Múlt és történelem

 Sokak szerint a történelem nem játszható újra: ami a múltban megtörtént, az már befejeződött, egyszeri és megismételhetetlen. Csakhogy az emberi életben a jövő bizonytalansága mellett éppen a múlttudat és a történelem folyamatos változása befolyásolja az egyének és a közösségek jelenét, gondolkodását, identitását, cselekvéseit. A múlt nyilvánvalóan nem élhető meg még egyszer ugyanúgy, mint ahogy az egyén a saját életében megtapasztalta. Ugyanakkor a múlt emlékezete, ha korlátozottan is, mégis lehetővé teszi a történelem újrajátszását, aminek indítéka lehet: hagyományőrzés, egyéni és közösségi identitásépítés, (élet)történeti újrakonstruálás, egyéni vagy közösségi kényszerű vagy „önkéntes” elfojtás, politikai és ideológiai cél, de- és rekonstruálás, túlélési, alkalmazkodási vagy érvényesülési stratégia.

Elsődlegesen megismételhetetlen, befejezett tények soraként jelenik meg a gondolatunkban a múlt vagy a történelem, holott egyéni és közösségi szinten továbbra is bennünk él, formál minket. Ahogyan mi magunk – egyénileg és közösségileg – folyamatosan, emlékezetünk révén hol tudatosan, hol ösztönösen, hol szándékosan, hol véletlenül alakítjuk azt. Tudatunkban újrajátsszuk az egyéni és a közösségi múltat, függetlenül a múlt lezárt tényeitől.

A múlt és a történelem fogalma nem egészen jelent egyet. A múlt lezárt esemény vagy történés, amelyet a maga egykori valójában nem lehet megváltoztatni vagy újrajátszani. A történelem viszont a múltról szóló elbeszélés, amelyet az emlékezet sajátos társadalmi és lélektani viszonyai, közösségi és egyéni céljai, érdekei, értékei egyaránt befolyásolnak. Az egyéni és a kollektív emlékezet ugyanarról a múltról, megtörtént eseményről gyökeresen más emlékeket is megőrizhet, eltérő történeti elbeszélést rögzíthet. Befolyásolja a közös emlékezést a politikai akarat is, és ezáltal alakítja az egyén múlttudatát, személyes történeti emlékezetét, ön- és énképét.

Nyilvánvalóan hat a történetírás is a múlthoz való viszonyra, amikor a tudományos megismerés szabályait követve megpróbál közösségileg kanonizáltató történeti elbeszélést alkotni a múltról. Nagy kérdés, hogy ez is a múlt újrajátszása-e?

Múltértelmezések

Sokféle értelmezése van a történelemnek, az időben zajló változásoknak, hiszen ahány megélő, annyi elbeszélés. Ráadásul a történész sem képes a múltat a maga teljességében megragadni, csak arra törekedhet, hogy a tudomány eszközeinek segítségével és szabályainak tökéletes betartásával alkosson olyan, minél teljesebb történeti elbeszélést, amely tárgya­ és tényszerűsége folytán is megközelíti az egyének és közösségek múltról szóló emlékezetét. Így alkalmas lehet arra, hogy az adott társadalom kanonizált múltképévé, széles körben elfogadott történelmévé váljon. Az, hogy a múltról szóló, versengő történeti elbeszélések közül melyik válik a legszélesebb körben elfogadottá, többek között az emlékezettől és attól is függ, hogy az egyes emberek mennyiben tudnak azonosulni a történészi elbeszéléssel saját, megélt tapasztalatuk alapján.

Ha a történész szeretné megérteni a változások mögöttes tényezőit, az egyes emberek, társadalmi csoportok alkalmazkodási és túlélési stratégiáit, döntéseik motivációit, múltban megélt tapasztalatait, a történelem hétköznapi szereplőinek életét, nyilvánvalóan nem maradhat a makroszintű megismerésnél. Mindezt a maga totalitásában kell feltárnia és értelmeznie, amennyire lehetséges.

Vannak korlátai a múlt megismerésének, például az elérhető és feldolgozható információk mennyisége, minősége, az adatok tartalmának az ellenőrzése és ellenőrizhetősége. A magánember nem tölti az idejét a múlt részletes tanulmányozásával, általában választ a múltról szóló történeti elbeszélések közül. Szerencsés esetben szabadon, saját meggyőződése, rosszabb esetben pedig valamilyen hatalmi-politikai szempont vagy emlékezetpolitikai konstrukció szerint dönt, és formálja az emlékezetét. A professzionális történésznek viszont a rendelkezésre álló adatok, információk és források teljeskörű feltárására, összegyűjtésére és feldolgozására kell törekednie. Ám egyes eseményekről, megesik, hogy vagy nem maradt fenn forrás, vagy nem őrizte meg azokat az egyéni vagy kollektív emlékezet. Ahogyan az emberi memória kapacitása is véges, ami szintén érdemben befolyásolja az emlékezetet, a múltkép individuális konstrukcióit.

