Részlet a Magyar Szemle írásából

Magyarán szólva: létezik egyfelől egy eltévelyedett, megtört és deviáns európai modernitás, amely a totalitarizmus szakadékába hullott, másfelől viszont ott áll diadalmasan, a megigazultság romolhatatlan bájától sugárzón egy másik, tisztább modernitás, amelyet a töretlenül fennálló, konszolidált és sikeres angolszász civilizáció testesít meg. Ha mindannyian angolszász liberálisok lennénk – így szól a narratíva –, akkor bizonyára nem sújtották volna a világot a „német” és „orosz” eszmék, s akkor a felvilágosodás örökségével tulajdonképpen semmi baj nem is lenne. Erre a hitre térítették 1945 után a nyugati blokk társadalmait, amikor nálunk épp a kommunizmus dogmáit kellett elsajátítani. A keleti blokk felbomlása után a modernitás e nyugati, angolszász apológiája döbbenetes erővel tört be hozzánk is, és azonnal a világ egyetlen érvényes magyarázatává vált, kiváltképp a tanulékonyak szemében, akik mindig a „Világszellem” készséges követői voltak és korábban is alázatosan fogadták a „történelem döntvényeit”. Európa szellemi gyarmatosítása ezzel egészen új dimenziót öltött: nem a saját szemünkkel, hanem az angolszászok szemével kezdtünk tekinteni önmagunkra.

Következésképpen elfogadtuk azt a képtelen apológiát is, amely szerint a modernitás voltaképpeni betetőzését, a totalitarizmust és a koncentrációs táborok biopolitikáját egyszerűen kontinentális anomáliának kell tekintenünk – mindezt a következményekkel együtt a történelem büntetéseként kell fogadnunk, amiért nem az angolszász liberalizmus útját jártuk. E nézetek hamissága az ízléstelenség határát súrolja, meglehet, sokan éppen ellenvetéseimet találják majd visszataszítónak. Ám legyen! Többszöri átnevelésünket követően ma már kevesen emlékeznek úgy az állítólag szeplőtelen progresszív liberalizmusra, mint a 19. század kiváltképpen imperialista és rasszista eszméjére. Elfelejtettük, expanzív és dinamikus modernizációja során a Nyugat miként tobzódott a szociáldarwinizmusban és a biológiai rasszizmusban. De ha a felejtés fátylát félrelibbentjük, azt látjuk, hogy a szociáldarwinizmus leglelkesebb hívei a 19. században angol liberálisok voltak, akiknek társadalmi, gazdasági és természettudományos nézetei problémátlan szintézist alkottak. Nem nehéz belátni, hogy a történelmi haladás eszméje és a szabad versenyes kapitalizmus fontos ideológiai támaszra lelt a természettudományos érvekre építő szociáldarwinizmusban. Új etnikai-biológiai színezetű elitizmusok váltak népszerűvé, amelyek az eugenía (jó születés) jelentését átértelmezve egyes népfajoknak juttattak vezető szerepet az emberiség fejlődésében.

A modernitás apológiáját jelentősen gyengíti, hogy Hitler mindent a makulátlan angol gentlemanektől tanult: a harmincas években faji politikáját is kiváló propagandaeszköznek tartotta, amely belépést enged Németországnak a nyugati civilizáció teaillatú szalonjába.1 Ez legalábbis gyengíti bizalmunkat a modernitás napfényes oldaláról szóló narratívával kapcsolatban. Carl Schmitt egyenesen a feje tetejére állítja a bevett liberális értelmezést, mikor a következőképpen foglalja össze Németország és Európa tragédiáját: „Hitler a német anglofília legszörnyűbb következménye.”2 Ez a mondat nehezen illeszthető be huszadik századi történelmünk hivatalos, tankönyvi narratívájába. A brit gyarmatbirodalom koncentrációs táborai arról tanúskodnak, hogy a „modernitás biopolitikai paradigmáját” (Giorgio Agamben) nem lehet elintézni a német – illetve kontinentális – különút ostorozásával.3 Más szóval, tarthatatlan az a narratíva, amely az angolszász liberalizmust mutatja a modernitás napfényes oldalának.

