Meredek dombháton kanyargó úton daliás ifjú peckesen lépked a neki kijelölt sors irányába; egy gyönyörű hajadon, a jövendőbelije szorosan a sarkában. Mindketten a hagyományos magyaros öltözékben feszítenek, a fiatal leány csipkés galléros pruszlikban, bő szoknyában, lábán piros csizmácska. Ami a legényt illeti, hímzett zekét visel s hetyke bajuszt, fején korona, a magyar Szentkorona az, meghajlott keresztje félreismerhetetlenné teszi. Az út szélén mézeskalácserdő hajladozik.
A jelenet realista, azaz a valóságot tükrözi. Van-e vajon valaki közülünk, akin egy szép napon nem vett erőt az érzés, hogy elindul meghódítani a világot – pontosan úgy, ahogy Jankovics ábrázolja? A táj is valóságos. Ez a fantasztikus színekben tobzódó természeti tájkép, elegáns arabeszkjeivel és egymásba illesztett mértani motívumaival a természet lényegét rajzolja meg, melyet a rajzfilmrendező alkotói képzelete azért stilizál, hogy mindenfajta természetre rámutasson, ennélfogva sokkal élethűbb legyen, mintha naturalista módon örökít meg egy ilyen vagy olyan erdőt. Gondoljunk csak Gauguin vagy Rippl-Rónai természetábrázolásaira. Jankovics Marcell megközelítése szubjektív, de nem relatív. Saját egyéni fantáziájára támaszkodva azt állítja, hogy a természet a maga egészében a világ bármilyen sarkában alkalmas arra, hogy az egyetemes értékeken alapuló emberi tapasztalat tere legyen. Az út görbülete különösképpen tanúsítja az élet általános mozgásirányát, a múltból a jövő felé: folytonosan megújuló kör (anélkül, hogy magát ismételné).
A hagyományos népviselet sajátos kultúrában gyökerezik, amely arra bátorít bennünket, hogy vessük magunkat vissza az Időbe, annak is az ősrégi kezdeteibe, „az Óperenciás-tengeren is túl” (amelyből a modern ember kirángatta magát, és ki is égett a lelke.) A legény koronája a történelmet és a mítoszt egyetlen metaforában egyesíti, amely teljessé teszi a jelenet realizmusát. A korona nem szimbólum (amely kapcsolatot létesítene egy tárgy és egy elvont gondolat között), hanem olyan metafora, amely több realitást (valóságot) kapcsol össze, maga is valóság: a századokon át továbbadott magyar szuverenitást testesíti meg.
Jankovics Marcell képe rendkívül gazdag a jelentésekben. Bővelkedik az idősíkokban. Bárki meríthet belőle – akárha tiszta forrásból – a múló időből, a tovatűnt történelmi időből, a hagyomány, a remény és a tervezgetés, a sors idejéből. Mindezek az idősíkok egymásra torlódnak, egyszerre gazdagítják egymást, egyszersmind a lelket is táplálják. A mátka sötétkék szemében a világmindenség tükröződik. Jankovics beavatást nyert a művészet és a nőiség rejtelmeibe. A földi valóság a Nő révén vezet át a kozmosz igazságához. S a földi időből, amelyből a férfi egész élete során táplálkozik, villan fel a műalkotások révén az örökkévalóság.
Stilizálás és stílus
Az imént Jankovics Marcell személyes stílusáról beszéltünk. Márpedig, akinek van stílusa, annak stilizálni is tudnia kell, vagyis olyan mesterségbeli fogásnak is a birtokában kell lennie, amelynek az a célja, hogy a megértésnek valamiféle többletet nyújtson, megjelenítsen, de nem azt, amit látunk, hanem azt, ami a valóságban van. Ami pedig a stílust illeti, ez annyit tesz, hogy a szóban forgó stilizálásnak személyes jelleget adunk. A stílus vagy személyes, vagy nem létezik. A stílus és a stilizálás realista, vagyis szembemegy a naturalista, személytelen és absztrakt másolással. Amit szemünk segítségével látunk, az nem „a természet”, hanem annak a legfelületesebb része, minthogy a lényeg, a valóság szíve, nem látható, rejtve marad. Mézeskalácstájaival Jankovics Marcell épp azt mutatja fel nekünk, ami láthatatlan a természetben. Stílusa, amely kiemelkedő stilizáló képességen alapul, szempillantás alatt felvillantja előttünk az összes természeti képet, az egész természetet, vagyis magának a természetnek a lényegét, a rejtélyek helyét, ahol az ember kiteljesíti a földi sorsát, hogy az örök életet kiérdemelje.
Íme, az emberi kaland értelme. Egyszersmind Jankovics Marcell életművének értelme, ahogy az legapróbb rajzaiban is megmutatkozik. Gondoljunk csak Sziszüphoszra, Fehérlófiára, az Ember Tragédiájára, a Toldira és valamennyi alakra, aki népmeséiben megelevenedik, s benépesíti azokat.