Az, hogy meddig marad fenn valaki emlékezete a halála után, döntően a társadalmi helyzetétől függ. Ha az országos vagy a helyi elit tagja volt, formálta a „történelmet”, jobb eséllyel őrződik meg az emlékezetben, mintha az „átlagemberek” életét élte. Nehezebb, de nem lehetetlen feladat az utóbbiak emlékezeti tényeit megtalálni és összegyűjteni.

Szemben a történelemmel az egyszeri élet ugyanis semmilyen formában nem játszható újra. Ha valakinek kihalnak a rokonai, megsemmisül a sírhelye, nem marad fenn semmilyen dokumentum a létezéséről, az visszavonhatatlanul felejtésbe merül.

A nemzet realista fogalma

 Ám van maradandó múlt is. Az egyéni és a közösségi identitás feltételezi, hogy a múlt  számos eleme a tudatban, a gondolatban, az emlékezetben tovább él, befolyásolja a cselekvést, és így a jelent és a jövőt is. Amikor egy közösség megszerveződik, identitása lesz, egy társadalom nemzetté válik, akkor ezt a múltban gyökerező tárgyi, szellemi és személyes emlékekre támaszkodva teszi. Ezért is lehet a nemzet fogalmát realistán úgy elgondolni, ahogy a kiváló szociográfus Szabó Zoltán Ernest Renan nyomán tette: a nemzet nem más, mint „közös emlék a múltról (…) közös terv a jövőre”. Minthogy az emlékezet tartósan befolyásolhatja az összetartozást, a történelem és a jelen dinamikus kölcsönviszonyban van egymással.

Kulcsfontosságú tehát a történelem és az emlékezet kapcsolata. A múlt megőrzését, a múltról szóló történeti elbeszéléseket és a történelem – kis túlzással – újrajátszását alapvetően meghatározzák az egyéni és a közösségi érdekek. Az egyén kissé ahhoz hasonlóan őrzi meg, konstruálja meg a saját élettörténetét, ahogyan a történész összeállítja a múltról szóló tényszerű történeti elbeszélését. Vagyis válogat a tények és adatok között. De az előbbi inkább hajlamos a kellemes emlékeket megőrizni, a többit pedig a felejtésnek átadni.

Emlékezetstratégiák

Akárcsak a szocializáció, az emlékezet is sokféle stratégiával élhet. Azok közül, akik megélték a XX. század rémtetteit, például a vészkorszakot, sokan szerették volna elfelejteni, a tudatuk mélyére rejteni a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, a kegyetlenségeket, a tömeggyilkosságokat. A túlélők nemegyszer nem örökítették át gyermekeiknek zsidó identitásukat, hátha így megóvják őket az emlékezés gyötrelmeitől és az esetleges újabb tragédiáktól. Mások életük feladatának tartották, hogy megörökítsék az ártatlan áldozatok millióinak emlékét, és a történtek ismertetésével érjék el, még véletlenül se ismétlődhessen meg a tragédia.

A XX. századi magyar történelem a maga ellentétes rendszerváltozásaival gyakran kikényszerítette a közösségi emlékezet és az éntörténet újraalkotását, nem adva időt és lehetőséget a traumák feldolgozására. Trianon fájdalmas és traumatikus emlék minden magyar számára. Újrajátszható, tragikus következményekkel járó döntés maradt és marad.

A többségi magyar társadalom sem egyéni, sem közösségi szinten voltaképpen soha nem nézett szembe a saját maga szerepével és felelősségével, azzal a passzivitással, amely lehetővé tette  a nyolcszázezres kisebbség, a magyar zsidóság fél millió tagjának elpusztítását 1944/45-ben. Ehelyett folyamatosan újrajátssza a történelmet. „Mi szerettük a zsidókat, rendes emberek voltak. A németek és a nyilasok tették. Megszálltak bennünket. Mit tehettünk volna ellenük?” Így konstruálódott meg és él tovább az örök magyar áldozatiság és az önfelmentés elbeszélése és történeti emlékezete. S így játszódik újra a történelem egyéni és közösségi szinten.