Ideologikus, sőt nyíltan propagandisztikus állítás, hogy az angolszász fejlődés útjáról való „letérésünk” vezetett a huszadik század összes borzalmához. Ez a narratíva térben és időben sem korlátozódik pusztán a német hegemóniakísérletre, hiszen egész Európa történelmét abnormálisnak minősíti egy meghatározott mércéhez, a történelem igazságát kifejező angolszász liberális fejlődés mércéjéhez képest. Meglepően sokan fenntartások nélkül elfogadják ezt a nézetet, az angolszász modellt tekintik a történelem jó oldalának (the right side of history) és elhiszik, hogy az angolszász típusú fejlődés – bármit is jelentsen ez – az egyetlen egyenes út, amely a múltból a jövőbe vezet. Szerintük minden más zsákutca, tévút és szabálytalanul kanyargó ösvény, így a modernitás csődjét szemléltető kontinentális fejlődéssel szemben ma is a modernitás győztes modelljéhez és napos oldalához kell tartanunk magunkat. E nézet hívei szívesen nevezik magukat konzervatívoknak, ám helyesebb, ha valódi jelentőségük szerint ítéljük meg őket, kimondva, hogy ők Európa szellemi gyarmatosításának önkéntes előmozdítói.

Miután a kontinentális konzervatív hagyomány folytonossága megszakadt, az angolszász világ meghatározó liberális gondolkodói és politikusai váltak „konzervatív ikonokká”. Olyanokról kezdték mintázni a konzervatív ember idealizált képét, akik a liberalizmus és a konzervativizmus egybeolvasztásán, a hagyományelvű gondolkodás polgárosításán munkálkodtak, s akik gondolkodásuk legfontosabb vonásait kifejezetten a liberalizmus és a konzervativizmus egybeolvadásának köszönhették.4 Minél inkább egybemosódik a konzervativizmus jelentése az angolszász liberálisok érveinek és gondolkodásmódjának kritikátlan átvételével, annál biztosabban kijelenthető, hogy Európában az ókonzervatív örökség, az ellenforradalmi hagyomány és a tradicionalizmus minden formája fölött eluralkodott a modernitás angolszász apológiája.

Az angolszász modell

Felmerül a kérdés: miben áll az angolszász fejlődés sajátossága? Mi az oka annak, hogy a kommunista hatalomátvételek, illetve a polgárság nemzeti radikalizálódása nyomán egész Európában megbukott liberális konszolidáció éppen Angliában lehetett sikeres? Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik kérdés is: hogyan maradhatott fenn a modernitás napfényes oldalának mítosza az angolszász világban? Az angol kivételességből levezetett válaszokat már jól ismerjük. Népszerű válasz az angol parlamentarizmus hagyományaira hivatkozni: ennek a megfejtésnek könyvtárnyi irodalma van. A piacgazdaság áldásairól szóló magyarázat is ehhez hasonlóan nagy karriert futott be. A válasz mégis elsősorban Anglia geopolitikai helyzetében keresendő. Anglia nemes intézményei, politikai és gazdasági berendezkedése nem nyomnak annyit a latban, mint földrajzi fekvése, vagyis az a körülmény, hogy szigetországról beszélünk. Ez tette lehetővé oligarchikus-liberális berendezkedésének hosszú távú fenntartását és uralmi kultúrájának megőrzését. A sziget és a gyarmatbirodalom kapcsolata tette lehetővé, hogy Anglia más társadalmak rovására csillapítsa társadalmi konfliktusait és távol tartsa nagypolitikájának következményeit a honi lakosságtól. A liberális konszolidáció sikere nem annyira az angolok vérmérsékletével, hagyományaival vagy intézményeivel függ össze, hanem az imperializmussal. Általában Cecil Rhodes-nak tulajdonítják a liberális konszolidáció brit receptjét: eszerint a polgárháború elkerülésének legjobb eszköze az imperializmus.5

