Eredete az amerikai konzervatív protestáns The Fundamentals (’az alapok’) címmel 1910–1915 között kiadott könyvsorozatra megy vissza, melyben a teológiai liberalizmust és a bibliakritikát elutasító keresztények világosan definiálni akarták hitük alapjait. Mára azonban a szó jelentése kitágult: iszlám, zsidó, sőt buddhista és marxista fundamentalizmusról is beszélünk. Pontos meghatározását nehezíti, hogy azok, akikre vonatkozik, sokszor nem vállalják a megjelölést, mert az negatív asszociációkat: korlátoltságot, bezárkózást és intoleranciát sugall.
A jelenség azonban teljességgel modern. Igaz, a fundamentalisták azt állítják magukról, hogy vallásuk modernitás előtti formájához ragaszkodnak, de ez nem egészen felel meg a valóságnak.
Az emberi közösségek kognitív horizontjának felnyílása
Megkönnyíti és felgyorsítja a modern élet a különböző embercsoportok érintkezését: egyre több inger ér mindenkit a szűkebb közegén kívüli világból. Ezek sokszor kognitív disszonanciát idéznek elő: olyan igazságokat és értékeket közvetítenek, amelyek ellentétesek az öröklött igazságokkal, értékekkel és normákkal. Az ezek bizonyosságába vetett hit és az ezeken alapuló belső közösségi kohézió megrendül, a közösség fellazul, esetleg szét is hullik.
Kétféle válasz
A modernitás kihívásaira a vallások alapvetően vagy a hagyomány felhígításával, a külvilághoz való igazításával, vagy a megmerevítésével, a hozzá való tudatosabb és következetesebb ragaszkodással, az „ellenséges” külvilágot kirekesztő „falak” állításával válaszolnak. Jellemzően a fundamentalizmus adja az utóbbi választ. Bár lényegének a közvélekedés a Biblia, a „szent könyv” szó szerinti értelmezéséhez vagy tévedhetetlenségéhez való ragaszkodást tekinti, csak a keresztény (protestáns) változata esetében van ez így. A mohamedán és a zsidó fundamentalisták persze hiszik szent könyveik, a Korán, illetve a Tóra (és a „szóbeli tan”, a Talmud) isteni eredetét és tévedhetetlenségét, de amit a modernitás „korrodáló” erejével szemben mindenáron meg akarnak őrizni, az nem ez. Az ortodox zsidók a XVI. századi Sulhán Áruh előírásainak betartását, az azon alapuló vallásos életformát tartják elengedhetetlennek, a mohamedánok pedig – akiket a Próféta szervezett nemzetségi, vérségi közösségből állami közösségbe – a saría, az egész emberi és állami életet szabályozó vallási alapú jog érvényesítését. A fundamentalizmus mindhárom vallásban akkor szerveződött egységes eszmerendszerré, amikor az adott vallást különösen erős külső politikai-kulturális kihívások érték.
Muzulmán Testvérek
Az iszlám esetében ezt a kihívást az Oszmán Birodalom bukása és a Mustafa Kemal Atatürk vezette új Törökország születése jelentette. Atatürk ugyanis nem iszlám alapokra helyezte államát, és lemondott a török szultánok kalifai címéről. A szunnita iszlám pedig állami-vallási vezetés, legfőbb tekintély nélkül maradt.
Egyiptomban összpontosultak a vereséget szenvedett, öntudatában megsértett iszlám világ feszültségei, mert az volt a Szuezi-csatorna miatt az angol imperializmus egyik sarokköve, és mert ott van a szunnita világ szellemi centruma, az Al-Azhar Egyetem. Az első világháború utáni egyiptomi forradalom csak felemás függetlenséget és parlamentarizmust hozott: az angol megszállás megmaradt. Ezért ott jött létre az iszlám fundamentalizmus első mozgalma: a Muzulmán Testvérek is. Alapítója, Haszan al-Banna, a Szuezi-csatorna partján fekvő Iszmáilíja iskolai tanítója azt állította: az iszlám világ és az egyiptomi társadalom azért szenvedett vereséget az „idegenekkel” szemben és jutott válságba, mert elfordult a hittől és a hit diktálta erkölcsi elvektől. Ezért nemcsak a Nyugat befolyását, hanem az államhatalomhoz „igazodó”, megcsontosodott vallási vezetést is kárhoztatta. Az „igazi” iszlámhoz való visszatérés, a társadalom iszlám alapokon nyugvó nevelése-megszervezése fogja a megoldást hozni a társadalmi problémákra. A Muzulmán Testvérek így nem pusztán hitbuzgalmi vagy politikai szervezet, hanem a klubok, szociális intézmények, iskolák és sportegyesületek hálózata lett. Banna helyre akarta állítani a megszűnt kalifátust, az iszlám egység szimbólumát, de úgy, hogy a Muzulmán Testvérek révén „ideális” muszlim családok és kisközösségek jönnek létre, szabad választásokon muszlim kormányzatokat juttatnak hatalomra, és ezek egyesülve helyreállítják a kalifátust.
