Részlet a Magyar Szemle írásából
Ugyanis ha megnézzük a vallásos transzcendencia három világi vetületét – a világmagyarázatot, az értékeket-erkölcsöt és az életértelmet –, akkor láthatjuk, hogy mind az egyénen kívül van, túlmutat rajta, tehát ezeket önmagunkban keresni biztos kudarc.
A muszlim kivételesség
A nyugati modernizációs modell rendkívül vonzó volt világszerte, mert sokat ígért: gyors ipari fejlődést és gazdagodást (ha nem is mindenkinek), katonai és gazdasági hatalmat (az elitnek), valamint igazságos társadalmat (az álmodozóknak). E modellnek a 20. századra két variációja alakult ki: a demokratikus-kapitalista és a marxista-etatista.30 A marxista-etatista modernizáció az 1990-es években megbukott, a kapitalista viszont nagyon sikeres volt a Távol-Keleten, ahol sok országot kiemelt a szegénységből, többük gazdaggá vált, viszont az individualizmusra építő demokrácia nem volt feltétlen kritériuma a modernizációnak. Dél-Korea és Tajvan sokáig kemény diktatúra volt, és csak kb. 30 éve váltak demokratikus országgá (Japán korábban), Szingapúr és Vietnam ma sem nevezhető annak, nem beszélve Kínáról. Viszont a korábban említett négy mentális feltétel mindegyik országban megvolt/megvan, ami csak az első pillanatban tűnik ellentmondásnak, mert azok a modernizációnak is feltételei, és a példák azt mutatják, hogy demokrácia nélkül is lehet modern társadalmat építeni, fordítva viszont lehetetlen.
A távol-keleti országokkal ellentétben feltűnően sikertelen a muzulmán országok túlnyomó része, és a viszonyuk a modernizációhoz, a demokráciához, valamint a kudarcuk feldolgozása annyira sajátos, hogy nyugodtan beszélhetünk muszlim kivételességről. Az elnevezés a vallás egyesítő erejére utal, hiszen egyébként óriási különbség van az indonéz, a pakisztáni, az iraki vagy a marokkói társadalom között.31 A tézist erősíti, hogy a fejlett nyugati államokban akár több generáció óta élő milliós muszlim közösségek is rendre rosszul teljesítenek olyan mutatókban, mint pl. iskolázottság, munkavállalás vagy jövedelem, nemcsak a többségi lakosság, hanem más bevándorló csoportokkal (pl. távol-keletiekkel vagy indiaiakkal) szemben is.32
Hogy megértsük a muszlim kivételességet, először vissza kell tekintenünk a történelemben. Az iszlám történetének 7. századi kezdetekor viharos hódításba kezdett Afrikában, Európában és Ázsiában, ami változó intenzitással és sikerrel évszázadokig tartott. A 8. században majdnem bekerítette Európát, nyugaton Martell Károly állította meg a poitiers-i ütközetben, keleten pedig a magyar történelemből jól ismert Kazár Birodalom több csatában. A 17. század végén (Bécs ostromakor, majd Magyarországon) azonban fordult a kocka, és az iszlám defenzívába került, a 20. század elejére kiszorult Európából, Észak-Afrika és a Közel-Kelet pedig nyugati gyarmattá vagy protektorátussá vált. Ezek a történelmi tapasztalatok mély nyomot hagytak a muszlimokban, mert éles ellentétben álltak a kivételességet hangsúlyozó vallásukkal, jellemző, hogy az iszlamisták rendszeresen hivatkoznak a kereszteshadjáratokra, mint soha be nem gyógyuló lelki sebre. A sérelmek még az Európában született másod- és harmadgenerációs muzulmán fiatalokban is élnek. A történelmi kudarcélményhez társul egy kisebbrendűségi komplexus, ami összemosódik a modernizációval: keveredik a csodálat, az irigység és a gyűlölet.
Az iszlám civilizációban nem voltak olyan átfogó mozgalmak és mentális változások, melyek a profán terjeszkedését segítették volna a szent kárára, tehát nem volt reneszánsz és humanizmus (emberközpontúság), reformáció (vallási pluralizmus, megújulás), felvilágosodás (racionalizmus, szekularizáció), ipari és tudományos forradalom. A 19. század végén a nyugati országok katonai, tudományos-technikai, gazdasági és kulturális fölénye annyira nyilvánvalóvá vált, hogy a muszlim szekuláris elit egyre több országban indított mozgalmat a modernizáció érdekében, ami óhatatlanul együtt járt az állam és az egyház szétválasztásával. Az úttörő Törökország volt, majd a II. világháború után követte Irán és az észak-afrikai arab országok, az utóbbiak inkább kevesebb, mint több sikerrel. A modernizációs törekvéseknek voltak eredményei: nagy erőkkel fejlesztették az oktatást, tömegeket iskoláztak be, gyorsan csökkent az analfabéták aránya, az egyetemi hallgatók száma rohamosan növekedett, Egyiptomban például az 1970-es években megduplázódott (az infrastruktúra azonban nem tartott lépést vele, ezért a színvonal leromlott). A felemás modernizáció azonban csapdának bizonyult.