Van a liberális konszolidáció sikerének egy másik összetevője is. Az angolszász elitek uralmi kultúrájának fenntartásában a kivételes geopolitikai helyzet és a gyarmatpolitika mellett az is szerepet játszott, hogy a liberális oligarchia az utcai indulatokat sikerrel vezette a magánosított közviszonyok bonyolult – formális és informális – útvesztőibe. Ez is döntő szempont, ha a liberális-konzervatívok számára oly vonzó angolszász folytonosságról gondolkodunk. Az elit- és pártszociológia egyik előfutára, Osztrogorszkij szerint Angliában az elitcsere látszatáért sem igazán törték magukat. Ahogy az alsóbb osztályok politikai képviselői lassanként meghívásokat kezdtek kapni az uralkodó pártok otthoni vacsoráira, az úri klubokba, a demokratikus politika azonmód fel is oldódott a civil életben. A lázadó indulat a kontinensre jellemző zajongás és a forradalmi transzgresszió helyett ingyenes belépést nyert a hatalom látszólagos tereibe, ahol néhány tétova lépés után levette a kalapját és elnézést kért a késésért. Ez az „ingyenes belépés – írja Osztrogorszkij – módszeresen demoralizálta az alsó középosztály és a munkásosztály vezetőit azáltal, hogy kifejlesztette és táplálta bennük azt az aljas sznobizmust, amely Angliában megfertőzte a társadalmi kapcsolatokat.”6 Ez a liberális-oligarchikus működés is kulcsszerepet játszott abban, hogy az angolszász elitek minden kontinentális elitnél stabilabb és folytonosabb uralmi kultúrával rendelkeztek.

Molnár Tamás is a civil társadalom hegemóniáját tekintette az angolszász modell megkülönböztető jegyének. Szemléletét követve azt mondhatjuk, ez volt a locke-i modernitás, amely a rousseau-ival ellentétben tökéletesen megfelelt a liberális konszolidáció programjának. A társadalmi-politikai viszonyokat tekintve a civil társadalom hegemóniája jelentette a modernitás „napos oldalának” győzelmi útját Nagy-Britanniától az Egyesült Államokig7 – az amerikai hegemónia ugyanis minden lényeges vonatkozásban a brit folytatásának bizonyult. A gazdaság primátusa, a civil társadalom hegemóniája és a geopolitikai „szigetjelleg” éppúgy jellemzi az Egyesült Államokat is, mint az azt megelőző brit modellt.8 Ezért is beszélünk angolszász modellről, hiszen itt civilizációs folytonosságról van szó: ritka, hogy egyazon kultúrkörön és azonos civilizációs modellen belül történjék meg az őrségváltás a világhegemónia posztján. Amikor európaiak a megszakadt kontinentális ókonzervatív hagyomány romjain az angolszász modell után sóvárognak, tulajdonképpen ezt a hegemóniát és folytonosságot irigylik. Ennél fennköltebb indítékot csodálatuk mögött sajnos általában nem kell keresni.

„Szövetséges univerzalizmusok”

A német hegemóniakísérlet (1871–1945) történelmi kontextusát két döntő tényező határozta meg: a brit gyarmatbirodalom fokozatos (relatív) hanyatlása és az Egyesült Államok felemelkedése. Németország ebben az átmenetben próbált az élre törni, levonva annak konzekvenciáját, hogy az első világháborút megelőzően a világ második legerősebb ipari hatalmává lépett elő. Iparosodásával nem csupán gazdasági-társadalmi szerkezetét alakította át drasztikusan, hanem a globális színtéren is érvényesíteni kívánta erejét, megkérdőjelezve a brit birodalom régóta fennálló dominanciáját. Ebben a hegemóniaküzdelemben Carl Schmitt egyes hatalmaknak késleltető-megőrző jelentőséget tulajdonít, sőt tőlük még az eszkatológiai felhangokkal bíró feltartóztató (katechon) szerepet sem tagadja meg, másokat viszont gyorsító hatalomnak nevez. Megjegyzi, hogy a brit világbirodalom funkciója sok tekintetben késleltető volt, hiszen a világon mindenütt megőrizte a „beteg embereket” – az Egyesült Államok azonban, különösen azután, hogy Roosevelt meghirdette Amerika évszázadát, szakított a brit birodalom késleltető, feltartóztató létmódjával és a globális „haladás”, folyamatosan gyorsuló motorjává vált.9 Minden bizonnyal felületesség lenne egyes nagyhatalmakat konzervatívnak, másokat pedig haladáspártinak nevezni, Schmitt is inkább késleltetésről és gyorsításról beszél. De azt leszögezhetjük, hogy a német hegemóniakísérlet semmilyen értelemben nem volt konzervatív, ahogy az angolszász modell sem volt az. Csupán a modernizáció eltérő mintázataival állunk szemben egy olyan korszakban, amelyben a klasszikus, vagy más szóval ókonzervatív gondolkodók társadalomképével már szinte elvétve sem foglalkoztak. Az egyik vagy másik imperializmussal való azonosulás tehát semmiképpen sem jelent konzervatív orientációt.