Az immár valóban független, világi, sőt szocialista arab nacionalizmus uralta Egyiptom születését al Banna már nem érte meg: megölette a királyi titkosszolgálat. Eszméit azonban Szajid Kutb, akit később kivégeztek, radikálisabb irányba fejlesztette. Az egyfajta vallásos anarchizmust hirdető költő-filozófus szerint a hívők nem tartoznak hűséggel az államnak, a saría nem feltételez semmiféle kormányzatot, a hívőknek pedig kötelességük szent háborút (dzsihád) vívni a meglévő állam ellen. Miután az arabok az 1967-es izraeli háborúban súlyos vereséget szenvedtek (amit Allah büntetésének, az „igaz” iszlám elhagyása következményének fogtak fel), a Muzulmán Testvérek nagyon megerősödött az arab országokban. A 2011-es „arab tavasz” után közülük került ki Egyiptom első szabadon választott elnöke, Muhammad Morszi is, aki azonban diktatórikus törekvéseibe belebukott. A szervezet azóta válságban került, nem dőlt el, milyen irányban fejlődik tovább: vajon valóban magáévá teszi-e a demokráciát, miközben a „kalifátus” eszméje háttérbe szorult.
A magyar eredetű ultraortodox judaizmus
A judaizmus esetében a zsidók polgári egyenjogúsítása (az asszimiláció lehetősége) és a modern állami népoktatás állította új kihívások elé a hagyományaikba bezárkózó kelet-európai zsidó közösségeket. „Minden új tilos a Tóra szerint” – mondta még Schreiber Mózes rabbi, a hagyományos ortodoxia híres pozsonyi szószólója. Ezzel szemben az „új”, a modernitás kihívásaival megbirkózni akaró ultraortodox irányzatot képviselő Lichtenstein Hillel azt állította, hogy az ortodox zsidóknak a modern viszonyok között a Sulhán Áruh betartásán kívül a kulturális identitás kellékeihez is mindenáron ragaszkodniuk kell, így a nevükhöz („sém”), jiddis nyelvükhöz („lósajn”), hagyományos zsidó öltözékükhöz („malbis”). A szikszói ortodox rabbi e három szóból a héberül ’teljes’-t, azaz a „teljes értékű zsidóság”-ot jelentő „salem” mozaikszót alkotta meg. Nemcsak a modernizáló neológok, hanem a vallástörvény által nem szabályozott kérdésekben a világi kultúrának engedményeket tenni akaró ún. „kulturált” vagy „modern” ortodoxok ellen is engesztelhetetlen harcot hirdetett. A kiegyezés előtt kiéleződő zsidó felekezeti belharcokban sikerült az ortodox irányzatra a maga álláspontját rákényszerítenie: az 1865-ös nagymihályi zsinat lényegében az ő álláspontját foglalta határozatba, amely a magyar ortodox zsidóság alapító dokumentumának számít. Lichtenstein ugyan 1877-ben Lengyelországba távozott, de tanítása eleven maradt Magyarországon, különösen a szegény és nagy létszámú kárpátaljai zsidóság körében. A vészkorszak után maradékaik szétszóródtak Amerikában és Izraelben. Izraelben a „haredi”-nek nevezett, gyorsan szaporodó és a cionista államot engesztelhetetlenül elutasító ultraortodox kisebbség komoly feszültségeket okoz.
Modernista–fundamentalista pör Amerikában
A keresztény fundamentalizmus az angol-amerikai protestantizmus evangelikál (evangelical) vagy evangéliumi keresztény irányzatán belül alakult ki. Ez még a bibliakritika kibontakozása előtt, a XVIII. századi angliai és amerikai „nagy ébredés” nagy lelkipásztorai, John Wesley, a metodizmus megalapítója, a filozófusként is kiváló Jonathan Edwards és George Whitefield nyomán terjedt el, és a német pietizmus eszmei-vallási örökségére támaszkodott. A felekezetfeletti (minden protestáns felekezetben megtalálható) mozgalom az „újjászületés”, a megtérés élményét, Krisztus váltsághalálát, a Bibliának a hívő életében betöltött meghatározó szerepét, a missziót és a hitről való aktív bizonyságtételt hangsúlyozza, de nem azonos a fundamentalizmussal, hiszen elvileg nem zárja ki, hogy a Biblia – legalábbis a teológiát és az etikát nem érintő kérdésekben – tartalmazhat tudományos és történelmi kérdésekben tévedéseket.
