Északír értelmiségi családban született. Magát élete végéig írnek tartotta. Cambridge elitiskoláiban tanult, és a görög irodalom tanulmányozásában jeleskedett, majd kiváló tanárai irányították figyelmét a történelemre, azon belül Kelet-Közép-Európa problémáira.

Amikor 1919 őszén először Magyarországon járt, a Tízek Tanácsa már hónapok óta elfogadta a magyar határokat, a gyulafehérvári és a túrócszentmártoni gyűlések kinyilvánították a Felvidék és Erdély történelmi Magyarországtól való elszakadását, a fővárosban pedig román katonák állomásoztak. „Egy kis folt középen, esőáztatta puszta, ahol cigányok tanyáznak” – ennyi maradt belőle, írta kiábrándultan.

A fiatal történész eredetileg bátyját, a Times tudósítóját kísérte Bécsbe, ahol találkozott Szekfű Gyulával, aki megismertette a magyar történelem alapvető forrásaival. 1925-ben, nem sokkal Bécsből való hazatérése után Macartney tagja lett a Királyi Külügyi Intézetnek, a Chatham House-nak, a külügyminisztérium talán legjelentősebb független, tudományos tanácsadó orgánumának.

 Vagy szándékosan, vagy tudatlanságból

Az 1928 és 1936 között a fiatal kutató a kisebbségvédelmet zászlajára tűző brit szervezet, a League of Nations Union Kelet-Közép-Európával foglalkozó szakértőjeként helyezkedett el. Keserűen állapította meg, hogy „azok a kisebbségek vannak kitéve a legnagyobb megpróbáltatásoknak, melyek vagy egyáltalán nem tudnak [a békeszerződésekkel együtt megkötött kisebbségvédelmi] szerződésekről, vagy pedig félnek a Népszövetséghez fordulni, mert tudják, hogy a megtorlás nem marad el”. Az 1934-ben megjelent, a mai napig is egyik legeredetibbnek és legértékesebbnek tartott National States, National Minorities (’Nemzetállamok, nemzeti kisebbségek’) című könyvében az igazságtalanság legkirívóbb példájaként külön foglalkozott az elcsatolt határ menti területeken egy tömbben élő kisebbségek helyzetével, és igen pesszimista végkövetkeztetésre jutott. Úgy vélte, hogy már pusztán létezésükkel is „állandó veszélyt” jelentenek az uralkodó nemzet számára, amely a jogos etnikai revízió elkerülése érdekében mindent megtesz, hogy tovább gyengítse őket. Úgy tűnik tehát, fogalmazott, hogy egy nemzetállam és nemzeti kisebbségei érdekei „összeegyeztethetetlenek”. Művét ekképpen zárta: mivel 1919-ben Versailles-ban „vagy szándékosan, vagy tudatlanságból és előítéletességből” nem egy esetben megsértették az igazságosság és a nemzeti önrendelkezés elveit, „jogosabb, mint valaha, még egyszer alkalmazni őket [a békeszerződések] revíziója érdekében”.

A két világháború közötti kisebbségvédelem Macartney által is feltárt tökéletlenségét és nemzetközi erőviszonyoktól való függését jól illusztrálja az a tény, hogy Magyarország a kisebbségi magyarságot ért jogsértésekről petíciók tömegével bombázta a Népszövetséget, amelyből 1930-ig mindössze egyetlen jutott el a Tanács elé, ellene azonban már 1925-ben hozott a Tanács elmarasztaló határozatot.

 Az utódállamok nemzetiségi politikája

1934 és 1936 között Macartney beutazta az egész Kárpát-medencét, hogy anyagot gyűjtsön készülő könyvéhez. Az ötszázoldalas Hungary and Her Successors (’Magyarország és az utódállamai’) című, 1937-ben megjelent monográfiájában belpolitikáját vette vizsgálat alá, különös tekintettel az ott élő magyar kisebbség helyzetére. Ausztria és Csehszlovákia esetében elismeréssel szólt viszonylag liberális nemzetiségpolitikájukról, melyhez képest szomorú kontrasztot jelentett a Román Királyságról szóló fejezet. A történelmi áttekintésben Macartney a dákoromán kontinuitás és a magyar álláspont ellentétét érintve nem foglalt állást, azt azonban hangsúlyozta, hogy 1919-ben Erdélyt nem azért csatolták Romániához, mert a románok korábban voltak ott, így minden igyekezet ennek ellenkezőjének bizonyítására nyilvánvaló zsákutca. Ugyancsak tévútnak tartotta az uniót kimondó, 1918. decemberi gyulafehérvári gyűlés reprezentatív jellegének megkérdőjelezését, mivel az szerinte hűen tükrözte az erdélyi román többség véleményét, így egy esetleges népszavazáskor is – vélekedett –, a Felvidékkel ellentétben, a lakosság majd hatvan százaléka az elszakadás mellett döntött volna. Ugyanakkor erősen bírálta a román nemzetiségpolitikát: a névelemzés bevezetését (mely szerint az erdélyi magyarok valójában elmagyarosodott románok, így visszarománosításuk jogos és szükséges), székelyek leválasztását a magyarság tömbjéről, mondván, hogy román eredetűek, a választásokon induló magyar nemzetiségű jelöltek megfélemlítését, az anyanyelvi oktatás háttérbe szorítását, a magyar földbirtokosok földjeinek a kisajátítását. Lesújtó végkövetkeztetését így összegezte: „Ez idáig tehát a románok keveset alkottak Erdélyben, csupán elvették és felélik mindazt, amit a kisebbségek az elmúlt évszázadokban felhalmoztak.” A Romániában tapasztaltakat Macartney szerint Jugoszláviának azonban sikerült túlszárnyalnia a közélet „terrorizálásával”.

