Mindenki tudja (vagy legalábbis azt hiszi, tudja), mekkorát tévedett az amerikai politológus, amikor 1989-ben bejelentette a „történelemnek” a nyugati típusú liberális demokrácia világméretű győzelmével bekövetkező „végét”. Napjainkban rendszerint Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja jelenti az apropót a szerzőre és balsikerű tézisére vonatkozó lesajnáló megjegyzésekre, de aligha volt az 1989 óta eltelt immár több mint három évtizednek olyan világpolitikai történése, válsága vagy konfliktusa, amely ne adott volna alkalmat hasonló megnyilvánulásokra. 1989 óta a történelem oly gyakran „tért vissza”, hogy arról egy másik profetikusnak szánt mű fordulata juthat eszünkbe, mely szerint a történelem kísértete járja be a világot.

A globálisan vonzó ideológiai
alternatívák hiánya

Pedig Fukuyama tézise – és, bár jóval kevesebbszer, de ezt is elég sokszor elmondták már – nem a történelmi események (háborúk, válságok, konfliktusok) megszűnéséről, hanem a filozófiai-ideológiai értelemben vett „történelem végéről” szólt. Még csak nem is azt állította, hogy a liberális demokrácia mint politikai berendezkedés (különösen nem annak bármely aktuálisan létező formája) hibátlan, és hogy rövid távon várható világméretű elterjedése, hanem azt, hogy a nácizmus és a kommunizmus súlyos huszadik századi kudarca és diszkreditálódása után a klasszikus értelemben vett, a modern nyugati civilizáció alapjául szolgáló liberalizmussal és az ahhoz kapcsolódó demokratikus politikai berendezkedéssel szemben álló, globálisan vonzó ideológiai alternatívák letűntek. Nos, ha valaki esetleg azt gondolta volna, hogy az illiberális orosz vagy kínai politikai berendezkedés joggal tarthat igényt a széles körben vonzó ideológiai alternatíva szerepére, arra az utóbbi évek történései – a Covid-járvány kitörése és kezelése, illetve Oroszország Ukrajna ellen elkövetett agressziója – vélhetőleg kijózanítóan hatottak.

További széles körben elterjedt tévhit Fukuyama könyvével kapcsolatban, hogy az alaptalanul optimista lett volna. Aki kézbe vette az eredeti, 1989-es folyóiratcikk alapján készült, néhány évvel később megjelent könyvet, annak mindjárt feltűnhetett a legkevésbé sem felhőtlen optimizmusról árulkodó teljes címe:
„A történelem vége és az utolsó ember” (kiemelés tőlem). Ha pedig eljutott az olvasásban a nietzschei áthallásokat tartalmazó utolsó fejezethez, a „történelem végén” álló liberális társadalmak polgárát mint materiális vágyainak kielégítésére koncentráló, az emberi kiválóság gondolatát a kényelmes létfenntartás oltárán feláldozó „mell nélküli” emberként leíró oldalakhoz, Fukuyama írása napjainkban is sokkal relevánsabbnak tűnik, mint a szokásos kritikák alapján gondolnánk.

Az újabb fukuyamai jóslatok a bírálatokat igazolják

Maga Fukuyama az elmúlt években többféleképpen nyilatkozott saját tézisének érvényességéről. Volt, amikor maga is elismerte az úgynevezett demokratikus recesszió jelenségét, és hogy ez, legalább részben, ellentmond az 1989-ben általa megfogalmazott várakozásoknak. Rendszerint azonban kitartott a tézis „ideológiai”, azaz a domináns ideológiaként hiteles kihívó nélkül maradt nyugati liberalizmust előtérbe helyező értelmezése mellett. Mint az elmúlt évben többen is rámutattak, a putyini agresszióval szembeni nem várt erősségű ukrán ellenállás, illetve az Ukrajna mögött rég nem látott egységben felsorakozó Nyugat – egy olyan konfliktusban, mely mindkét fél állítása szerint Ukrajna geopolitikai státusáról, a Nyugathoz vagy az orosz érdekszférához való tartozásáról szól –, akár az ily módon értelmezett tézis megerősítéseként is felfogható. Mielőtt azonban – egyes kommentátorokhoz hasonlóan – 2022-t „Fukuyama évének” deklarálnánk, érdemes felidézni a jeles politológus tavaly márciusi jóslatát, mely többek között az orosz hadsereg küszöbön álló „összeomlásáról” és Vlagyimir Putyin rendszerének elkerülhetetlen bukásáról szólt. Bár a háború kimenetele továbbra is nyitott, és a legutóbbi fukuyamai jóslat némileg megkésett beteljesedését sem lehet kizárni, a mozgósítható orosz tartalékok hiányáról, illetve a rendszer hazai támogatottságának megrendüléséről szóló előrejelzések jelenleg nem tűnnek megalapozottnak. Az ehhez hasonló megnyilvánulások mintha éppen azt a célt szolgálnák, hogy utólag is igazolják a szerzőt 1989 óta érő kritikákat.

