„Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György.”
Harmincnyolc éve íródott le ez a mondat, és „alighanem” ma is érvényes. Az idézett mondat állítmánya példás oximoron. És „alighanem” ez a retorikai alakzat, valamint a vele oly szívesen társuló paradoxonok halmaza jellemzi leghitelesebben Faludy életét és életművét. Az ítélkezésnek pont ezekből fakadó lehetetlensége késztetheti a kritikát arra, hogy időnként – amíg ki nem tűnik emlékező szemhatárunkból – újraolvassa ezt a gigantikus méretű lírai életművet, illetőleg értelmezze az „F. Gy. (1910–2006)” jelenséget és legendáriumot, mint XX. századi magyar sorsképletet. Sok évtizedes irodalomtörténetről kellene beszélnünk, már ha úgy ítéljük-ítélnénk, hogy a kritika a maga jelenidejében elvégezte a dolgát. Amiről azonban szó sincs. És ez a legjellemzőbb problémagubanc, amivel az újraolvasás szembesülni kényszerül. A kései olvasó úgy érzi magát, mintha a hajdani kortárs befogadásnak volna megkésett-kéretlen aktora, aki arra kényszerül, hogy olyan elemi kérdéseket vegyen számba – a történeti poétikai elemzés helyett vagy előtt –, mint a politika és az irodalmi elkötelezettség viszonya, mint az életrajzi esetlegességek hatása a műfaj- és formaválasztásra, sőt: hogy hol van a határ a celebritás és a poétalét között.
Mindennek illusztrálására érdemes kissé alaposabban szemügyre venni a kezdő idézetet. Szakolczay Lajos esszéje indult ezzel 1982-ben, a Mozgó Világ szeptemberi számában. „Alighanem” az első érdembeli magyarországi elemzése Faludy költészetének 1956 (és emigrációja) után (előtte se sok készült). A lap tartalomjegyzékében „portré” megjelöléssel szerepel, apropója a költő Összegyűjtött verseinek New York-i megjelenése. Az értekezés előtti lapokon versválogatás olvasható „Málta–Valencia–London–Toronto–New York, 1966–1979.” helymegjelöléssel. A versekben és az elemzésben politikai észrevételnek, utalásnak, sejtetésnek nincs nyoma. A publikáció maga volt a politikai botrány. Az idősebbek emlékezhetnek arra, hogy a Kádár-korban a politikai emigránsoknak még az említése is tiltott volt, különösen azé, aki a rezsim névadóját mindközönségesen gyilkosként szerette megjelölni. Hitler és Sztálin azonosításáról nem is beszélve. A „másik oldalról” nézve: Faludy Kulin Ferenc főszerkesztő személyes kérésére vállalta az itteni szereplést, hangsúlyozva, hogy Magyarországon erre kizárólag a Mozgó Világban hajlandó. (Ezt – mint a lap akkori irodalmi rovatvezetője – ma is elégedetten nyugtázom.) A közlemény elkerülte a nyomda titkosszolgálati összekötőinek figyelmét, így betörhetett a nyilvánosságba, hatalmas kulturális, politikai hullámokat verve – a pártvizsgálattól az Élet és Irodalom „magánszorgalmú kutyáinak” (Illyés Gyulát idézve) piszkoskodásaiig. (Tudatában vagyok természetesen annak, hogy most – amikor Faludy verseinek újraolvasására, azaz esztétikai mérlegelésére, esetleg a magyar irodalomtörténeti kánonban való helyének tisztázására tennék javaslatot – a magam illetékességét is kevésbé esztétaként, sokkal inkább emlékezőként kell meghatároznom.) Mindenesetre ennek a kis történetnek további – megíratlan – fejezetei is születtek, egészen addig, amíg a véglegesen hazatelepült költőt „légmentesen” körül nem zárta az a politikai közeg, amely képtelen volt tudomásul venni még „idoljának” hajdani, alkalmi kötődéseit is a nemzeti jobboldal kulturális képviselőihez. A háború előtt, a recski rabságban, az emigrációban. Apró példa – o tempora, o mores (Cicero) –, hogy a Faludy szerkesztette Európai költők (antifasiszta) antológiáját az a Cserépfalvi adta ki Budapesten 1938-ban, aki majd kezdeményezi az első komolyabb antiszemitázó vádaskodást a rendszerváltozás kezdetén, az 1980-as, 90-es évtized fordulóján, éppen ama Püski Sándor ellen, aki vállalta 1980-ban New Yorkban a Faludy „összes” kiadását és terjesztését… Íme, egyetlen adalék politika és irodalom elválaszthatatlanságához Faludyról szólván, aminek paradox módon az a tény is részese, hogy – szerencsére – Szakolczay Mozgó Világos dolgozata, mivel nem léphetett ki a politikai sterilitás határai közül, „kénytelen volt” nagyon figyelmes elemzői munkát végezni: máig ez az egyik legalaposabb értelmezése Faludy költészetének.