Fontos szempont, hogy ekkorra a világ már belépett az információs korba, a sajtó, a rádió, a film, majd később a TV már a fejlődő világban is elérhetővé vált százmilliók számára, és a hírek, a képek a gazdag országokból nagy reményeket keltettek. Azonban az otthoni társadalmi fölemelkedés elmaradt, a gazdaság hosszú távon stagnált vagy túl lassan fejlődött, és képtelen volt lépést tartani a rohamosan gyarapodó népességgel, a politika pedig átcsúszott tekintélyuralmi rendszerbe vagy diktatúrába.
Az 1970-es években Marokkótól Indonéziáig lényegében mindegyik országban egy erőteljes reiszlamizációs folyamat indult el, ami komoly gondot okozott az államnak, és akadályt jelentett a modernizációban. A világ ekkor ismerkedett meg az iszlamizmussal, egy olyan puritán és intoleráns ideológiával, illetve mozgalommal, amely a Koránra és más szent szövegekre hivatkozva vallási elveknek megfelelően kívánja átalakítani a társadalmat és terjeszteni a hitet. Az iszlamizmus erősen antimodern, mert a vallás, a társadalom, a politika, az állam és a kultúra nem válik el benne, és mindent a vallásból vezet le. A fészkei kezdetben az egyetemi campusok voltak, az onnan végzősként kirajzó diplomások nem kaptak munkát, ezért a nagyvárosok nyomornegyedeibe kerültek, a tudásuk révén pedig meg akarták változtatni a sorsukat, ellentétben a jellemzően analfabéta falusi szüleikkel.33 A munkanélküli, kilátástalan (nemcsak diplomás) fiatalok tömegei spontán dühkitöréseikkel „lehetőséget találtak önmaguk kifejezésére, és első ízben érezhették a társadalomhoz való tartozásukat”. Mindazon országokban, ahol az iszlamizmus áttört, a morális követeléseik magaslatáról (fejkendő, öltözködés, antialkoholizmus stb.) megvetéssel tekintettek a vallási tabuktól megszabadult világi középrétegekre. A modernség bűnné vált és a vallásos középosztály lett az új elit. Az 1993-as algériai terrorhullámban sok egyetemi tanárt, értelmiségit, írót, orvost öltek meg az iszlamisták, csak azért, mert ők testesítették meg a Nyugatot.34 Mindenütt támadták a tekintélyelvű zárt uralkodó rezsimet, illetve annak tükörképét, a család, a klán és a patronázs körül szerveződő társadalmat, ami a rezsim tükörképe volt, és e közösségek helyett inkább a egyénekhez (a fiatalokhoz) fordultak.35 A reiszlamizáció egy erős dekulturális folyamattal járt, különösen az európai diaszpórában: a kulturális kontextus levált és maradt a tiszta vallási identitás, ami lehetővé tette, hogy a hívők bármilyen kulturális környezetben megélhessék a muszlim identitásukat.36 Az iszlamisták szembefordultak a családjaikkal, elhagyták a vallási kisközösségeiket, átmentek radikális mecsetekbe, hogy újjáépítsék az ummát, az igazhívők világközösségét. Elvetették a filozófiát, a tudományt, a művészetet, az értékeket, a szabályokat, a szúfizmust, bármely szofisztikált teológiát, a muszlim civilizáció klasszikusait, és mindent lecsupaszítottak az általuk tiszta iszlámnak tekintett vallásra.37
A gyorsan szaporodó iszlamista mozgalmak egy sor forradalmat, fölkelést és polgárháborút robbantottak ki: Iránban (1979), Szíriában (Hama 1982), Afganisztánban (1989–2021), Algériában (1992–2002), Irakban (2003–2017), majd az arab tavaszt (2011) követően egy sor országban, melyek közül a legsúlyosabb a mind a mai napig tartó szíriai polgárháború. Az 1980-as években a muszlim országok elitjei, érezvén az iszlamista társadalmi nyomást, visszafordultak a szekularizációs úton. Egyre több elfátyolozott nő jelent meg az utcán, és a saría38 egyre több elemét kodifikálták. De az állam sohasem tudta kontrollálni a folyamatot, ami a konzervatív vallási elit politikai radikalizálódását eredményezte. A pakisztáni Sharif-kormány 1993-ban fogadtatta el a saría-törvényt, Algéria a családjogba integrálta ugyanazt 1984-ben, emellett az oktatásba bevezetett arabizáció de facto iszlamizációt eredményezett. Törökországban az Özal-kormány lehetővé tette, hogy a vallási iskolákban végzettek közszolgálati állásokat kapjanak: az államigazgatás elkezdett iszlamizálódni. Egyiptomban az Al-Azhar Egyetemtől függő oktatási intézmények száma 1986–1996 között 1855-ről 4314-re nőtt. Pakisztánban a medreszék (vallási iskolák) száma 137-ról (1947) 3906-ra (1997) növekedett, különösen gyorsan az 1980–90-es években. Marokkóban az 1990-es évek végén több doktorátust írtak vallástudományban, mint társadalom- és irodalomtudományban.39
A muszlim világban tehát bekövetkezett egy erős konzervatív fordulat, azonban az iszlamizmus egyedül a rövid életű Iszlám Államban jutott abszolút hatalomra. Még a tálib Afganisztán vagy a teokrata Irán sem tekinthető teljesen iszlamistának, annak ellenére, hogy bőven vannak ilyen vonásai. Irán különösen érdekes eset: bár a hivatalos és kötelező ideológia egy erősen konzervatív iszlámon alapul, az állam és az egyház pedig összenőtt, mégis évtizedek óta kísérletezik egy muszlim modernizációval, eddig kevés sikerrel.
