957 januárjában válaszcikket írt a National Review-ba Guy Ponce de Leon  The Myth We Call „Abroad” (A „külföld”-nek nevezett mítosz) című  írására, amely bírálta az Egyesült Államokat a szegregációs faji politikájáért, egyúttal dicsérte is, mert sokkal inkább harcol a faji megkülönböztetés ellen, mint más országok. Izraelt pedig azért kárhoztatta, mert szerinte a zsidók – a faji elkülönítés történelmi áldozatai – létrehozták a „világ első faji államát”. Strauss Izraelt és a cionista hagyományt akarta a konzervatív amerikaiak számára is elfogadhatóvá tenni, és amellett érvelt, hogy Herzl alapvetően konzervatív volt, hiszen az emancipáció veszélyeztette a zsidók „erkölcsi gerincét”: sok esetben elidegenítette őket saját hagyományuktól, és csak a formális egyenlőséget szerzett nekik. „A cionizmus pedig segített megakadályozni azt, hogy a tiszteletreméltó és ősi különbözőségek »progresszív módon« kiegyenlítődjenek, így konzervatív funkciót töltött be.”

Bár Strauss állítása alapvetően helytálló, nem bontja ki az igazság minden részletét, ráadásul kissé összemossa Herzl gondolkodásának és az általa életre hívott politikai mozgalomnak értékelését. Jól látta viszont, hogy a politikai cionizmus célja a „büszkeséget feléleszteni” a hagyományhoz ragaszkodókban. A politikai cionizmus alapítója azonban valójában liberális volt, bal- és jobboldali „kilengésekkel”. Ugyanakkor konzervatív nézeteket is vallott, és erős fenntartásokkal szemlélte az izmosodó, főleg francia baloldalt.

Konzervatív katekizmus vagy kánon nem lévén, amelyhez mérhetnénk, Herzl konzervativizmusát párizsi évei, a joghoz, a jogi gondolkodáshoz, illetve a zsidó hagyományhoz való viszonya tükrében érdemes vizsgálni.

A magyar romantika és liberalizmus gyermeke

Gyakorlatias ember lévén Herzl nem került nagy eszmerendszerek hálójába, zsidó „nacionalizmusával” is csupán válaszolt a külvilág antiszemitizmusára (együttérzését fejezve ki Kelet-Európa üldözött zsidóságával), illetve tanúskodott a magyar nacionalizmus közvetett hatásáról. Mások mellett Szörényi László és a néhány éve elhunyt Ferenczi László is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Szörényi főleg Jókai Mórnak, különösen az utópisztikus Fekete gyémántoknak és A jövő század regénye főhősének, a székely szombatos Tatrangi Dávidnak hatását mutatta ki Herzl korai írásaiban. Ferenczi, de mások is megjegyzik, hogy a cionizmus atyja a magyar romantika és liberalizmus gyermeke volt, az Ady méltatta Israel Zangwill angol író és szakadár cionista vezető szerint

„magyar képzelőerő, nagy írói öntudat és zsidó szív” jellemezte.

A párizsi arisztokratikus eszmény

A tizennyolcéves Herzl 1878-ban családjával együtt Bécsbe költözött, ott végezte el a jogi egyetemet, és lett újság­- és színműíró. Német író akart lenni (megtévesztve azokat, akik utólagos visszavetítéssel csak „pesti német fiút” láttak benne). A Neue Freie Presse című liberális lapnál helyezkedett el, majd 1891-ben a lap tudósítójaként Párizsba ment.

„Először Franciaországban próbáltam megérteni a Palais Bourbont, és először a Palais Borbonban értettem meg Franciaországot” – írta utóbb, 1895-ben. Rendkívül rossz véleményt alakított ki a parlamentről, a meghatározhatatlan tömegre, „a Nép”-re hivatkozó politikusokról. Jó érzékkel ismerte fel, hogy a választójog kiszélesítése (Franciaország 1875-ben vezette be az általános férfi választójogot) nem oldja meg a demokratikus hatalom alapvető problémáját, és ezért nem is létezik igazi ön-kormányzat. A szólásszabadság ráadásul lehetővé teszi az alantas érzelmek és ösztönök (például zsidóellenesség) kifejezését, amit kihasználva juthatnak politikusok mandátumhoz. Herzl itt konzervatív nézeteinek adott hangot, hitt a tekintélyben, abban, hogy a társadalom fontos kérdései nem az egyes (könnyen manipulálható) polgárok belátása, hanem a szellemi nagyságok véleménye alapján válaszolhatók meg. Nem nézte le a közembert, pusztán nem bízott ítélőképességében.