Jankovics Marcell szabad ember volt, semmit se az ujjából szopott. Történetei ugyanolyan régiek, akár az évszázadok. Azért volt szabad ember, mert a valóság kristálytiszta forrásából merített. Egyetlen elvont gondolat sem uralta cselekedeteit. Mindenféle ideológia idegen volt számára. Ceruzájának egyetlen vonását sem vezette önkény, hogy bármilyen divatos tézist bizonyítson. Szerény volt, mint minden elhivatott, hiteles művész, aki nem a maga hírnevét, még csak nem is a saját elgondolásait, hanem a valóságot szolgálta. Vagyis az igazságot, a kultúrát, amely századok óta átadja, finomítja, árnyalja, gazdagítja az igazságot; a (magyar) nemzeti kultúráét, amely sajátos, mélyen gyökerező igazság, különféle (történelmi) korokban létezett emberek által megélt időket sűrít magában, hogy a földgolyó egyik sajátos szegletén megtartsa az élet értelmét. A magyar temetők halottai jelen vannak Jankovics Marcell a megélt időktől gazdag művészetében, mely megnyitja az elmét az öröklét előtt. Miközben lerántja a fátylat az elmúlt idők tapasztalatáról, az élni akarás vágyát kelti az emberben. Az eltűnt idő nyomába eredve Jankovics a magyar kultúrára talál rá, amely (részben neki is köszönhetően) nagyon is eleven még.
A népmesék roppant változatosak, egyszersmind nagy egységet képeznek. Jankovics Marcell ugyanazokat a hőstípusokat vonultatja fel – a gonosz unokanővéreket, a kegyetlen vagy jóságos királyokat stb. Szabad szellemű alkotóként esze ágába se jutott a századok során kikovácsolódott archetípusokat személyes ötleteivel felváltani. Ellenben saját elgondolásai szerint alkalmazta, módosította, váltogatta, csoportosította őket. Ilyen az elbeszélő művészete. A Fehérlófiában különös vonzódást tanúsít az ég által megejtett kanca, a főhős édesanyja, a lovasnép oltalmazó istennője iránt. Aztán pedig különféle kultúrákból származó ősrégi alakzatokat sző saját történeteibe, példának okáért a csodatévő képességgel rendelkező két komáét, a húsevő nagy madárét, a három földalatti birodalomban raboskodó három királylányét. Megtalálhatók ezek az Iván című orosz, a Făt-Frumos (’deli legény’) című román, a Medvefia János című nyugat-európai, főként pireneusi mesékben. Személyes alkotóereje révén Jankovics különféle bölcsességek eltérő elemeit vonja össze, amiben semmilyen önkényes mozzanat sincs.
De mit is értünk önkényességen? Azt, hogy szabad utat engedünk a gőgnek és a közönségességnek, hogy elutasítjuk a letűnt századok, az elődök, a holtak segítségét és saját rögeszméinket követjük. Másképpen szólva: „Meseország mindenkié”. Az elvakultság mindazokat tévútra viszi, akik saját erejükben vagy udvaroncok tömjénezésében bíznak. Márpedig a büntetés könyörtelen: a király meztelen. A „Meseország mindenkié” is meztelen, átlátszó: átlátunk rajta, és hacsak nem vagyunk perverzek, inkább elfordítjuk a tekintetünket. Saját alázatának fegyverzetében Jankovics Marcell a valóság szolgálatába szegődött, oda, ahol az egyetemes a különössel találkozik.
A századok és az elődök végeérhetetlen folyamatosságába szerényen beilleszti a maga hozzájárulását, felderengett előtte az igazság orma is, amelyre talán maga is fel akart kapaszkodni ifjúkorában, Sziszüphosz mítoszának megrajzolása közben, anélkül, hogy magának is be merte volna vallani. Sziszüphoszt megkeresztelve sikerült jobbá tennie az emberiséget.
Az önazonosság három pillére
Egy magyar barátom mesélte, meglepődött, sőt megdöbbent a franciaországi neoklasszikus templomok láttán. Ezek az épületek szerinte nem keresztény istenházák, hanem pogány templomok. Gondolatmenetét folytatva azt is kijelentette, hogy helyteleníti Makovecz Imre templomait. Úgy véli, Makovecz személyes kvalitásai ellenére egész egyszerűen pogány volt. Itt szükségesnek látszik a pogány szó két jelentésének megkülönböztetése, aszerint, hogy a görög pogányságra (a neoklasszikus templomokra, kivált a franciákra) vonatkozik-e, avagy a sámáni hitvilágra (Makovecz). Vajon melyik építészet kellene e gondolatmenet szerint, hogy ezt a két bökkenőt elkerüljük?
Talán gótikus? Vagy inkább barokk? A gótikus templom azzal az előnnyel rendelkezik, hogy a keresztény civilizáció terméke. Nem állíthatnánk pontosan ugyanezt a barokk templomról. Bármilyen (középkori, protestáns, modern kereszténydemokrata) nézőpontból szemlélődünk is, a XVII. századi katolikus reformáció nem a rendíthetetlen és önzetlen hit paradigmájának tűnik.
