Magyarokkal diskurálva, levelezve sosem használta a Johnt, de miután angol néven kezdett írni, nem akarta magyarul megjelent írásait másként jegyezni, zavart keltve a bibliográfiákban. A pennsylvaniai Chestnut Hill College professzora harmincöt könyvet írt briliáns angolsággal, ebből tizennyolc magyarul is megjelent. Jómódú örmény-zsidó háttere mellett hívő katolikus volt. 1946-ban, huszonkét évesen a kommunista diktatúra elől az Egyesült Államokba menekült, 1953-ban megkapta az amerikai állampolgárságot.

„Magyarország a hazám, Amerika az otthonom, Magyarország az anyám, s Amerika a feleségem” – szokta volt mondani, s valóban két ország, két nemzet lehet rá büszke. Szülőhazájában csak 1988-ban, a nagy politikai változások küszöbén jelenhetett meg az amerikai demokrácia hanyatlásáról írt könyve, ismertté és népszerűvé pedig a századforduló Budapestjéről itthon, 1991-ben kiadott, világszerte nagy sikert aratott munkája nyomán vált. Az 1989 júliusában Budapestre látogató George Bush elnök ebből a könyvből idézett budapesti előadásában. Ezzel növelte Lukács amerikai hírnevét – és hazánk jó hírét, az iránta a világban 1956 után ismét föltámadt rokonszenvet.

Szinte minden írásában érzékelhető magyar háttere, az itthon szerzett műveltség, az itt formált világkép. Magyar hazája történelmét nemcsak alaposan ismerte, de át is érezte. Szülővárosát, Budapestet úgy ismerte, mintha sosem ment volna el, és várostörténész lett volna. A magyar kultúra a vérébe ívódott. Stílusát és magyar nyelvezetét a magyar irodalom, Krúdy és Kosztolányi formálta. Történészi látásmódjához Fraknói Vilmos, Angyal Dávid, Marczali Henrik és leginkább Szekfű Gyula járult hozzá, és persze mindaz, amit átélt. A világégés közben találkozott az első nagy szerelemmel, a nála idősebb asszony budapesti telefonszámát örökre megjegyezte. A vészkorszakban munkaszolgálatosként „a halál előszobájában” várt sorsára, de meg nem keseredett, bosszúszomjassá nem vált. Ahogy a „felszabadítás” sem tette oroszellenessé. 2001-ben Magyar Corvin-lánc kitüntetést és George Washington-díjat, 2011-ben a Magyar Köztársaság Középkeresztjét a csillaggal, 2014-ben pedig Széchenyi-nagydíjat kapott.

Majdnem négy évtizeden át tanított kis egyetemén. A történészkonferenciáktól távol tartva magát a saját tervei alapján épült házában, húszezer kötetes dolgozószobájában írta nagyszerű könyvei sorát. Följárt New Yorkba, hogy emigráns barátaival (Varga Béla, Kovács Imre, Eckhardt Tibor, Kiss Sándor, Varga László, Kővágó József és mások) találkozzon, és előadásaival tartsa bennük a lelket, hogy megérik még a magyarországi kommunizmus végét. Sűrűn levelezett: a Szovjetunió féken tartását, a „containment” politikát kidolgozó George F. Kennannel folytatott levelezéséből magyarul is jelent meg válogatás.

Az a Gál István mutatott be engem neki a lakásán, aki 1944/45-ben (!) megjelent kötetében, s egész életében a magyar külpolitika nyugati orientációja mellett érvelt. János hidegháborúról írt könyvét az Országos Széchényi Könyvtár Zárolt Kiadványok Tárában szabálysértő módon akkor már ismertem. Nagyon örültem, hogy

Amerika számos „Kelet-Európa-szakértő”-je között van egy olyan magyar, aki elfogultságok és komplexusok nélkül tekint térségünkre.

Megkaptam tőle az 1977-ben megjelent The Last European Wart, majd az egy évvel későbbi 1945: Year Zerot, e két egyéni hangú, alapvető munkáját. Magyarországon elsőként tanítottam ezekből a Közgazdasági Egyetemen. A kor egyik legkiemelkedőbb történetírója megtisztelt kandidátusi disszertációmnak, utóbb Az elveszett presztízs címmel megjelent könyvem kéziratának elolvasásával (egy éjszaka!). Elismerőleg szólt róla, talán mert ő is fontosnak tartotta a nemzetképet, az ország külföldi megítélését. Akkor és utóbb tett megjegyzéseinek, beszélgetéseinknek és írásainak kimondhatatlanul sokat köszönhetek. Sőt, George Kennanhoz írott ajánlólevele nyomán nyertem el 1985-ben a washingtoni Wilson Center nyári ösztöndíját. De az ott kutatott témámba is – hogyan és miért változtatta meg 1918-ban Wilson elnök Közép-Európával kapcsolatos béketerveit, az Osztrák–Magyar Monarchia demokratikus föderalizációja helyett miért állt a kis államokra történő felosztás programja mellé – jelentős mértékben János ösztönzésére fogtam bele, befejezését a rendszerváltozás és abban vállalt szerepem elsodorta.