Nyilvánvaló, hogy a leghosszabb magyar költői életművet, amely talán a legbizarrabbnak is állítható, legfeljebb néhány tézisben lehet az utókor figyelmébe ajánlani. És semmiképpen nem az igazságszolgáltatás, netán a jóvátétel hevületével. Inkább a megértés és a szerény értékkijelölés jegyében.
Kezdjük a személyiség szerkezetének vázlatos bemutatása felől. Alkatát, műveltségének irányultságait és életútját tekintve Faludy „alighanem” senkivel nem rokonítható alakja a magyar irodalomnak. Sorsa maga kuriózum. Magyar költő annyi helyen nem élte életét, mint ő, annyi nyelvet sem használt munkában és a köznapi életben. Európa egyetemeinek hallgatója, az amerikai hadsereg katonája, hangoskodó (és szobordöntögető) magyar szociáldemokrata, lágerlakó, kulturális igényeihez a globális háttereket mindig megtaláló kozmopolita, megrendítő „gyászmunkát” végző férfi. Zsidósága egyszerre kapcsolja a XIX. század legrokonszenvesebb magyarországi és európai asszimilációs törekvéseihez, és teszi nyitottá a XX. század elejének radikális liberalizmusára. A műveltségnek mint artisztikumnak éppoly megszállottja, mint a legszélsőségesebb – előjeleknek fittyet hányó – erotikus kalandoknak. A könyvtár éppúgy vonzza, mint a „celeblét” talmiságai. Ezért korántsem csoda, hogy a magyar irodalmi köztudat, amit századok óta jellemez a szűkös magyar térbe és – persze – a nyelvbe (beszédmódba, mentalitásba, nemzeti kódrendszerbe stb.) való bezártság, nem fogadta rokonszenvvel. Hangsúlyozom: függetlenül attól, hogy ki miféle ízlés elkötelezettje és melyik szekértábor honosa. Életútjának – igencsak idétlen cím alatt: Magyar Odysseus – megjelent fényképes-szöveges bemutatása (2000) páratlan, imponáló és egyben groteszk irodalmi dokumentum.
Hatalmas az életmű, ám a korszak monográfiáiban (a kádári konszolidációs, de sok részletében megbízhatóan szakszerű Spenóttól a posztmodern és tudálékoskodó A Magyar Irodalom Történetéig, valamint az emigrációs összefoglalókig) legfeljebb egy-egy bibliográfiai tétel jut neki. Ez a mellőzés az évtizedek során nemcsak a konzervatív oldalról észlelhető. Faludy verseit nem közlik a Nyugatban, csak egyszer-kétszer jelenik meg „harcostársai” lapjában, a Szép Szóban, az ugyancsak balliberális elkötelezettségű Bálint György is úgy ítéli, hogy a híres Villon-átirat (ha igaz, több mint negyven kiadást ért meg) „pesti entellektüel-körök kevésbé igényes” ízléséhez igazodik. (Olyan utcai terjesztői voltak, mint Fedák Sári és Szeleczky Zita.) A háború után nem tetszik a Népszabadság kommunista kritikusainak, a politikailag erősen megosztott emigráció csak így-úgy reflektál munkáira, és utolsó éveinek politikától átszőtt látszatnépszerűsége is – sajnálatosan – alantas bulvárakciók terméke csupán. Ünneplik, hogy balliberális „hívei” fényképezkedhessenek vele, de nemigen van jele, hogy olvasnák. Ahogy meghal, neve abban a pillanatban eltűnik a sajtóból, s legfeljebb alapítványi, bérleményi és hagyatéki botrányok szánalmas emblémája.