Rossz közérzet a liberalizmusban

Pedig, ahogy arra már utaltunk, a „történelem vége” tézisnek nem szükségszerűen optimista a végkicsengése – az 1989-es Fukuyama szerint az ideológiai kihívó nélkül maradt liberális demokrácia nem feltétlenül hozza el az emberi boldogság és kiteljesedés társadalmi utópiáját. Ahogy a szerző már annak idején felvetette, a liberális demokráciákat legalább annyira fenyegetik saját belső ellentmondásaik és hiányosságaik, mint a külső kihívások. Ennek megfelelően már akkor is elismerte legalább két – egy bal- és egy jobboldali – legitim kritikáját a létező liberális rendszereknek: a kapitalista gazdasági működés által kitermelt anyagi egyenlőtlenséget, illetve a liberális világkép által előidézett spirituális kiüresedést („mell nélküli ember”). Az elmúlt évek liberalizmussal kapcsolatos vitái, a nyugati demokráciákon belül megjelenő bal- és jobboldali rendszerkritikus mozgalmak talán a szerző által vártnál is erőteljesebben igazolták vissza ezeknek az aggodalmaknak a létjogosultságát.

Fukuyama legutóbbi, 2022-ben megjelent (még az orosz–ukrán háború új szakasza előtt írt) könyvében – melynek címe, Liberalism and Its Discontents (’Rossz közérzet a liberalizmusban’) Freud civilizációs válságelméletére utal – mindennek távoli visszhangját fedezhetjük fel. Fukuyama új könyve azonban sajnos jóval kevésbé eredeti vagy revelatív, mint 1989-es klasszikusa.

A tavalyi Fukuyama-kötet 

A liberalizmus válságát a szerző továbbra is két irányból látja kibontakozni: egyfelől a „neoliberális” gazdaságpolitikának a társadalmi egyenlőtlenségeket az elviselhetetlenségig fokozó, az állampolgárok egy jelentős részét magára hagyó következményei, másrészről az egyéni, illetve az ehhez csatlakozó csoportautonómia túlfeszített követelései felől. Helyzetleírása azonban kissé erőltetetten kiegyensúlyozottnak tűnik. A „neoliberalizmus”, ha egyáltalán létezik (ennek a sokszor használt és majdnem olyan sokszor félreértett fogalomnak az elemzése külön írást igényelne), már az 1980-as évek óta velünk van. Friedrich Hayek és Milton Friedman az 1970–1980-as években fejtették ki sokat kárhoztatott (egyébként távolról sem mindenben egyező) nézeteiket, melyeket Ronald Reagan és Margaret Thatcher ültetett át (már akkor is csak részlegesen) a gyakorlatba. Így a „neoliberalizmus” legalább annyira tekinthető a liberalizmus 1989-es sikere, mint jelenlegi válsága okozójának. Az állam gazdasági szerepvállalása, olyan, észszerűnek tűnő mércék alapján, mint például az állami kiadások szintje vagy az államadósság mértéke az azóta eltelt évtizedekben inkább nőtt, mintsem csökkent, és alig van olyan nyugati demokrácia, ahol az előbbi ne érné el vagy közelítené meg a nemzeti össztermék ötven százalékát. Ez bizony aligha tekinthető Adam Smith „éjjeliőr” állama megvalósulásának.

Az egyéni szabadság háttérbe szorulása

Az identitásliberalizmus viszont, bár az 1980-as években is voltak előzményei, napjainkban éli virágkorát. A liberalizmus tartalma ennek köszönhetően valóban jelentős változáson ment át az elmúlt időszakban, olyannyira, hogy joggal merülhet fel, hogy ami 1989-ben „győzött”, az egészen más volt, mint ami 2022-re válságba került. A változás iránya azonban, megítélésünk szerint sokkal jobban leírható az egyre inkább csoportidentitásokra épülő egyenlősítő-egalitárius, „progresszív” liberális törekvések előtérbe kerülésével és a hagyományos, egyéni szabadságközpontú értelmezések ezzel párhuzamos háttérbe szorulásával.

A progresszív liberalizmus által az 1990-es évek óta bejárt utat jól jelzi az azonos neműek házasságának megítélése, melyet az 1992-ben megválasztott demokrata párti elnök, Bill Clinton még aktívan ellenzett (a hagyományos házasság védelméről szóló Defense of Marriage Act törvénybe iktatásával), Barack Obama 2008-as megválasztásakor pedig még szintén nem támogatott, de amely az amerikai Legfelsőbb Bíróság 2015-ös ítéletével alapvető állampolgári joggá vált. Mindez természetesen felfogható az évszázados liberális jogkiterjesztő politika következő állomásaként, különös tekintettel arra, hogy a döntés mára az amerikai társadalom többségének támogatását is élvezi. Ami kevésbé egyeztethető össze a klasszikus liberális elvekkel, az az intézkedés akár passzív ellenzőinek (mint például a coloradói cukrásznak, aki vallási meggyőződése miatt nem volt hajlandó azonos nemű párok esküvőjére tortát készíteni) megbélyegzése a „homofób” jelzővel, illetve folyamatos hatósági zaklatása, felülírva a vallás- és lelkiismereti szabadság klasszikus liberális alapjogát.

