A Romsics Ignác összeállította konferencia/kötet nem annyira a kutatás újdonságait kívánta felmutatni, hanem inkább szintetikusan összefoglalni a magyar kisebbségek elmúlt száz évéről a korábban feltárt eredményeket a történeti érvelés iránt még fogékony közönségnek.

A kisebbségtörténet-írás az elmúlt évtizedekben legelőször is a „nagy történeti” kérdésekre kereste a válaszokat: a kisebbségi magyar elitek hogyan próbálták érdekeiket képviselni és integrálódni az adott ország politikai rendszerébe?

Ebben a folyamatban a tudományos közösség az egyéni, a szervezeti-koordinált integráció (többségi pártokkal kötött alkuk), vagy egész közösségekként való integráció útjait mutatta be. Továbbá vizsgálat tárgyává tették, hogy hogyan változott a kisebbségi magyarság helyzete az adott ország társadalmi rétegződésén belül is. Ebben milyen szerepe volt az adott ország etnopolitikai rendszerében kialakított gyakorlatoknak? A válaszokat a demográfia, gazdaság, területfejlesztés, oktatás, nyelvhasználat, intézményépítés koordináták mentén vizsgálták meg.

További fontos vizsgálati szempont volt, hogy a kisebbségi magyarság kulturális és politikai értelemben milyen sajátos önképépítéssel vált közösséggé. Megtörtént egyrészt az etnoregionális ideológiák: az őslakó-, a transzilvanizmus-, a Vajdaság-, a Muravidék-, a Kárpátalja-, a Burgenland- és a Felvidék-képek feltárása, másrészt az ezekkel szoros kapcsolatban levő társadalompolitika: intézményépítés, kisebbségi társadalom konstrukciója, illetve végül a „kisebbségi ember” értékvilága, a „népszolgálat” mint elvárt habitus beemelése a tudományos vizsgálódásokba-eszmecserékbe.  

A nagy keretezéshez fontos hozzátenni még, hogy Közép-Európa története az elmúlt kétszáz évben a birodalmak felbomlása és a kis népek (nemzet) államépítési törekvései között mozgott, amit Magyarország és szomszédai között az 1790 óta zajló párhuzamos nemzetépítés fogalmával írhatunk le.

A kisebbségtörténet-írás bemutatta azt is, hogy Trianonnal gyökeresen új helyzet következett be: egyrészt a nemzetiségi régiók leszakadtak a magyar állam testéről (Erdély, Felföld, Bánát, Horvátország), másrészt az utódállamokban az integratív nemzetiségpolitikai modell hiánya/modernizációs hatások a többségi nemzetállami beavatkozás eltolódását eredményezték. Ez a folyamat az anyaország(ok) megjelenése és az elszakadási törekvések támogatása (Románia, Szerbia, Balkán-háborúk) miatt következett be. Továbbá az első világháborúban győztes nagyhatalmak felkarolták a potenciálisan velük szövetséges, nyelvileg-etnikailag homogénebb kisállamok létrehozását. Mindezt tetézte, hogy 1918-ban a magyar államhatalom nem tudta megoldani a polgárháborús körülmények között sem az államhatárok védelmét, sem pedig a nemzetiségi és regionális integrációt.

A magyar kisebbségek történetét vizsgálva a nagy kronológiai elemzések eredménye volt az elmúlt száz év töréspontjainak: 1920–1938/41; 1938/1941–1944; 1945–1989; 1989–2010 konkretizálása is.

A kisebbségtörténettel foglalkozók között szinte általános az egyetértés abban, hogy a kisebbségi társadalmakat ért töréspontok közül a legfontosabb az 1944–1948 közötti:

a jogállamiság és a magántulajdon biztonságának elvesztése, az önálló magyar intézményesség, a képviselő-választás és az érdekképviseletek megszűnése, a torz regionális fejlesztéspolitika (erőltetett iparosítás, kitelepítések) és a csonka kisebbségi társadalomszerkezet (vagyis a kisebbségi magyarság egyre inkább elveszítette hagyományos elitjét, és „dolgozók” alkotta társadalmi csoport lett) is ekkor jelent meg – hogy aztán az 1948–1989 közötti évtizedekben kiteljesedjen.

