Bár szerkesztett műről van szó – összeállításában közreműködött Beliznai Kinga és Bank Barbara –, a mintegy nyolcszáz oldalas munka első fele mégis szinte monográfiaként rendeződik egységbe. Azoknak a hírhedt „jogi tanfolyamoknak” megszervezésével és történetével foglalkozik, amelyeken a Rákosi-korszak egyes bíráit és ügyészeit képezték ki 1949–1954 között, ma már ép ésszel nehezen felfogható módon nemhogy jogászdiploma, hanem középiskolai végzettség (!) megkövetelése nélkül.

A totális kommunista hatalomátvétel bemutatása után Zinner Tibor részletezi azt a sajátos helyzetet, amely az „akadémia” megszervezését indokolta.
A kommunisták a háború után nemcsak és egyre inkább nem is elsősorban a háborús bűnösöket, hanem minden vélt vagy valós (politikai) ellenséget kívántak büntetőjogi úton, azaz a jog eszközeivel (de legalábbis annak látszatát fenntartva) felelősségre vonni, velük leszámolni. Ebben a folyamatban, amely a sok évszázados jogállami alapelvek, büntető anyagi és eljárásjogi garanciák (az ártatlanság vélelme, a visszaható hatályú jogalkotás és jogalkalmazás tilalma, a védelemhez és a tisztességes eljáráshoz való jog, bírói függetlenség és pártatlan ítélkezés követelménye stb.) nyílt semmibevételével zajlott, a klasszikus műveltségű, „régi” (azaz valódi) jogászok közreműködése akadállyá, maga a jogásztársadalom pedig ellenséggé vált.

Az ő pótlásukra kellett megszervezni pártdöntés alapján a Büntetőbírói és Ügyészi Akadémiát (végleges nevén Bírói és Államügyészi Akadémiát), amely három félév alatt képezte ki azt a politikai értelemben megkérdőjelezhetetlenül lojális „szakembergárdát”, amely – klasszikus jogi műveltség és szaktudás hiányában – erkölcsi gátlások nélkül tudja levezényelni a „büntető igazságszolgáltatás” látszatát öltő politikai tisztogatást. Sorra bocsátották el a több évtizedes múlttal rendelkező ügyészeket és bírákat – akik jó esetben csak állásukat, rosszabb esetben szabadságukat, sőt életüket is elvesztették –, és helyük egy részét a gyorstalpalón végzettekkel kezdték feltölteni. S bár a Sztálin halála (1953) utáni enyhébb légkörben úgy tűnt, a büntetőügyek is visszatérhetnek a normális kerékvágásba, a volt „akadémisták” munkájával kapcsolatban pedig egyre több szakmai kifogás merült fel, az 1956-os forradalom utáni megtorlás miatt népbírósági tanácsokat reaktiválták (az utolsó ilyen Budapesten egészen 1961 áprilisáig működött!).

Zinner részletesen bemutatja a magyar büntető eljárásjog és jogi oktatás történetének e megdöbbentő időszakát, és imponálóan bő levéltári forrásanyagra – köztük nemcsak ítéletekre és bírósági, igazságügyi igazgatási előterjesztésekre, bizalmas és nyilvános jogszabályokra és normatív aktusokra, hanem pártszervezetek dokumentumaira is –, a legfrissebb történettudományi és jogtörténeti kutatások eredményeire támaszkodik.

A kötet második fele afféle életrajzi lexikonként a könyv (egyben a korszak) mintegy nyolcszáz (!) jogász és politikus szereplőinek közelebbi megismerését segíti elő. Itt olykor hiányérzetünk támad: Benda Béla kúriai bíróról csupán annyit tudunk meg, hogy 1943-ban nyugdíjba vonult (pedig a téma szempontjából nem lenne érdektelen, hogy ezután mi történt vele, milyen körülmények között és mikor halt meg), miközben más, közismertebb szereplőkről a kötetbe aligha illő részleteket ismerhetünk meg. Bauer Miklósról például YouTube-videóba illő leleplezést, nem ebbe a könyvbe való életrajzot kapunk – elegendő lett volna utalni a „gyorstalpalón” vezetett szemináriumaira. Államvédelmi tevékenységét mindenki ismeri, történészek és önjelölt történészek sora tárgyalta – vélhetően nagyrészt annak köszönhetően, hogy fia a demokratikus ellenzék, majd az SZDSZ színeiben politizált.

Ezeket a (nem kirívó) aránytalanságokat leszámítva a kiemelkedően jó stílusú kötet megalapozott képet ad egyrészt az 1948-tól az 1963. márciusi közkegyelemig tartó, sztálini diktatúra politikai rögvalóságáról, másrészt nemcsak a polgári kori (jogállami) magyar büntetőjog és büntető eljárásjog kommunista államhatalom általi tudatos felszámolásáról, hanem a magyar jogi oktatást és jogásztársadalmat ért mindazon csapásokról is, amelyek hosszú évtizedekig, talán még a rendszerváltozáson túl is éreztették hatásukat.

A szerző jogász, az ELTE ÁJK oktatója