Akkor hát mi a teendő? Nem kellene-e inkább hajlékonyabbá tenni a szellemünket?
Ha igaz is az, hogy a neoklasszicista építészet nehezen házasítható össze a kereszténységgel, azért ne vessük el egészen az ókori örökséget sem. Ha elfogadjuk is, hogy Makovecznek olykor furcsa elgondolásai voltak, hiba volna örökségét és az archaikus örökséget sutba dobni.
Az antikvitás, az archaizmus és a kereszténység – ezek az európai identitás pillérei, ez az a három nélkülözhetetlen oszlop, amelyeket minden (európai) ország régóta gondosan ápol és szépít, mindegyik a maga módján. Sajnos, a nyugat-európai országok többségében e három pillér mindegyike siralmas állapotban van. Nem alkalmasak többé arra, hogy szilárdan megtartsák az identitás épületét. Az önazonosság összeomlóban van.
Magyarországon az archaikus pillér szilárd. A másik kettőt is erősíti, ennélfogva a nemzeti kultúra jól tartja magát. Megtörtént, hogy azt vetették Jankovics Marcell szemére, panteista víziója van a természetről. A földből kibúvó ördögfiókái, az emberekkel beszédbe elegyedő kemencéi, szőlőtőkére hajazó, göbös végtagú vén boszorkányai nem tartoznak a bevett keresztény örökség lajstromába. És mégis, oly igazságot mondanak ki, amely nem relatív.
Több valóság, tehát több igazság rejlik a mítoszokban, amelyek analógiák révén világítják meg (Isten segítségével) a természet működését, mint a történelemkönyvekben, amelyek észérvekkel akarják megmagyarázni, mit és miért cselekszenek (Isten segítsége nélkül) az emberek.
Jankovics Marcell a valóság láthatatlan, természetfeletti részére hívja fel a figyelmet, vagyis arra, ami az embert azokkal az erőkkel hozza kapcsolatba, amelyek fölött nincs hatalma. Sok évtizeden át a magyar ifjúság a televízióban bemutatott népmeséin nőtt fel. Az első epizódokat 1977-ben – a kommunista rezsim kellős közepén – sugározták. Napjainkban a teljes sorozat elektronikus formában hozzáférhető. Vagyis nemzedékek sora, a rendszerváltás előtt és után szívta magába a magyar valóságot. Ne lett volna ennek kedvező hatása? Nem Jankovics Marcellnek, a valóság emberének köszönhető-e, hogy a gyermeklelkek úgy formálódtak, hogy alkalmasak legyenek az egyedülálló magyar út követésére? Nem ez alapozta-e meg azt a magyar valóságot, amely képes ellenállni a nyugati világot elborító ideológiai hullámnak? Ezt nevezik magyar rejtélynek. Másutt a hagyományt unalmasnak tartják. Jankovics Marcell a hagyományt humorossá, szerethetővé tette. Neki köszönhető, hogy a múlt dolgai nem válnak tüstént giccsessé vagy ízléstelenné az emberek képzeletében. A szellemi valóság iránti érzékenység ama kifinomult képességen alapul, hogy felismerjük az anyagi dolgokban rejlő minőséget. Jankovics Marcell animációs filmjeiben minden díszlet, a kellékek, az öltözet, a bútorok valamennyien nem csupán autentikusak, hanem magas minőséget is képviselnek. A régi magyar világ anyagi kultúrája lelket gazdagító hivatkozást jelent a mai Magyarország számára. Jankovics Marcell rögeszmésen bíbelődik figurái öltözékével, bármilyen témáról legyen is szó (vagyis, ha a magyar kultúrán túlra kalandozik is). A Toldiban például, hogy élethűen jeleníthesse meg Nagy Lajos király páncélinges lovagjait nem átall a XIV. század elején Svájcban készült Manesse-kódex miniatúráiból ihletet meríteni.
Jankovics számára, régi vágású ember lévén, a részletek finom kidolgozása s a műegész minősége elválaszthatatlan egymástól, a valóság egységes, Isten teremtése, anyag és forma eggyé válik, amihez a művész igyekszik saját személyes alkotóerejével hozzájárulni. Képekben gondolkozó művészként nem volt hajlandó a dolgokat a modern kommunikáció normái szerint látni, mert azok elválasztják tartalmat a formától, és végeredményben ellenőrizhetetlen eszmék szolgálatába állítják az alkotást. A kommunista korszak éveiben olyan meséket alkotott, amelyek szilárd szellemi életet ihlettek, továbbá – s ez még ennél is kiemelkedőbb teljesítmény – a rendszerváltozás után sikerült zökkenő nélkül folytatnia életművét a kilencvenes években diadalmaskodó anyagias modernitás körülményei közepette. Jankovics Marcell hős: megmentette Magyarországot.
A szerző történész, esszéista, a vendée-i Katolikus Felsőoktatási Intézet és az MCC oktatója
Fordította Borsi-Kálmán Béla