A muzulmán országokban néhány kivételtől eltekintve (Törökország, Malajzia, újabban Indonézia) miért buktak el a demokratikus és modernizációs törekvések? A kudarc fő oka nem a világi elit korrupciója, nepotizmusa és arroganciája, hanem sokkal inkább, hogy ezek a társadalmak mentálisan nem képesek befogadni a demokráciát és a modernitást (ellentétben a távol-keletiekkel). Az EgyesültÁllamok 2001 és 2021 között Afganisztánban és Irakban több százmilliárd dollárt költött gazdasági támogatásra, demokráciaépítésre és modern intézményrendszer kiépítésére – teljesen hiába. Figyelemre méltó, hogy a sikeresek mind olyan világi társadalmak, melyekben az állam kordában tartja a konzervatív iszlám befolyását, amely bénítóan hat az egyéni autonómiára, a művelődésre, a meritokráciára és a munkakultúrára, és amikor erősödnek a teokratikus vonások (pl. Erdogan uralma alatt Törökországban vagy Khomeini győzelme után Iránban), a modernizáció megtorpan, a demokrácia megroppan. Az is közös a sikeres muzulmán országokban, hogy kialakult bennük egy polgári attitűdű középosztály, és elindultak a nemzetté válás útján. A többi muszlim társadalom viszont jellemzően familista, a tradicionalista arab család olyan, mint egy erőd, befelé forduló és a dél-olasznál is zártabb.40 Ugyanakkor, egyre erősödik a szívekben az umma, ez pedig arra utal, hogy az utóbbi évtizedekben a muzulmánok többsége számára a vallás vált a fő identitássá, ami erős szolidaritást eredményez közöttük. Az umma nem pótolja a nemzetet, emellett a legfőbb eszmei támasza a nem muzulmánok negatív megítélése41 – lásd az Izrael vagy a Nyugat elleni általános gyűlöletet az iszlám világban. Viszont erősíti a konzervatív iszlámot, melynek egyes parancsai és értékei a demokrácia és a modernitás antitézisei.
A teljes írás a Magyar Szemle 2024/11-12. számában olvasható.
28 Uo. 26–27.
29 Uo. 2.
30 Volt egy harmadik, rövid életű modell, a fasiszta, amely egyszerre volt kapitalista és etatista, azonban Európán kívül nem volt vonzó.
31 A kutatók sokszor hangoztatják, hogy az iszlám világ rendkívül tagolt, ezért nem érdemes azt egy entitásként kezelni, ennek ellenére a szakirodalomban gyakran szerepel az iszlám mint kultúrákon, társadalmi csoportokon és területeken átívelő alapvető identitás.
32 Erre vonatkozó statisztikai adatokat lásd Tarik Fraihi: (De-)Escalating Radicalisation. In Jihadi Terrorism and the Radicalisation Challenge in Europe. Ed. Rik Coolsaet. 2008, Ashgate. Valamint Hamed Abdel-Samad: Integration. Ein Protokoll des Scheiterns. 2018, Droemer Verlag, 19, 105. Valamint Bruce 2011, 207–208.
33 Gilles Kepel: Dzsihád. Budapest, 2007, Európa, 118–119.
34 Uo. 287, 291, 432.
35 Olivier Roy: Globalised Islam. The Search for a New Ummah. 2004, Hearst, 81. Roy ezt szekularizációs és individualizációs folyamatnak tartja, ami szerintem a két fogalom félreértése.
36 Rostoványi Zsolt: A „totalizáló iszlámtól” a „szekularizált iszlámig”. In Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Az államiság eltérő modelljei. Szerk. Csicsmann László. Budapest, 2010, Aula, 31.
37 Roy 2004, 170, 258–259.
38 A minden földi hatalom fölött álló vallási törvény és társadalmi norma.
