„A filozófiának nincsenek érzékszervei a kinyilatkoztatásra” – jelentette ki a német filozófus, Martin Heidegger a Lét és idő (1927) kefelevonatainak korrigálása idején. Aligha nyújthat valaki frappánsabb cáfolatot erre a közkeletű filozófiai nézetre, mint Mezei Balázs, aki nemcsak avatott értelmezője a „némethoni mesternek”, hanem a Fekete füzetek botránya idején sem tagadta meg filozófiájának mélységeit. Már a Religion and Revelation After Auschwitz (Vallás és kinyilatkoztatás Auschwitz után, 2013) című munkájában is rámutatott az isteni kinyilatkoztatásnak arra a tévesen leszűkített fogalmára, amely Heideggert és filozófustársait akadályozta: „Az isteni kinyilatkoztatást nem Isten olyan tevékenységeként kell felfognunk, mint amely tételes állítások halmazát eredményezi, hanem mint amely feltárja (megmutatja vagy kinyilvánítja) azt, ami Isten maga, mégpedig tételesnek semmiképpen nem tekinthető formában.”

Zenei nyitány

Mezei „a kinyilatkoztatás nem szokványos filozófiai teológiájá”-nak nevezi tulajdon törekvését – egyebek közt a Radical Revelation: A Philosophical Approach (Gyökeres kinyilatkoztatás: filozófiai megközelítés, 2017) című monográfiájában és az Oxford Handbook of Divine Revelation (Az isteni kinyilatkoztatás kézikönyve, 2021) című munkában, melyet a nagy tekintélyű sorozat egyetlen hazai kötődésű szerkesztőjeként jegyez) –, amelyben az olvasó számára első látásra talán az tűnhet fel örömteli módon, hogy Mezei milyen természetességgel, bármiféle magyarázkodási kényszer nélkül nyúl filozófusként Isten és a kinyilatkoztatás fogalmához. Gondolkodását katolikusnak vallja, de nem „felekezeti” vagy valamely „filozófiai és teológiai szektásság” értelmében, hanem azért, mert az „állandó önmegújulásra” készteti, akár a zenei nyitány, „egyszerre kíván bevezető lenni, és nyitja fel olyan horizont lehetőségét, melyben az egész új formában jelenik meg”. Ugyanakkor elméletileg is megalapozza a kinyilatkoztatásról való gondolkodásának prioritását a hagyományos keresztény (katolikus) teológiával szemben. Az utóbbi előfeltételezi a kinyilatkoztatást, „olyan tételes szerkezetre jellemző logikai struktúrát mutat, amely nem vizsgálja az axiómáit”, azaz „nem tudja feltenni a kérdést, hogy mi a kinyilatkoztatás”.

Tomista dinoszauruszok

Kérdés persze, hogy Mezei kinyilatkoztatásfilozófiája, illetve prioritásigénye valóban ilyen távol áll-e a teológiától. A katolikus hagyomány a nagyskolasztika óta a megismerés természetes és természetfölötti rendjét (az ész két fényét) megkülönböztetve próbálja elrendezni a két diszciplína viszonyát, sőt a katolikus egyház odáig ment az ultramontán XIX. században, hogy egyfelől dogmaként mondja ki: „Isten (…) az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető” (első vatikáni zsinat, Dei Filius), sőt kiközösítéssel is fenyegette ennek tagadóit, másfelől félreérthetetlenül ragaszkodott a természetfölötti kinyilatkoztatás szükségességéhez a magasabb rendű hittitkok tekintetében. A filozófiai gondolkodást tehát nem tartotta feltétlenül szükségesnek a hithez; habár a teológia e koncepció szerint is rászorul a filozófia szolgálóleányi, azaz logikai-tudományelméleti segítségére. Mezei, miközben elveti e modell korlátait, éppen annak révén bizonyítja a teológia logikai korlátozottságát, és érvényesíti vele szemben prioritásigényét. Nem véletlen, hogy a kinyilatkoztatás teológusai közül legfőképpen a domonkos Réginald Garrigou-Lagrange-ra hivatkozik. Ő később a „tomista dinoszaurusz” gúnynevet vívta ki, miközben a progresszív német katolikus teológusok némelyike egyenesen a lutheri sola scriptura (’egyedül a Szentírás’) elvet akarta bevezetni. Pedig még a „dinoszauroszok” eredeti zsinati szövegjavaslata szerint is részben az egyház „élő tanításában”, „a hívők hitében és az egyház praxisában” keresendő a kinyilatkoztatás, a nagy jezsuita reformteológus, Karl Rahner pedig a tomista potentia oboedientialis (’engedelmességi lehetőség’) fogalmából kiindulva bontotta ki teológiáját (és filozófiáját!) a kinyilatkoztatás befogadásának lehetőségeiről egészen az anonim keresztényekig. Paradox módon végső soron a modern teológia többszólamúsága jogosíthatja fel a filozófust arra, hogy gondolkodását ne szorítsa a hagyományos diszciplináris megkülönböztetések szűk határai közé. Görföl Tibor katolikus teológus éppen Rahnerra hivatkozva jelenti ki, hogy „a teológiának ideje felbontania a filozófiával vállalt monogám házasságát, és érdemes új társat keresnie”, akkor a filozófia mint a teológia eddigi szolgálóleánya (házastársa?) legalábbis érezheti azt, hogy elbocsátólevelet kapott a diszciplinárisan szabad gondolkodáshoz.