A német hegemóniakísérlet végleges bukását követően két univerzalista nagyhatalom nézett farkasszemet Európában: a hegemóniája csúcsát elérő Egyesült Államok és szövetségese, a Szovjetunió. Mindkét nagyhatalom globális küldetéstudattal rendelkezett, ezt ugyan szélsőségesen eltérő retorikával fogalmazták meg, ám lényegében a világ modernizációjának két alternatív programját nyújtották – ezen az alapon építették ki szövetségi rendszerüket és avatkoztak be más országok belpolitikájába. Mindmáig súlyos tévhitek övezik a második világháborút követően kialakult helyzetet, amelyet egyszerűen csak bipoláris világrendként szokás emlegetni. Az 1945 utáni status quo európai-szempontú értelmezését néhány különc gondolkodónak köszönhetjük, akik nem tartoztak egyik megszálló birodalom támogatói közé sem. Molnár Tamás sommásan kijelenti, hogy a második világháborúnak nem voltak európai győztesei és az európaiak, függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcoltak vagy milyen nézetekért szálltak síkra, mindannyian elveszítették önrendelkezésüket.10 Rolf Peter Sieferle az amerikaiak és szovjetek kettős uralma kapcsán „szövetséges univerzalizmusokról” beszél, Alain de Benoist pedig malíciózusan „vodka-kóla-társadalmat” emleget.11 Ezek a megfogalmazások a lehető legtömörebben fejezik ki Európa politikai alávetését és szellemi gyarmatosítását. Hozzátehetjük még ehhez Panajotis Kondylis ítéletét, amely egyenlőséget tesz a két imperialista módszertan között, mondván: ami a szovjet kommunistáknak „proletár internacionalizmus”, az amerikaiak számára az „emberi jogok”.12 Az itt felsorolt szerzők helyzetértékelése azokkal az illúziókkal szállt szembe, amelyeket a hidegháború alatt Európa keleti és nyugati felében egyaránt tápláltak.

Talán mind közül a legnagyobb illúzió, hogy az amerikaiak és a szovjetek érdekei ellentétesek voltak Európában. Minden más tévhit ebben gyökerezik. Sokan estek a vágyvezérelt gondolkodás hibájába és hitték azt, hogy az Egyesült Államok célja Európa felszabadítása a szovjet megszállás alól. Mások a szovjet propagandát hitték el, miszerint Moszkva célja az amerikai imperializmus viszszaszorítása. A felek folyamatosan táplálták ezeket az illúziókat, ám Európában eszük ágában sem volt beavatkozni egymás érdekszférájába. A szovjet-amerikai ellentét képe abba az illúzióba is belehajszolta az európai gondolkodást, hogy saját hagyományait elfelejtve az egyik megszállóval kell azonosulnia. Az európai jobboldal Molnár Tamás értékelése szerint ebben a helyzetben teljesen magáévá tette a washingtoni jelszavakat és amerikanizmusáért a saját hagyományait is kész volt feláldozni. „Így született meg az európai made in USA »konzervativizmus«.”13 Az amerikai hegemónia jegyében nyugaton a modernitás napfényes oldaláról szóló apológia kelt új életre és az angolszász modell normativitása nyert újabb megerősítést. Egészen bizarr módon a kontinentális hagyományokkal szemben kifejezetten ellenséges angolszász liberális nézetek globalizációját kezdték a konzervativizmus új programjának tekinteni, az amerikai-szovjet-antagonizmus grandiózus képe szinte hipnotikus erővel hatott az európai tudatra és megfosztotta azt lényegi autonómiájától. A jaltai rendszer végképp maga alá temette a régi Európa mentális struktúráit, így amit ekkoriban konzervativizmusnak neveztek, az többé nem léphetett termékeny kapcsolatba a kontinentális gondolkodás egyetlen autentikus hagyományával sem. Ezzel végérvényesen beállt a posztkonzervatív állapot, amely 1945 után a „szövetséges univerzalizmusok” árnyékában teljes nyíltsággal átcsapott Európa szellemi gyarmatosításába. Leo Longanesi helyesen értékelte helyzetét, amikor a fasizmus utolsó éveiben elkezdett és az angolszász megszállás alatt álló Olaszországban befejezett naplóját a következő megjegyzéssel zárta: „konzervatív vagyok egy olyan országban, amelyben nincs mit megőrizni.”14