A merkantilizmust és a polgári társadalmat alapjaiban tisztelő Herzl az arisztokratikus köztársaságot, annak velencei formáját tartotta a legjobbnak. Ekkori konzervativizmusa pesszimista világlátásából is következett: nem hitt abban, hogy az embereket a választójog puszta bevezetése megjavítja. A francia társadalom szövetét egyébként nem igazán látta át. Az általa megálmodott arisztokrácia persze a kiváló emberek arisztokráciája volt, melyet a tiszteletbeli szerepre kárhoztatott, de az államforma eleganciáját, méltóságát kifejező dózse vezet, és amelybe tehetsége, ízlése folytán saját magát is beleértette. Nehezen leváltható emberek csoportja jobban kormányozhat egy országot, mint a demagógiára és megvesztegetésre alapuló népképviseleti demokrácia – szűrte le.

A közjogi gondolkodás

A zsidó államban Herzl leszögezi, hogy a cionista eszme tisztaságáért a Zsidók Társaságának erkölcsi, illetve a Zsidó Testületnek a jogi személye felel. Klaus Dethloff (illetve nyomában Szörényi László is) megtalálta Bécs jogi tanárai között azt, akitől Herzl ezt a megkülönböztetést átvette. A római jogból vezette le az új államot megteremtő személy, a „negotiorum gestor” fogalmát, amely olyan személyt takar, aki magára veszi – Szörényi szavaival – „egy pusztulásnak indult érték megmentésének a feladatát olyan körülmények között, amikor a tulajdonos nem tud a veszélyről, vagy  akadályoztatott”.

Nagyon fontos pontja a herzli realista utópiának, hogy

az új államot nem „beszivárgással” (ez állítja szembe a filantrópokkal), hanem a nagyhatalmak adta „jogi” biztosítékokkal kívánta megteremteni.

„A cionizmus arra törekszik, hogy jogilag biztosított otthont hozzon létre a zsidó nép számára Palesztinában” – fogalmazott az első cionista kongresszus (Bázel, 1897) programtervezetének első mondata, ám azonnal kitört fölötte a vita.  Sokan a „nemzetközi-jogilag biztosított” kifejezést követelték. Végül a „közjogilag biztosított” formulában egyeztek meg. A kongresszus ugyanis „nem földterületek megszerzését kívánja – mint Herzl utóbb írta –, hanem egy országét, és ezt olyan határozottan kívánja hangsúlyozni, amennyire csak lehet, anélkül, hogy ezzel bizonyos jogi és szuverenitási érzékenységeket sértene”.

A hagyomány

A cionizmus alapítója asszimiláns zsidó családban született, héberül nem tudott. Az édesapja, Herzl Jakab ugyan minden péntek délután elment a zsinagógába Szombat Királynő várására, és utána otthon megülte a hagyományos ünnepi vacsorát, de arra semmilyen jel nem utalt, hogy szigorúan betartatta volna családjával a vallási előírásokat. Azt a minimumot teljesítették, amelyet az asszimilációra készülő átlagos pesti neológ zsidóság elvárt. Érintkezni a régi rítusközösség alapján a zsidósággal érintkeztek, de a kor viszonylag befogadta az ország „hasznára” lévő zsidókat, csökkentve zsidók és nem zsidók távolságát.

 

Herzl azonban rádöbbent, hogy a vallás nem csak a magánszférára tartozik, és hogy politikájának is kezdenie kell vele valamit. Az első cionista kongresszus színhelyéül Bázelt választotta, mert fontos feltétel volt, hogy hozzá lehessen jutni kóser, azaz a zsidó vallási hagyománynak megfelelő ételekhez. Nem környezetének tradicionalizmusa miatt döntött így, hanem azért, hogy a zsidó szokások az új cionista (politikai) kultúra integráns részévé váljanak, így az ortodoxia is lássa, a cionizmus nem ellensége, hanem szövetségese a vallásnak. Herzl nem ismerve elég jól a kelet-európai viszonyokat, túlértékelte a vallásos zsidók befolyását, holott az orosz cionisták jó része kifejezetten vallásellenes volt, és attól féltek, hogy túlzottan a rabbik befolyása alá kerül.

A bázeli zsinagóga a kongresszus előtt Kongress-Sabbathot tartott, és Herzlt a szokásoknak megfelelően felhívták a Tórához. Naplójában ő maga főleg praktikus okokkal magyarázta felmenetelét, hogy akik eddig vallási szempontokból tartották magukat távol a cionistáktól, lássák, hogy nem vallásellenes. „A közösség elöljárója szólított engem – írta. – Az áldást a párizsi barátom, Beer sógorától, a merani Marcus úrtól tanultam meg. Amikor felmentem a bimára [a fordítás tévesen »oltár«-t használ], izgatottabb voltam, mint bármikor máskor a kongresszus alatt. A héber áldás néhány szava sokkal több szorongást okozott nekem, mint a köszöntő- és a záróbeszédem, mint a tárgyalások teljes levezetése.” Utána a kezdetben fenntartásait hangoztató Arthur Cohn bázeli rabbi felmagasztalta a kongresszust a helyi, az ortodox zsidók központi orgánumának számító Der Israelitban. A cikk vihart kavart, és a lap elhatárolódott Cohn nézeteitől. A rabbi azonban Herzl és a cionizmus híve maradt, de a számos bázeli résztvevő ellenére a helyi hitközség végig távol tartotta magát a kongresszustól, és hivatalosan csak 1903-ban üdvözölte azt.