Óriások voltak a földön

Mezei a kötet szerzőivel együtt a tudományokra terjeszti ki a kinyilatkoztatásról való gondolkodást. Az apokaliptikus fenomenológia, mondja a filozófus, „a kinyilatkoztatás mögöttes valóságát” tárja fel, Fröhlich Ida tanulmánya pedig Hénok apokalipszisét vizsgálja. A híres zsidó, az Újszövetségben is idézett (Júd 1,14), sőt egyes keleti egyházakban kanonikusnak is tartott apokrif iratgyűjtemény, melyet magyarra először Hamvas Béla, legutóbb többedmagával Fröhlich Ida fordított le, kifejlett formáját nyújtja annak a hagyománynak, amely az Ószövetség rejtélyes mondatában tör a felszínre: „Óriások voltak a földön azokban a napokban – azután, hogy az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz, és azok szültek” (Ter 6,4, vö. Szám 13,33). A modern kutatás szerint az irat egyik része az égitestek földi hatását feltételező „asztrális mágia kritikájaként és hiteltelenítésére” íródott, és a tudományosan is pontosabb, háromszázhatvannégy, nem pedig a korábbi mezopotámiai háromszázhatvan napos naptárt alkalmazza. Az irat szerzői (szerkesztői?) Fröhlich szerint nem „valamely vizionárius csoport tagjai”, hanem korabeli tudósok voltak, még ha fizikájukat kinyilatkoztatásnak tekintették is, hiszen csak az ókori görögök „választották el először az égitestek működését az istenektől”.

Távol a nyugati fogalmiságtól?

A fenevad neve hatszázhatvanhat (Jel 13,18) – William Blake vízfestménye a Jelenések könyvéhez (National Gallery of Art, Washington D.C.) 

 

Maróth Miklós impozáns tudás-anyagot felvonultató tanulmánya hit (kinyilatkoztatás) és tudomány viszonyának az iszlámon belüli koordinációját taglalja. A muszlim természetfilozófia Allah korlátozatlan mindenhatóságán alapul: „A világ minden [atomi] periódus végén szétesik, majd Allah elrendezi az atomokat az új periódusban”, mint különálló „filmkockákban”. Az inkarnációban kicsúcsosodó kinyilatkoztatás keresztény felfogásához képest az értelmező jellegű arab teológiai tudományok könyvcentrikus, szorosan szöveghű sugalmazást (verbálinspirációt) hirdetnek, és így igyekeznek kifürkészni „Allah rejtett akaratát” olyan helyzetekben, amelyekre vonatkozóan nem nyújt közvetlen eligazítást a Korán szó szerinti értelme. A Maróth által bemutatott gazdag anyag korántsem puszta egzotikum. Éppen ellenkezőleg: amikor a globális katolicizmus külön eseménysorozatot szentel az egyházon belüli konszenzusalkotás kérdésének (lásd: „szinódus a szinodalitásról”), megtermékenyítő lehet az iszlám értelmezési hagyomány – például az Allah szándékának kifürkészésére fordított „nehéz munka” – a hívők hitérzékét (sensus fidei) illetően, de az angolszász reflektálatlan pragmatikus-technokrata tudományfelfogásra nézve is, amely gyakran éppen a saját kulturális örökségünk ápolását és továbbépítését végző nemzeti tudományokat kevésbé érti.