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/11-12. számában olvasható. 

Nyitókép: Az amerikai hadsereg harckocsijai és szovjet páncélosok a berlini Checkpoint Charlie-nál, 1961 októberében

1 Hannah Arendt: The Origins of Totalitarianism. San Diego–New York–London, 1979, Harcourt Brace & Company, 158.

2 Carl Schmitt: Glossarium. Aufzeichnungen der Jahre 1947–1951. Herausgegeben von Freiherr von Medem. Berlin, 1991, Dunckler & Humblot, 176.

3 Giorgio Agamben: Homo sacer. Il potere sovrano e la nuda vita. In Uő.: Homo sacer. Edizione integrale 1995–2015. Macerata, 2021, Quodlibet, 162. Vö. Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt. Ford. Greskovits Endre. Budapest, 2001, Új Mandátum–Max Weber Alapítvány. Rolf Peter Sieferle: Finis Germania. Ford. Joób Kristóf. Budapest, 2020, Osiris–MCC, 18–24.

4 Panajotis Kondylis: Konservativismus. Geschichtlicher Gehalt und Untergang. Berlin, 2023, Matthes & Seitz, 514.

5 Ezt a formulát Lenin tette közismertté Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka (1917) című könyvével. Forrása: Max Beer: Der moderne englische Imperialismus. In Die Neue Zeit. Vol. 16. (1898) No. 1. 300–306. Itt: 304.

6 M. Ostrogoski: Democracy and the Organization of Political Parties. First volume. Translated from the French by Frederick Clarke. London, 1902, Macmillan and Co., 582. 7 Molnár Tamás: Liberális hegemónia. Ford. Gábor Zsuzsa. Budapest, 1993, Gondolat. Molnár Tamás: A modernség politikai elvei. Budapest, 1998, Európa. 8 Carl Schmitt: Beschleuniger wider Willen oder: Problematik der westlichen Hemisphäre. In Tumult. V. évf. (1983) 7. sz. 9–14.

9 Uo. 14.

10 Molnár Tamás: Európa zárójelben. Ford. S. Király Béla–Betlen János. Budapest, 2022, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásért Alapítvány, 11–52.

11 Rolf Peter Sieferle: Epochenwechsel. Die Deutschen an der Schwelle zum 21. Jahrhundert. Berlin, 2017, Landtverlag, 88. Alain de Benoist: Kulturrevolution von rechts. Dresden, 2017, Jungeuropa Verlag, 184.

12 Panajotis Kondylis: Das politische im 20. Jahrhundert. Von den Utopien zur Globalisierung. Heidelberg, 2001, Manutius Verlag, 10.

13 Molnár Tamás: Amerikanológia. Győzhet-e a planetáris modell? Ford. S. Király Béla. Budapest, 2022, MMA, 98.

14 Leo Longanesi: Parliamo dell’elefante. Frammenti di un diario. Milano, 1947, Longanesi. (1946. november 18.)