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Fukuyama diagnózisa jelentős részben megegyezik a deklaráltan „posztliberális”, keresztény-konzervatív amerikai politikai filozófus, Patrick Deneen 2018-ban (magyarul 2019-ben) megjelent, A liberalizmus kudarca című könyvének alapképletével, ami azért is figyelemre méltó, mert Deneen könyve, mint arról A liberalizmus vége című bevezető fejezetének címválasztása is tanúskodik, többé-kevésbé explicit Fukuyama-kritikának tekinthető. Deneen a két nagy amerikai pártban véli megtalálni az ország alapideológiáját jelentő liberalizmus két, egyaránt kudarcot vallott arcát: a republikánusokhoz közel álló, szabadpiaci klasszikus liberalizmust („neoliberalizmust”), illetve a demokraták által preferált, egyenlősítő progresszív változatot.

Deneen radikális liberalizmuskritikája

Miközben azonban Fukuyama könyve szerint a liberalizmus általa leírt túlzásai, illetve „szélsőségei” nem érintik az alapeszme helytállóságát, és – legalábbis elméleti értelemben – könnyen orvosolhatók az említett túlzások lenyesegetésével, a „mérséklet” klasszikus (bár nem feltétlenül liberális…) alapelvének alkalmazásával, Deneen sokkal mélyebb kritikát fogalmaz meg: szerinte a leírt válságtünetekben éppen hogy a liberalizmus lényege mutatkozik meg. A John Locke és társai által lefektetett alapelvek, a bennük foglalt individualista és racionalista emberkép miatt szükségszerűen vezetnek az elemzett válságtünetek kialakulásához, és nem orvosolhatók a liberalizmus alapelveihez való visszatéréssel, hiszen éppen azok indítottak el bennünket az idáig vezető úton. Deneen kritikájának radikalizmusát akkor értjük meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy az általa bírált klasszikus liberális elvek a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazása óta az Egyesült Államok közös politikai krédóját jelentik.
A liberális politikai filozófia úgy veszi körül az amerikaiakat, olyan észrevétlenül és mindent átfogóan, mint „a halakat a víz” – írja, következményeit tekintve talán nem teljesen végiggondolt hasonlattal, a liberalizmus meghaladására törekvő Deneen.

 A Deneen-kötet magyar kiadása

Joggal merül fel a kérdés, vajon mi lenne az az alternatív politikai eszmerendszer, illetve társadalmi berendezkedés, amely felválthatná a kudarcot vallott liberalizmust, mint az amerikai (és európai) társadalomszervezés alapját, ám 2018-as könyvében Deneen erre nézve nem ad egyértelmű iránymutatást. Néhány évvel ezelőtti budapesti előadásán az erre vonatkozó kérdésre a kitérő „ez a következő könyvem témája lesz” választ adta, amit csak részben ment, hogy úgy tűnik, hamarosan valóban elkészül a következő könyv, a megjelenés előtt álló Regime Change (’Rendszer-
váltás’). Az előző könyvből körvonalazódó válaszkezdemény azonban – a helyi közösségek „műveljük kertjeinket” jellegű autonómiája –, mint Deneen több kritikusa (többek között Fukuyama is) megjegyezte, nagyon úgy tűnik, hogy hallgatólagosan továbbra is a klasszikus liberalizmus előfeltevéseire épít.

Ha valaki őszintén hisz abban – ahogy azt jeles eszmetörténészek egész sora, John Graytől Pierre Manent-ig állítja –, hogy a klasszikus liberalizmus nemcsak az amerikai társadalmi-politikai berendezkedés, hanem a modern nyugati kultúra alapja, és ha valaki számára továbbra is vonzóak az erre épülő civilizáció eredményei, akkor azt okkal tölthetik el aggodalommal a liberalizmus nehezen tagadható válságtünetei. Francis Fukuyama új könyve azonban, azzal, hogy a liberalizmus természetére vonatkozó régi, ám a kortárs bal-, illetve jobboldal által újult erővel felvetett kérdésekre nem tud új, meggyőző válaszokat adni, sajnos kevéssé járul hozzá a liberalizmus válságának megoldásához – inkább maga is ezen válság tünetei közé tartozik.

 

A szerző jogász, politológus, az ELTE ÁJK oktatója