 Hűvös magyar fogadtatás

A szerző a Horthy-korszak kisebbségpolitikáját illetően sem volt derűlátó. Különösen sérelmesnek találta, hogy a több mint félmilliós hazai németségnek nincs felsőoktatási intézménye, a mintegy százötvenezres szlovákságnak pedig középiskolája. A gyakran elnyomó kisebbségpolitikai gyakorlattal párhuzamosan zajló „mindent vissza” agitációt pedig különösen érthetetlennek találta, hiszen a visszakövetelésnek logikusan a hazai kisebbségekkel való liberális bánásmódot kellett volna eredményeznie. A magyarosítás erőltetése – vélekedett – „mérhetetlen kárt okoz” az országnak, s éppen a jelenlegi gyakorlat és a közvélemény beállítottsága miatt néhány felelős politikus, például Bethlen szájából elhangzott, a revízió esetén életbe lépő autonómiára vonatkozó ígéreteket sem nagyon lehet komolyan venni.

A kisebbségpolitikai elemzés mellett legalább ennyire lényegesek a könyv előszavában feltett, a trianoni béke jogosságára, valamint a teljes vagy részleges revízió szükségességre és kivitelezhetőségére vonatkozó, két kérdésre adott válaszok. Ha Magyarország, érvelt Macartney, 1918-ban nem a vesztesek oldalán áll, aligha söpörték volna le az asztalról játszi könnyedséggel történeti érveit, s szakították volna el az anyaállammal nem rendelkező szlovákok, rutének többségét. S aligha lett volna általános az a meggyőződés, hogy a Monarchia helyén létrehozandó kisállamok szükségszerűen demokratikusabbak, nemzetiségpolitikájukban pedig liberálisabbak lesznek elődjüknél. Magyarország igénye a határ menti, döntően magyar lakta területekhez – folytatta a szerző – ezért „ma még jogosabb, mint 1919-ben volt”, hiszen már tisztességgel nem állítható, hogy Magyarország az egyetlen, amely elnyomja a nemzetiségeit. „Felesleges szemet hunyni a tény felett – zárta érvelését – hogy az ez idáig alkotott kisebbségvédelmi törvények egyetlen államot sem tudtak abban megakadályozni, hogy azt csináljon a kisebbségeivel, amit akar.”

Macartney tudományos igényességgel megírt könyvét a rendszerkritikus szakaszok és a javasolt etnikai határkiigazítások „csekély” mértéke miatt a többségében integrálisrevízió-barát magyar szellemi elit alapvetően hűvös fogadtatásban részesítette. Az első bécsi döntés körüli időszakban azonban brit kormánykörökben a „legfrissebb és legtekintélyesebb” forrásként hivatkoztak rá.

 „Itt Macartney Elemér beszél”

A második világháború kitörésekor Macartney a brit külügyminisztérium félhivatalos tanácsadó szervezete, a Külügyi Kutató- és Sajtószolgálat  „magyar szakértő”-je lett. Eközben kivette a részét a rádiópropagandából is: 1940 júliusától a BBC magyar adásaiban az „Itt Macartney Elemér beszél” kezdetű közvetítések fő témája a háború alatti magyar külpolitika elemzése volt, sajátos angol akcentussal átitatva. A történész alapvetően támogatásáról biztosította a Horthy-rendszert, s legfőképpen Teleki kormányát, ám egyetlen alkalmat sem mulasztott el egyre kendőzetlenebbül németbarát külpolitikai irányvonalának bírálatára, veszélyeinek kidomborítására. Az igazi törést Nagy-Britannia és Magyarország kapcsolatában azonban 1941 áprilisában, a Jugoszlávia elleni német támadáshoz való csatlakozás jelentette. „Mióta szólok önökhöz, még egyszer sem esett beszéd olyan nehezemre, mint most” – kezdte szomorúan április 13-i rádióbeszédét Macartney. Úgy vélte, hogy a magyar kormány cselekedetével „hátba döfte” barátját, ami igen könnyen végzetessé válhat az egész ország számára. A kritikus-ironikus hangvétel mögött azonban az ország sorsáért érzett aggódás rejlett, így Macartney hamar a „brit engedékenység szimbólumává” vált, különösen a BBC magyar osztályán dolgozó Ignotus Pál és Hatvany Lajos, valamint a cseh emigráns politikusok és brit barátaik szemében – ez utóbbiak tevékenysége is hozzájárul ahhoz, hogy az adások 1943 nyarán végleg leálltak.