Herzl 1898-ban (életében először és utoljára) Palesztinába látogatott. Részben zarándoklatra ment a Szentföldre, részben pedig azért, hogy találkozzék II. Vilmos német császárral, és hogy ennek sajtóvisszhangját kihasználja. A rabbinikus tiltásnak megfelelően azonban nem látogatott el a Templom-hegyre, amivel jelezte, egyre inkább tisztában van zsidó hagyományával és ennek a zsidó nyilvánosságra gyakorolt hatásával.

„A zsidók sanyarú helyzetéből csak egyetlen kivezető út van, éspedig a hazatérés a zsidóságba – írja A menóra című (1897) önéletrajzi elbeszélésének hőséről. – Talán a más kultúrák hatása alatt felnőtt generáció többé már nem képes az ilyen hazatérésre… Így gondot fordított arra, hogy legalább a gyermekei a helyes útra térjenek. Azt akarta, hogy már otthon zsidóként nőjenek fel.” Felismerve, hogy a megoldás már nem a Stephanskirche, hanem a zsidóság felé vezet, a hős menórát vásárol, és elmondjagyermekeinek az ünnep jelentését. Az írás úgy ér véget, hogy senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy zsidóság és emberiség szimbiózisban kapcsolódik össze: „És eljött a nyolcadik nap, amikor az egész sor égett, még a hűséges kilencedik szolgáló is, mely egyébként csak a többiek meggyújtására van ott. Nagy fényesség áradt szét a menórából. A gyermekek szemei ragyogtak. Emberünk számára azonban az egész csak hasonlat a nemzet megteremtéséhez. Először egy gyertya ég, mely még nem világít, és a magányos fény szomorúnak tűnik. Aztán rátalál egy társra, aztán még egyre, még többre. A sötétségnek oszolnia kell. A fiataloknál és a szegényeknél gyúl ki először a fénye, majd csatlakoznak a többiek, akik szeretik a jogot, az igazságot, a szabadságot, a haladást, az emberiséget, a szépséget. Hogyha az összes gyertya ég, csodálkoznunk kell és örülnünk a… műnek. Nincs annál boldogítóbb hivatás, mint a fény szolgálójának lenni.”

Hosszú utat tett meg Herzl idáig. Naplójában 1895-ben még így ír: „Éppen meggyújtottam a karácsonyfa gyertyáit a gyermekeimnek, amikor betoppant Güdemann [bécsi főrabbi – NA]. Úgy tűnt, lehangolja a »keresztény« szokás. Na, azt nem hagyom, elnyomjanak! De felőlem hívják hanukafának – vagy téli napfordulónak?” 

A menóra lángjában tehát a zsidóság nemzetté válását látta meg. De nem osztotta a „választott nép” zsidó hitét, éppen ellenkezőleg, „normalizálni” akarta a zsidóságot.

A szegény és üldözött zsidóknak nem a „választott nép”, hanem egy átlagnép szintjére kell eljutniuk,

fejtette ki  egy interjújában. A választottság „számunkra idegen elképzelés”, mondta. Nem elsősorban elvi okokból, hanem azért, mert reformzsidó ellenfelei ezzel az elvvel a világbéke és a nemzetek közötti megértés apostolává, „élcsapatává” nevezték ki a zsidóságot, amivel az ortodoxokhoz hasonlóan politikailag semlegesítették azt. Velük ellentétben Herzl önálló és felvilágosult politikai szubjektumként szerette volna visszahelyezni a zsidókat a történelembe, úgy, hogy etnikai tudatuk nemzetet eredményezzen, ne pedig holmi elvont morális misszió tudatát, melynek ráadásul a környezetre gyakorolta hatása sem egyértelműen pozitív. Naplójában ír istenhitéről (1895. augusztus18.), de középutas liberálisként azt a privát szféra számára tartotta fenn.

Herzl a XIX. század végi kelet-európai zsidó nyomorúság és a nyugati féloldalas asszimiláció nyomán indította el mozgalmát. Az egyértelmű politikai cél, a zsidó állam (vagy ön-kormányzatiság) kijelölése mellett demokráciával kapcsolatos fenntartásai, tudatos és a politikába is átvitt közjogi szemlélete és egyre hangsúlyosabb odafigyelése a tradícióra azonban jól megalapozza  azt, aminek kapcsán Leo Strauss „konzervatív funkcióról” írt.          

Herzl Tivadar: Napló (1895–1904) ­– Válogatás. Fordította Mesés Péter és Betlen János. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Budapest, 2022, 634 oldal. A napló teljes terjedelmében e-könyv formában érhető el itt.

A szerző történész, az NKE tudományos főmunkatársa

Nyitókép: Kolodko Mihály: Herzl Tivadar (kisplasztika a Dohány utcai szülőház előtt)