A „népszerűség” szó azonban megálljt parancsol, ha Faludy be- vagy elfogadásáról beszélünk. Lehet, hogy Bálint Györgynek volt igaza? Sőt. Talán még az is állítható, hogy egy szélesebb középosztályban talált visszhangfalra Faludy Villon-kötete. Ismertségének és elismertségének területeihez alighanem hozzávehető az emigráció is, ahol – elszórt jelek alapján mondom – a recski fogolytáborban írt verseknek volt privát publicitásuk, sőt, hírek vannak még egyes darabok bizonyos folklorizációjáról is. Emlékiratának valószínűsíthető még a magyar nyelvterületen kívül is némi hatása: mindenesetre odasorolható a sztálini lágerirodalomhoz. (Annak persze inkább a fabuláló-anekdotikus változatai mellé.) A 2005-ös A Nagy Könyvben bekerült az első százba.
Miféle költő Faludy György? Úgy mondanám: megszállott verselő. Élete a versírás – a szónak a lehető legszorosabb értelmében. Többször említi, ihlet és mesterség viszonyáról szólva, hogy ő valamiféle sugalmazott, aki csak eszköze a lírai szó rögzítésének. Hallatlanul sokszínű, műfajban, formai téren egyaránt. Nagyon gazdag a nyelve. Életműve afféle esztétizált napló, tudósítás, rímes diárium, ami mindenféle információt képes felvenni. Egy körültekintő Faludy-olvasásnak persze elsősorban azt kell(ene) majd kimutatnia, hogy miféle világkép lenyomata az a modor, aminek legszembetűnőbb jellemzője: a szerep, az álarcosság, a belefelejtkezés az egyetemes művelődés „tárgyi” kínálatába.
Magánvéleményem mögött van bizonyos rendszerváltozás környéki és generációs élményháttér. Miután szélesebb körökben tudottá vált – Faludy derekas helytállása a recski fogolytáborban hallatlan erkölcsi tőkét jelentett számunkra. Ezt növesztette tovább kitartó 56-ossága. Személyes legendáriumát megerősítették kezünkbe került versei. Jómagam is aláírtam azt az ívet, amelyen a költő Nobel-díját kezdeményeztük, és felejthetetlenek első nyilvános szereplései hazatérése után: a Püski-féle kötet bemutatása, és ahogy Horváth Balázs belügyminiszter a Zeneakadémia zongoráján aláírja a költő magyar személyi igazolványát. De legmélyebb emlékem az időben egy kéziratos füzet, amibe a 30-as években egyetemista apám beleírta kedvenc verseit, afféle „nemzeti” szavalati darabokat. Amilyen Czuczor Hunyadija, Gyulaitól a Pókainé, Tóth Kálmántól a Ki volt nagyobb? vagy Kozma Andortól A karthágói harangok. És folytathatnám most Lévay Mikesével vagy a Csak egy éjszakára cíművel Gyóni Gézától, meg persze Illyés Egy mondatával. Összeírtam magamnak a sok száz oldalas Faludy-œuvre-ből egy karcsú kötetnyi versválogatást, ami, azt hiszem, megüti generációjának – a harmadik nemzedéknek – a jó átlagát. De abban biztos vagyok, hogy nemzeti költészetünk jellegadóan ünnepi, pódiumra való alkotásai között ott van, mert oda való, az Óda a magyar nyelvhez (1940) és az 1956, te csillag (1986). És ennyi nem elég a halhatatlansághoz?
/Fotó: Gyémánt László: Faludy György portréja - A művész budapesti műtermében készült a József Attila klubban. Budapest, 2000. április 22. MTI: reprodukció/