Túlélés és érvényesülés

Leggyakrabban a rezsimváltások alkalmával, a túlélés és az érvényesülés jegyében játszották újra az „életüket”, az élettörténetüket az emberek a modern kori Magyarországon. 1938 után a zsidótörvények kötelezően előírták a származási igazolások beszerzését, mindenkinek igazolnia kellett, hogy a nagyszülők generációjáig nem volt zsidó származású családtagja. Hivatalosan is kötelező volt beiratkozni a korszak keresztény-nemzeti világába.

1945/46-ban az addig néhány száz fős, illegális politikai szektaként működő kommunista párt hónapok alatt több százezres tömegpárttá vált egy olyan országban, amelyben röviddel azelőtt állandó és éles antikommunista propaganda folyt. Tisztes polgárok, kispolgárok, értelmiségiek, hivatalnokok, gyári munkások fedezték fel önmagukban, hogy ők tulajdonképpen mindig is elkötelezett baloldaliak voltak. A gyors identitásváltással sokan korábbi szélsőjobboldali vonzalmaikat próbálták meg kompenzálni., a faji harcot osztályharccá változtatva.

Tömegesen íródtak újra az 1947/49-es kommunista hatalomátvételt követően az önéletrajzok, amelyekben a szerzők többsége azt igyekezett igazolni, hogy a Horthy-rendszerben őt és családját elnyomták és kizsákmányolták, több generációig visszamenően tagja volt a munkásmozgalomnak, támogatta az 1919-es kommünt, harcos antifasiszta volt. Ezzel párhuzamosan ugyancsak sokan azt bizonygatták, hogy soha, semmi közük nem volt a polgársághoz, az elnyomókhoz és a kizsákmányolókhoz.

1956 után sokáig az ellenforradalmárság stigmáját volt célszerű elkerülni, legalább hallgatólagosan elfogadva azt a hivatalosan átírt/újrajátszott történelmet, hogy mindaz, ami 1956 őszén Magyarországon történt, nem diktatúraellenes felkelés és szabadságharc, hanem ellenforradalom volt, amely a munkásosztály hatalmát akarta megdönteni.

Újabb lehetőséget és kényszert teremtett a személyes múlt kreatív átformálására és a történelem újrajátszására az 1989/90-es rendszerváltozás. Ennek jegyében gyorsan a végleges és lezárt múlt tényei közé került, hogy háromnegyedmillió tagja volt a kommunista pártnak egészen az átalakulásig. Miként gyorsan a feledés homálya borította be a – passzív vagy aktív – kollaboráció tényeit és kérdéseit is. A politikai rendőrségnek százezres nagyságrendben voltak besúgói még a kommunista rendszer összeomlásakor is, akiktől a közösség lényegében semmit nem kért számon, ők maguk pedig igyekeztek minél teljesebben törölni ezt a tényt a múltjukból és az emlékezetükből.

Látszólag meg lehet változtatni a múltat. Lehet átformálni a múltképet, olyan teljesen vagy részlegesen új történelmi emlékezetet kialakítani, amelyben a tények és a szereplők elvesztik eredeti jelentésüket, értelmüket, s az új kontextusban már más jelentést kapnak. Szabadon újra lehet írni az egyes emberek és a belőlük álló közösségek történelmét. De vajon megéri-e?

A történelmi eseményeknek többféle értelmezése lehetséges, ám korántsem mindegy, mi áll az értelmezések hátterében. Hiszen egészen más eredménye van a tudományosan megalapozott, egymással rivalizáló értelmező törekvéseknek, mint az ideológiai és politikai szándékoknak. Az identitást teremtő vagy éppen újrateremtő hatalmi és közösségi akaratok döntően képesek megváltoztatni a történelmi kánont, a történelmi emlékezetet, újrajátszani a történelmet.

Kényszer nélküli versenyeztetés

Nyilvánvalóan nem lehet két életünk, és a múltat sem lehet megváltoztatni. Egy közösség tagjaiként sokféleképpen gondolhatunk a közös történelmünkre, megpróbálhatjuk folyamatosan újrajátszani, de érdemben nem lehet megváltoztatni, legfeljebb a történelmi tudásunkat módosíthatjuk, pontosíthatjuk, ha egyáltalán szükségét érezzük ennek, vagy elfogadhatjuk a könnyű megoldásokat kínáló emlékezetpolitikai magyarázatokat. Nyilván az lenne a legszerencsésebb, ha a tényeken alapuló történeti narratívákat szabadon, minden külső kényszer nélkül versenyeztethetnénk. Így olyan történeti kánont alakíthatnánk ki, amely az alapkérdésekben való széles egyetértésen, nem pedig a történelem folyamatos újrajátszásának kényszerén nyugszik.