A háború előrehaladtával Kelet-Közép-Európa jövőjének alakulása a külügyminisztériumban dolgozó elemzőket, így Macartney-t is élénken foglalkoztatta. Úgy vélte, hogy a vesztes–győztes büntetőelvű kategorizálást túlhaladva a térség „szolidaritás alapú” átszervezése szolgálná hosszú távon leginkább nemcsak az ottélők, hanem az egész világ érdekét is. Reálisan mérte fel, hogy a régió lakóinak együttműködésébe vetett hit mindaddig illuzórikus, amíg a konföderációs átrendezést nem előzi meg az érintett népek „politikai kielégítése”: az egyenlő elbánás elve alapján olyan politikai határok megállapítása, amelyek szigorúan követik a néprajzi elvet, a lehető legkevesebb kisebbséget hagyva a határ „rossz” oldalán.

 Brit szakértők amerikai, sőt francia támogatással…

A térség egyik legbonyolultabb problémája Erdély kérdése volt, amelynek Macartney a háború alatt számos jelentést szentelt. A történeti elsőség érvét elvetve legfőbb vezérelve a kisebbségek számának minimalizálása, vagy legalábbis kiegyenlítése volt. Jól látta azonban azt is, hogy az ebből a szempontból legmegfelelőbbnek látszó „korridoros” megoldás igen súlyos gazdasági nehézségekhez vezetne, így Romániával és Magyarországgal együtt egy dunai konföderáció részét képező független Erdély gondolatát részesítette előnyben. Olyan nyelvi-etnikai kantonokra osztott államét, ahol „a különböző nemzetiségek egyenlő helyzetnek örvendenek”.

A kelet-közép-európai térség méltányos rendezésének esélyei 1943 őszétől azonban folyamatosan romlottak: a moszkvai külügyminiszteri értekezleten a brit szakértők által kidolgozott – az amerikaiak, sőt a franciák által is támogatott – konföderációs terveket a szovjet vezetés elutasította. A Külügyminiszterek Tanácsának 1946. májusi ülésén pedig Ernest Bevin brit és James Bryce amerikai külügyminiszter Molotov hajthatatlanságát látva hozzájárultak Magyarország trianoni határainak helyreállításához.

Macartney keserűen jegyezte meg, hogy a merev szovjet álláspont miatt hatéves szakértői tevékenysége vált köddé; pedig a második világháború alatt rádióadásaiban 186-szor szólt a magyar hallgatósághoz, és a brit külügyminisztérium szakértőjeként a Duna-medencéről és elsősorban Magyarországról 143 memorandumot készített. Utóbb négy könyvet írt a kelet-közép-európai régióról, és további ötöt kizárólag magyar témában, többek között az Október tizenötödike: a modern Magyarország története, 1929–1945 című munkáját (1956–1957; magyarul: 2006). Műve megírásában egyrészt a harmincas-negyvenes években idehaza, majd a kommunista hatalomátvétel elől kivándorló magyar diplomatáktól kapott rengeteg bizalmas információ is segítette. A kritikus időszakot tárgyaló munkában a polgári szemléletmód természetszerűleg hangsúlyozottan érvényesül, erősen színezi az események beállítását, és a személyes ismeretségek is kihatottak egy sor kérdés, illetve személy megítélésére, de a magyar kormánypolitika védőiratának semmiképpen sem mondható e könyv. Adatainak gazdagsága, polgári objektivitása az akkori hazai marxista történettudomány számára is nélkülözhetetlen forrásmunkává tette. Önálló kutatómunkája mellett nem lebecsülendő az a szerep, amelyet Macartney a magyar történetírás eredményeinek egy világnyelven történő elterjesztésével töltött be.

Macartney nem volt idealista igazságkereső, mint számos cseh- vagy románbarát brit ellenfele, s nem rejtette véka alá bírálatát – bármelyik népről vagy vezetőiről volt is szó. A magyarok kritikus barátja volt. A magyar állam és a tudományos közélet csupán egyetlen, a legsötétebb diktatúra idején visszavont, majd nemsokkal Macartney halála előtt helyreállított akadémiai tagsággal ismerte el tevékenységét. Csak remélni lehet, hogy mielőbb sikerül ezen változtatni.

 

A szerző történész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója