Amióta az emberiség fogalma létezik, a „jó életről” folytatott vita velünk van. A témáról az ókortól a modernitásig elsősorban politikai filozófusok vitatkoztak, hogy aztán később (ma) a politológusok vegyék át ezt a szerepet. Ez persze azzal jár, hogy már nem annyira a jó élet, mint inkább a „jó demokrácia” kérdései kerülnek előtérbe, azt pedig, hogy mi számít annak, döntően a mainstream politikatudomány határozza meg.

A fősodort elnézve úgy tűnhet: jó az a demokrácia, amelyben az intézmények jól működnek, és van közöttük valamiféle politikai kohézió. Az előbbiről még csak-csak tudjuk, mit jelent; az utóbbinál már bajban lehetünk. Pedig a politikai kohézió nem más, mint az intézmények működésében, a politikai szereplők tevékenységében megnyilvánuló összehangoltság.

De még ez sem meríti ki a jó demokrácia kritériumát, mert ahhoz kell még egy társadalmi feltétel: a társadalmi kohézió is. A társadalmi kohézió pedig a kemény intézményi demokrácia másik, puha oldala. Ha az intézmények objektiválják, a társadalom szubjektiválja a demokráciát. Ebben a szubjektiválódásban nagyon sokat számítanak a filmek, azok, amelyek az élet, a demokrácia mindennapjait láttatják. A Bibliát kicsit megfordítva: ha tükör által homályosan látunk is, a „filmtükrökbe” nézve a homály csökkenthető, sőt akkor élesedik ki igazán a látásunk, ha folyamatosan látjuk magunkat.

Tükröt tartó életmódfilmek

Mire is gondolok, amikor a filmeknek különleges státust tulajdonítok egy demokráciában? Természetesen az alább következő „filmtipológia” nemcsak hevenyészett, de önkényes is. Mégis világossá kell tennem, a filmek mely kategóriájára gondolok, amikor azok demokráciaépítő hatásáról beszélek. Onnan közelítek, hogy sokan vannak, akik a filmek közül szinte csak azokra érzékenyek, jószerivel csak olyanokat néznek, amelyek bizonyos esztétikai szinten fölül vannak (ezeket nevezhetjük művészfilmeknek). Mások épp ellenkezőleg: kevésre értékelik az esztétikai minőséget, és olyan filmeket néznek, amelyek bizonyos esztétikai szint alatt mozognak (ezeket nevezhetjük bulvár- vagy tucatfilmeknek). Engem egy harmadik típus izgat; az, amelyik nem esztétikai megkomponáltságával, s nem is bulvárjellegével hódít. Ezek a filmek valóság- vagy életmódfilmek. Ezzel a megnevezéssel arra utalok, hogy van valóságalapjuk, az élet különféle helyzeteit dolgozzák fel, és – ez is fontos – az élet élésére tanítanak.

De még ez sem teljesen pontos fogalmazás: a filmeknek ez az osztálya nem úgy általában az „életre tanít”, hanem a demokráciában való életre. De persze máris rögzítenünk kell, hogy a demokráciára való filmes nevelés nem azt jelenti, hogy az ilyen típusú nívós filmek készítői szájbarágós propagandát folytatnának. A rossz film mindig szájbarág; a jó mindig indirekt hatásokkal dolgozik. Ez utóbbira viszont mindig törekszik. Éppen ez kapcsolja a demokráciához. Nyilván ez a kapcsolódás nincs így kimondva, de a néző az ilyen filmek láttán tudja, hogy mi ezeknek a tétje. Nagyon röviden és leegyszerűsítve: a demokráciában való élés ellentmondásos jóságának bemutatása (az ember nem jó vagy rossz önmagában). S még valami: az amerikai élet folytonosságának bemutatása. Azokról a filmekről beszélek tehát, amelyek döntően Hollywood termékei, és amelyek a mai Amerikát időben (az értékek, magatartások, konfliktusok szintjén) összekapcsolják a korai Amerikával. Mintha csak az amerikai alapító atyák bölcsességei köszönnének vissza új köntösben. Ezeket a filmeket nevezem én Amerikának mai tükröt tartó életmódfilmeknek.

A jelen-filmek valósága

Ha a hollywoodi filmek utóbbi évtizedeire szűkítjük vizsgálódásunkat, akkor azt látjuk, hogy a „tükröt tartó” típusú filmek bizonyos időszakhoz kötődtek, és mára ez a korszak mintha elmúlt volna. Ezeknek a – nevezzük így – „valóságfilmeknek” a fénykora az 1970-es és az 1990-es évek közé tehető. Két rétegüket érdemes most kiemelni.

Az első a történelmi filmek valósága. Az ötvenes évek végétől indul a nagy történelmi eposzok virágzása (gondoljunk csak olyan klasszikusokra, mint a Ben Hur vagy a Spartacus), s ezeknek a filmeknek az volt a világos mondanivalója, hogy megszólaltassák a történelmet, de persze nem a maga történelmi létezésében, hanem mint allegóriát. Nyilvánvaló, hogy az említett két nagy történelmi film sem csak a rabszolgaság és az ókori kereszténység problémáit akarta elmesélni, hanem ha közvetetten is, a jelenkorhoz kívánt szólni.

A történelmi filmek azonban az 1990 utáni időszakban nagyrészt kihaltak. Filmesztéta kellene ahhoz, hogy ennek okait részletesen feltárja; politológusként talán annyi kockáztatható meg, hogy a történelem feltárásánál és „utókövetésénél” fontosabb lett a jelen megélése. Amiképpen az 1990 környéki demokratikus átmenet politikailag is száműzte köreinkből a történelmet, úgy a filmipar is elfordult a historizálástól.
A számunkra most fontos filmek második rétege tehát a jelen-filmek valósága. Jelenen a kettős világrendszer utáni demokratikus rendszert értem, és Hollywood a Szovjetunió utáni korszakban már nem arra akarta megtanítani az embereket, hogyan kell létezniük abban a bizonyos kettős világrendszerben, hanem arra, hogyan éljék életüket egy vetélytárs nélkül maradó, győzelmes, mindennapi demokráciában.

Ami a politológusok számára világos – tudniillik, hogy a Nyugat győzött a szovjet rendszerrel szemben –, az a filmben úgy csapódott le, hogy létrejött a boldog, örömteli világ, amelyben – egyszerűen szólva – jó élni. Még a Mások élete című (egyébként német) filmet megnézve is ez lehet a fő benyomásunk. Mert bár a film az NDK utolsó éveiről és benne egy titkos lehallgató tiszt átváltozásáról szól, a film lényegét éppen ez az átváltozás és a valóság új módon történő megélése adja. A valóság immár visszamenőleg átszínezi a diktatórikus valóságot, mert hiszen a tiszt „megtér”, képes kilépni saját korábbi életéből, és a jó oldalra áll.

Életreceptek nyújtására alkalmas terrénum

Az 1990-es években és a 2000-es évek első felében készült filmek tehát már nem időznek nagyon a történelemnél, már nincs szükségük arra, hogy korukról mintegy „mandinerről” beszéljenek, viszont elkezdik a valóságot mint a mindennapi élet tárgyát, mint életreceptek nyújtására alkalmas terrénumot szemlélni. A film ettől kezdve azt mutatja meg, miképpen lehet élni ezt a győzedelmes demokratikus létet. Már nincs szó arról, hogy harcolni kellene a gonosz rivális világhatalommal; leginkább családi és mindennapi démonokkal vagy ellenségekkel kell megküzdeni. Se szeri, se száma az úgynevezett életmódfilmeknek. Julia Roberts e korszak talán legikonikusabb sztárja, s főszereplésével rengeteg történetet mesélnek el, amelyben hétköznapi nők kerülnek olyan helyzetbe, amely alapjaiban változtatja meg életüket. A Micsoda nő például egy prostituált megváltozásáról és teljesen új élethelyzetbe kerüléséről szól, azaz két valóság sima felcserélhetőségéről. A Notting Hillben éppen fordítva: a Roberts által játszott filmsztárfőszereplő Londonba érkezik egy forgatásra, és ott egy egyszerű könyvárusba szeret bele.

A Micsoda nő végén mondja is a narrátor, hogy „ez Hollywood”, de ne elégedjünk meg azzal a magyarázattal, hogy ez csak egy mese. Ezek a filmek ugyanis valóságmesék, mégpedig arról szóló mesék, hogy a valóság voltaképpen tetszésünk szerint (vagy ha nem tetszésünk szerint is, de magunk által) alakítható-formálható, azaz: életünkben bármi megtörténhet. S a filmek célja épp ez: bemutatni a nézőknek az amerikai álomvalóságot vagy valóságálmot, amikor a szereplőkből szó szerint bármi lehet. Nincs tehát határ, nincs előttük korlát, s mindez épp azt van hivatva kifejezni, hogy ha akarod, ha átlagos mindennapi ember vagy is, „te is lehetsz sztár” (hogy a Generál együttes néhai slágerét idézzük).