A rendszerváltozást követően a kisebbségtörténet-írás másik nagy csomópontja a kisebbségi társadalmak működését, azok működtetőit vizsgálta. Az eredmények először demográfiaiak voltak (a társadalom mérete, jelenléti megközelítése, térbeli-térképi ábrázolása), de vizsgálták a kisebbségi közösségek mentális térképeit is. Ismertek azonban  a településrendszer, a térbeli megközelítés, az ötven legtöbb magyarlakta település és azok intézményi viszonyai (monitorizálás) is. Talán a társadalmi megközelítés kérdésköre tekinthető a legfontosabb vizsgálati szempontnak, amely a magyar kisebbségek rétegződési pozícióit tárta fel: milyen fokú a kisebbségi magyar társadalmakban az urbanizáltság, a közműveltség, a gazdasági aktivitás, a foglalkozásszerkezet, a vegyes házasságok aránya stb. De ebbe a dimenzióba tartozott az intézményi mezők (politikai érdekvédelem, önkormányzati pozíciók, vallási élet, nyilvánosság, oktatás-tudomány, kultúra-közművelődés, sport-szabadidő) vizsgálata is. Továbbá a kisebbségi magyar társadalmakat vizsgálva azok makroszocializációja is feltárult: míg az 1918 előtti politikai, közigazgatási elitként szocializáltak az „elszakadt magyarság” kategóriával azonosultak, addig a „kisebbségi ember” eszméjén nevelkedett generációk hivatástudattal telítve a kisebbségi társadalomépítők, a „népszolgálat” eszméjét vallották. Rajtuk kívül a kisebbségi társadalmak részét képezték a baloldali útkeresők (az etnikai törésvonalat a munkásmozgalomban átlépők, baloldali nemzetiségi vezetők, intézményépítők) is, akik aztán a pártállami vezetésen belüli magyar érdekérvényesítők, mediátorok lettek. A pártállamban pedig a disszidensek is felbukkantak, akik szerint a szocializmusban a nemzetiségi kérdés kezelhetetlen volt.

Bár a kötet főként az elmúlt évtizedek tudományos eredményeit ismerteti, foglalja össze, helyt ad a kisebbségi történetírás lassú paradigmaváltása első eredményeinek is.

Talán ezért sem meglepő, hogy a tanulmányok többsége vagy a szerzők saját korábbi publikációit citálja, vagy pedig a 2004–2018/20 közötti összefoglaló munkákra hivatkozik. „A levelezőlistáknak, adatbázisoknak, konferenciáknak és főleg intézményeknek köszönhetően a kisebbségi magyar történész egyre inkább magyar történész” – írja találóan Ablonczy Balázs, s ebből következik a kisebbségi magyar történész egyik gyengesége is: nem vagy csak alig használja a többségi nyelvet, alig integrált a többségi nemzet történésztársadalmába. Ezek mellett ugyancsak elmaradt a kisebbségtörténet-írás nemzetközi – főleg angolszász – tudományos porondra való kilépése is. Ha ez nem történik meg – vagyis nem publikáljuk eredményeinket nemzetközi szinten –, akkor a többségi nemzetek történészei jóval könnyebben támaszthatják alá saját nemzeti narratívájukat, mert ők már régen a nemzetközi porondon „játszanak”.

Talán a legfiatalabb generáció az, amely az újdonság erejével hat: a magyar kisebbség elmúlt száz évének elemzésébe beemelték a mikrotörténetet, valamint a számítógépes adatbázis-kezelést, a komplex fejlettségi rendszerek vizsgálatát, majd adatvizualizációját is. De hasonlóan előremutató a magyar nyelvhasználat státuszának az elmúlt száz évben történt változását vizsgáló írás is – egyetértek a szerző következtetésével, a beszélt magyar nyelv az egész Kárpát-medencében veszített presztízséből.