A XIX. században a természettudományos világkép és a kritikai bibliatudomány hatására különféle „liberális teológiák” vertek gyökeret a protestáns egyházakban. Ezek – a fundamentalisták így látták – a kereszténységet az alapvető igazságainak feladásával (vagy legalábbis felhígításával) akarták elfogadtatni a modern világban, tagadták a történelembe való isteni beavatkozás, a csodák lehetőségét. Egyértelműen nem utasították el a Biblia kinyilatkoztatott voltát, de nem kizárólag a Biblia tekintélyére, hanem Friedrich Schleiermacher nyomán Jézus erkölcsi tanítására és az ember örök vallásos érzésére alapozták teológiájukat.
Ezzel szemben az evangéliumi keresztények olyan szilárd alapot kerestek, amelyre hivatkozva világosan el tudták választani az „igazi”, autentikus kereszténységet a „modern” liberálistól, a „névlegestől”. Ők nem hivatkozhattak – mint a római katolikusok – a keresztény hagyományra vagy egyházi intézményekre, hiszen a „sola scriptura” protestáns alapelve szerint a hit dolgaiban nincs semmiféle végső tekintély a Biblián kívül. Maradt a Biblia szövege, amelyet minden vonatkozásban és az egyes bibliai helyek kontextusától függetlenül tévedhetetlennek kellett tekinteni. Ebből nőtt ki a protestáns fundamentalizmus. A történelmi kereszténység a Biblia isteni ihletettségét még sok más megfontolásra (a katolikusok a csodákra és az egyház történelmi tanúságtételére, a protestánsok a Szentlélek belső tanúságtételére) alapozta, de a fundamentalizmusban a bibliai tévedhetetlenség doktrínája kizárólag a Biblián alapulhatott!
„A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” – írja Pál apostol (1Tim 3,16), és idézik rendre a fundamentalisták. Szerintük hogyha valaki nem hiszi a Biblia tanítását saját tévedhetetlenségéről, az többé semmilyen kérdésben nem bízhat a Bibliában, s így nem lehet többé keresztény. A szöveg persze semmit sem mond a tévedhetetlenségről vagy arról, hogy mely könyveket értsünk a „teljes Íráson” – nyilvánvalóan az Ószövetséget, hiszen a levél írásakor az Újszövetség kánonja még nem létezett. Aki nem eleve a fundamentalizmus teológiai „szemüvegén” át olvassa a passzust, nem hiheti, hogy a fundamentalista álláspontot támasztaná alá. De az érvelés épp ezért alkalmas volt rá, hogy egyben tartsa a fundamentalista tábort, és elkülönítse azt a nem fundamentalistáktól. Ez a modernista–fundamentalista konfliktus végül a húszas években oda vezetett, hogy a fundamentalista úgynevezett princetoni teológia képviselői odahagyták a Princetoni Teológiai Szemináriumot, a kálvinista presbiteriánus egyház legrangosabb iskoláját, hiszen, miként egyik legtekintélyesebb szószólójuk, Benjamin Warfield következetesen állította: a Biblia nem tévedhet még a legjelentéktelenebb történelmi vagy irodalmi kérdésben sem.
Változófélben
Ahogyan a zsidó és az iszlám is, a XX. század során a protestáns fundamentalizmus sokat változott. Az evolúció elleni kampányokon kívül – ami a legismertebb vonása, jóllehet Warfield például nem volt antievolucionista – beépítette magába, ha kötelezővé nem tette is, egyebek közt az Istennel való „közvetlen” kommunikációról és a „Szentlélek vezetéséről” szóló tanításokat, illetve a végső időkkel, a második eljövetellel kapcsolatos eszkatológiai spekulációkat, melyekkel szemben eredetileg fenntartásai voltak. Hazánkban a keresztény fundamentalizmus (vagy képviselői kifejezésével az „evangéliumi-neoprotestáns kereszténység”) látványosan a rendszerváltással jelent meg – s azóta hol önálló felekezetek, hol a régi protestáns egyházak soraiban van egyre nagyobb hatással az újabb nemzedékekre.
A szerző filozófus, az ELTE előadója
A Hermeneutikai Központ (KRE) Szentírás és hermeneutika című konferenciáján 2024. február 1-jén elhangzott előadás szerkesztett változata.
Nyitókép: Haredi tüntetés Jeruzsálemben a sorkatonai szolgálat ellen 2001-ben