Demokrácia-fenntartó tényező

Hasonló filmek természetesen már korábban is léteztek. Elég csak utalnunk Spielberg Cápájára (1975), amelyben a helyi kisváros (egyébként tengeribeteg) rendőrfőnöke cápaölő hőssé válik. A film célja itt is ugyanaz, mint a fentiekben: a valóságban felmerül egy probléma (esetünkben egy emberevő cápa megjelenése a kisváros partjainál), s a probléma kezelésére nem egy eleve hősnek, hanem egy átlagembernek kell főhőssé válnia, neki kell szembeszállnia a szörnyeteggel. Szó sincs tehát (mint a szintén hollywoodi filmek egy másik típusában) eleve adott supermanről; a mi cápás hősünk „beletanul” a hősségbe, ő amolyan „végső” közösségi menedék, aki azt van hivatva kifejezni, hogy a közösségben mindig vannak ép érzékkel rendelkező emberek, akik képesek túllátni egyéni érdekeiken, és határhelyzetekben kifejezni a közösség érdekeit. Nem más ez, mint ama fentebb említett társadalmi kohézió megnyilvánulása. Aki látta a filmet, emlékezhet: a rendőrfőnöknek nemcsak saját félelmeivel, de a kisvárosi elöljárókkal is meg kell küzdenie, azaz konfliktusok erdején át vezet az útja. Egyszerűen szólva: beleszocializálódik a problémamegoldásba. S éppen itt van az ilyen típusú filmek igazi értéke: az élet éléséhez szükséges mintákat adnak. Ez pedig Amerika egyik első számú demokráciafenntartó tényezője.

Hollywood tanulsága

S ezzel térhetünk vissza oda, hogy a jó demokráciához emberi/társadalmi feltételek is kellenek, s hogy Nyugat-Európában ezt régóta tudják, ezért a politika tehermentesítése-kiegészítése okából nagy jelentőséget tulajdonítanak a – mondjuk így – demokráciában való élésre nevelő filmeknek. A nyugati régió nagy és egyedi civilizációs értéke itt mutatja meg erejét igazán, merthogy az ilyen életmódfilmek segítségével a demokráciaelmélet kiegészül a demokrácia gyakorlatával. Ha csupán elméleti kérdés lenne a demokrácia, akkor elég lennie sokat szajkózni, melyek a fő demokratikus értékek, és azokat jól memorizáltatni a befogadókkal. Csakhogy ilyen kapitális hibát a Nyugat sosem követne el, mert tudja, hogy az embereknek elsősorban nem elméletekre, hanem életük megmutatására és reflexiójára van szükségük. Arra tehát, hogy bár a társadalmi hierarchiában korántsem mindenki áll azonos grádicson, az élet megélésében mégis lehet egyenlő. Nem a társadalmi státus, a képzettség, a felkészültség fontos csak tehát, hanem az ezeket áthidaló érzet a saját egyéni státusról és annak lehetőségeiről.

A már említett Notting Hillben a szereplők egy ponton mindenféle gátlásuktól megszabadulva az „egy célra irányulás” stratégiáját mutatják a nézőknek, amikor a hibáját jóvá tenni akaró Hugh Grantet eljuttatják A-ból B pontba. Lehull egy pillanat alatt minden konvenció: a filmbéli kisemberek a helyzetet tökéletesen abszolváló „nagyemberekké”, méltóságukat érző és kinyilvánító csoporttá válnak. De gondolhatunk éppenséggel Columbo hadnagyra is, aki legtöbb nyomozásakor a társadalmi hierarchiában nála jóval magasabb polcokon álló gyilkosokkal kerül kapcsolatba, akikkel szemben azonban egy pillanatra sincs kisebbségi komplexusa, sőt: hanyag eleganciával iskolázza le őket. Mondanom sem kell: egyáltalán nemcsak az egyes epizódok, illetve a sikeres nyomozás az érdekes itt, hanem az amerikai egyenlőségeszme megmutatása.

Ennyi dióhéjban a Hollywood-projekt általános tanulsága.

Önmagunkat nem látjuk eleget

Óhatatlan azonban, hogy magyar tanulságot is keressünk. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy a magyar demokrácia miért nem lett olyan, mint a nyugati, akkor arra – bármily meglepő – politikán túlmutató választ is adhatunk. Azt ugyanis, hogy a rendszerváltás után a politika nem lett tehermentesítve, és a magyar társadalom tömegei megmaradtak puszta politikai-választópolgári, önmagukat a sokrétű valóság résztvevőjeként nem látó mivoltukban. A választópolgár a demokráciának fontos, de korántsem egyetlen tartozéka. Az embereknek ezzel szemben nem elég a politikát látniuk – önmagukat is kell! A demokrácia akkor lesz „jó”, ha van neki olyan társadalma, amely folyamatosan láthatja önmagát, s élethelyzeteivel valóságként és eszményként egyszerre találkozik. Amerikának mindig is voltak ilyen eszményei, a filmeknek van hova nyúlniuk, s voltaképp csak újrafogalmazzák-megerősítik ezeket az eszményeket. Nálunk sem eszmények nincsenek, sem önmagunkat nem látjuk eleget (mármint a művész- és a bulvárfilmeken kívül, abban a bizonyos harmadik típusú filmben). Ily módon mi egy pőre és intézményi demokráciaabsztrakciót hajszolunk, és talán észre sem vesszük, ennek nincs sok köze a demokráciához mint élő organizmushoz. 

 

A szerző politológus, a Méltányosság Intézet vezetője

Nyitókép: A politika című 1931-es amerikai filmvígjáték plakátja; Lake City városában elharapózik a korrupció a polgármester körül, míg a nők össze nem fognak.