Ugyancsak a nagy folyamatokat – demográfia, gazdasági és társadalmi változások – vizsgáló tanulmányok mutattak rá arra az evidenciára is, hogy a kisebbségek léte az államtól függ. Vagyis, ha van állam, akkor van anyagi, demográfiai gyarapodás, viszont, ha a tituláris nemzetből kisebbségivé válik valamely etnikai csoport, akkor máris demográfiai fogyás, asszimiláció és végül eltűnés van.

Magyarán 2020 után is a nemzetállamok határozzák meg a magyar kisebbségek életterét – bármennyire szupranacionális vagy regionális perspektívában gondolkodunk is.

Szintén erre a folyamatra mutatott rá a területi egyenlőtlenségek történeti változását vizsgáló szerzőpáros is, akik egzakt adatokkal dolgozva adatvizualizációban bemutatták: az 1910-es években a Magyar Királyság peremterületei etnikai alapon is definiálhatók voltak – értsd: a nem magyar többségű területek –, ebből következően pedig a magyar nyelv elterjedésével a modernizáció is terjedt. Trianon óta a helyzet éppen fordított lett: a magyar kisebbségi területek kerültek az új nemzetállami perifériákra, sőt Kárpát-medencei összehasonlításban is nőttek az egyenlőtlenségek.

A nem történeti tematikájú tanulmányok a leginvenciózusabbak, amelyek természetesen építenek az elődök politikatörténeti munkáira, viszont elemzésükkel maguknak a kisebbségi magyar társadalmak működésének megértéséhez járulnak hozzá. Például fontos rámutatni arra, mennyire szükséges a perspektívaváltás a magyar kisebbségtörténet-írásban is: az elnyomott, jogfosztott magyar kisebbség (makroperspektíva) helyett az egyéni életstratégiák vizsgálata teljesen más képet mutat, amely sokkal inkább jellemezhető az alkalmazkodás fogalmával (mikroperspektíva).

Általános példával szemléltetve: miután ismert a romániai Országos Magyar Párt története (politikai eseménytörténet), sor kerülhet az eszmetörténeti elemzésre (transzilvanizmus, renegátok, nemzetiek, szocdemek), és végül mikrotörténeti szinten a magyar kisebbség egyéneinek alkalmazkodási stratégiáit is lehetne vizsgálni. Ezzel pedig túl lehetne lépni a jogfosztott magyar kisebbség általánosító képén, és rámutatni a romániai magyar társadalom sokszínűségére is.

A kötet szerzői és a kisebbségekkel foglalkozó más társadalomtudósok a kisebbségi közösségeket ért legfontosabb hosszú távú folyamatokról összességében egybehangzó következtetést vonnak le:

a kisebbségi közösségek története az elmúlt száz évben nem más, mint népfogyatkozással megtoldott társadalmi marginalizáció története.

Ennek ellenére a magyar kisebbségek egyedüli jelentős közösségekként maradtak fenn a közép-európai kisebbségek között. Viszont a XXI. század elején megindult ezen közösségek fogyása-visszaszorulása: a vajdasági és a kárpátaljai exodus, a szlovákiai magyarok parlamenti képviselet nélkülisége, az erdélyi önálló politikai közösség integrációja a NER-be, és az önvédelmi reflexek feladása. A kettős állampolgárság, a támogatás- és a médiapolitika révén a budapesti kormányzat identitáspolitikája integrálta a határon túli magyar közgondolkodást, ez viszont egyben az önálló magyar kisebbségi politikai közösségek végét is jelenti.

 

A szerző történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára levéltárosa

 

Kovács Kiss Gyöngy (szerk.): A magyar kisebbségek 100 éve, Komp-Press, Kolozsvár, 2023, 320 oldal