Kinyilatkoztatásfilozófiai kihívások

A kötet számos más kitűnő és elgondolkodtató tanulmánya is próbára teszi megcsontosodott nézeteinket hit és tudomány viszonyáról, összeegyeztethetőségéről: vajon az Újszövetség emberképe a kortárs angolszász elmefilozófia felől tekintve összeegyeztethető-e a monizmussal, vagy dualista elköteleződéssel jár (Ralf Stefan Weir); hol lehet tetten érni a kinyilatkoztatás gondolatát – vagy legalábbis gondolati teret nyitni számára – a szociológiai irodalom „igazán modern, szekuláris” és névlegesen metafizikaellenes szerzőinél (Hidas Zoltán). Avagy ki hallott – a téma legapróbb részleteiben is jártas bölcsész polihisztor Vassányi Miklóson kívül – a kopernikuszi világkép korabeli bennszülött indián katolikus védelmezőjéről, aki azt az arisztotelianizmussal próbálta összeegyeztetni? Josef Seifert pedig saját fenomenológiai philosophiai perennisének talajáról tesz kísérletet a skolasztikus istentan kreatív elsajátítására, miközben elhatárolja magát a kortárs francia fenomenológia posztmodern képviselőitől. Czakó István Mezei kinyilatkoztatásfilozófiájának forrásvidékét, a német idealizmust, különösen Schelling nehezen felfejthető kinyilatkoztatásfogalmát vizsgálja megvilágító erejű dolgozatában, sőt kitekint a korabeli természettudományos filozófia felől érkező kihívásokra is.

A filozófiai válóper fonákja

Mezei Balázs a maga kiváló tanulmányában azt vizsgálja, mennyiben hoz újat a kinyilatkoztatás-filozófia vallás és tudomány viszonyának oly sokak által vizsgált kérdésében. Ha nem hagyjuk magunkat félrevezetni (vulgár)aufklérista közhelyektől, akkor láthatjuk, hogy éppen a tudás és a hit között a skolasztikában megszületett „éles különbségtétel” „tette lehetővé a racionálisan szervezett és autonóm tudományos gondolkodás megjelenését”. Mezei számot vet azzal a hazai természettudományos világnézeti közegben kevésbé, a tengerentúlon annál erőteljesebben reprezentált nézettel is, miszerint a teológia akár felfogható lenne „sui generis tudományos diszciplínaként, tudományos teológiaként”, ami „újfajta teológiákat hozna létre: kozmológiai, neurológiai vagy biológiai teológiákat”. Ezt felfoghatnánk akár a filozófia és a teológia közti, fent ismertetett válóper fonákjaként is, Mezei kifejezésével „együttéléseként”.

Kizökkentés

Filozofáló természettudósok többségének magabiztosságával ellentétben Mezei pesszimista, úgy gondolja, a múltban lezajlott radikális paradigmaváltások annak feltételezésére jogosítanak fel minket, „hogy egy adott tudományos paradigma teljes valószínűséggel meg fog változni belátható időn belül”. Szerinte a kinyilatkoztatásfilozófia végső szava a tudományról azonban a kizökkentés, sőt „az isteni kinyilatkoztatás magja az abszolút újdonság”, ami már nem jellemezhető „a régi és új dialektikája”-ként, azaz nem kényszeríthető értelmezői határok közé (innen Mezei évtizedes filozófiai polémiája a hermeneutikával). Az abszolút újdonság nemcsak „alapvetően behatol a tudományos elméletekbe”, hanem olyan új, immár a teológiai beszédmódot is teljesen magában foglaló fázist indít el Mezei kinyilatkoztatásfilozófiájában, amely méltó örököse lehet a filozófiai panteon magas-mély-régi (altus) szintéziskísérleteinek.

A kötetet Mezei pályatársa, Vető Miklós (1936–2020) emlékének ajánlotta, ám talán irányadóbb lehetett volna, ha mellette Mezei meghatározza viszonyát a kortárs francia fenomenológia posztmodern képviselőivel, különösen Jean-Luc Marion francia vallásfilozófussal szemben, aki utóbbi műveiben szintén a kinyilatkoztatás fogalmának fenomenológiai elsajátítására tett kísérletet. A Radical Revelation előszavában Mezei maga is utal erre a helyzetre, és ha részletesebben kifejtené ebbéli nézeteit, azzal sokakat eligazíthatna; annál is inkább, mert – mesteréhez, Seiferthez hasonlóan – a fenomenológiai filozófia ágas-bogas történeti hagyományában elfoglalt más pozíciója révén immunisabb a posztstrukturalizmus gondolati kísértéseivel szemben. Akárhogy is, Mezei kinyilatkoztatás-filozófiája már most a kortárs filozófiai gondolkodás számottevő, nemzetközileg elismert fejleményei közé tartozik. Kellő hazai elismerése várat magára. Pedig gondolati mélysége, sokrétűsége, hit és tudás, teológia, tudomány és filozófia közötti szintetizáló közvetítése korunk létkérdéseiben segít tisztán látnunk.

Balázs M. Mezei (szerk.): Divine Revelation and the Sciences. Essays in the History and Philosophy of Revelation (Az isteni kinyilatkoztatás és a tudományok: Tanulmányok a kinyilatkoztatás történetéről és filozófiájáról). Routledge, London / New York, 2025 [sic!]. xii + 250 oldal

A szerző filozófus, a HUN-REN Filozófiai Intézetének munkatársa