Hazalátogatásaikor gyakori vacsoravendégünk volt. A meghívás időpontja előtt egy órával mindig szép csokor virágot küldött a feleségemnek. A mi révünkön ismerkedett meg Nyugatra figyelő barátaimmal, Szegedy-Maszák Mihállyal, Kodolányi Gyulával és feleségükkel, „a dámákkal”, ahogy ő mondta. Dedikált könyvei közül nekem a legkedvesebb a Fél évszázad magyar írásai, a feleségemnek szóló beírással: „Editnek nem ajánlom – hanem köszönöm, János”. Az 1980-as években viszonylag sűrűn váltottunk levelet („bis scribet qui cito scribet”, ’kétszer ír, aki rögtön ír’ – biztatott). In darkest Transylvania című cikkében (1982. július 20.) leleplezte Ceaușescut, akkor még a Nyugat kedvencét, és ennek itthoni visszhangját örömmel nyugtázta. Megosztotta velem a véleményét az itthoni és a külföldön élő ismerős történészekről, mint Ránki György, Hanák Péter, Deák István, Andrew Janos, Vermes Gábor, Péter László. A kaliforniai Santa Barbara Egyetemen vendégtanárként (1984–1986) konferenciát szerveztem magyar, illetve kelet-közép-európai témákról. Lukács mindenkit lenyűgözött az előadásával.

János szívügye volt a magyar történelem és a magyar helyzet jobb amerikai ismerete és megértése, és amikor ez lehetővé vált, Amerika jobb magyarországi ismerete és megértése. A rendszerváltozás küszöbén itthon fölmerült Bloomington mellett még egy amerikai magyar történeti tanszék létesítése, Soros György finanszírozásával. 1989. január 3-án kelt levelében írta: „közöld véleményemet az Általad említett Vásárhelyivel és Litvánnal. (…) véleményem az, hogy itt még egy endowned chairt [’alapítványi tanszéket’] alapítani magyar történelemre kidobott pénz. Aki Amerikában a magyar történelem vagy irodalom iránt érdeklődik, jöjjön el Magyarországra – akár magyar származású, akár amerikai. Nem kerül neki többe, és sokkal többet és jobbat tanul. De: tessék Budapesten alapítani, illetve komolyan megszervezni egy magyar–amerikai (vagy magyar–angolszász) Soros-tanszéket, ami két részből állna: (1) angol nyelvű bevezető előadások a magyar történelemről, esetleg más tárgyakról is; (2) magyar hallgatóknak szóló bevezetés angol, illetve amerikai történelemre. A legjobb volna, ha ezt egy kisebb intézet formájában alapítanák meg.”

„Október a nagy magyar tragédiák hónapja: 1849, 1918, 1944” – mondta gyakran, hozzátéve: „1956 drámáját magyar ember lévén szívdobogva követtem amerikai vidéki otthonomban…” Noha az európai kommunizmus összeomlását már húsz évvel korábban mintegy megjósolta, az annus mirabilist már nemcsak távolról követte izgalommal. Varga Bélával, az 1945-ben választott Nemzetgyűlés elnökével, az Antall család jó barátjával gyakran cserélt eszmét. Antall Józseffel rajtam keresztül ismerkedett meg az 1980-as évek elején. Mint ifjúkori kisgazdapárti, és mint művelt polgárcsalád sarja, természetes is volt számára az Antall vezette Magyar Demokrata Fórum iránti rokonszenv. Búcsúnak szánt könyvében, az Isten velem-ben megírta, hogyan kísérte Budapestre Antall meghívására Varga Bélát, és milyen beszédet írt a számára. Akkor csak megindítónak, szívbemarkolónak éreztem, éreztük azokat a mondatokat, amelyekkel az emigrációban a magyar szuverenitás 1947 utáni jelképe mintegy továbbadta a legitimitást az 1990-ben szabadon választott magyar Országgyűlésnek. Akkor senki sem gondolta, hogy Lukács János Varga Béla által elmondott szavai mennyire érvényesek lesznek a következő három évtizedre. „De most a magyar egység ne legyen felületes szólam. Mohács után, az első világháború után, a második világháború előtt és alatt is a magyar egység hiánya, a lelkekben dúló polgárháború hozzájárult nagy nemzeti tragédiáinkhoz. (…) A kibontakozó szabadság fényét se sötétítse el pártoskodás…, az úgynevezett turáni átok.” Arra is figyelmeztetett a beszéd, hogy

„hibáinkért most mi egyedül vagyunk
és leszünk felelősek”.

1990 után megkísértette a hazatelepülés gondolata. Megírta, hogy ez miért nem történt meg: amerikai család, tökéletes otthon, itthon pedig egyre több alpáriság, a legrosszabb divatok átvétele. Ahhoz túl későn történt a rendszerváltozás, hogy személyes megszólalással, a politikába történő bekapcsolódással próbálja jobb irányba terelni a hazai közéletet. Így is hatni tudott azonban itthon megjelent könyveivel. Azokat, ha a fél ország nem is, de annak színe-java olvasta, Szekfű óta nem volt még ilyen népszerű, ennyire olvasott magyar történész. Hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy 1991-ben vendégtanárként az ELTE-n és saját egyetememen, a Közgázon amerikai történelmet tanítson, de egyre ritkábban tudtunk találkozni és levelezni.

Barátságunk újabb szakaszát jelentette, föllángolását hozta, amikor Washingtonban képviseltem Magyarországot. Gyakori vendégünk volt a Rock Creek Parkban, a magyar nagykövetségen egy-egy előadásra, vitára, vacsorára, beszélgetésre. „A csillárokon is lógtak, ha Lukacs jött” – írta utóbb Dobozi István, a Világbank egykori vezető közgazdásza az ÉS-ben megjelent róla szóló nekrológjában. János hetvennyolc évesen, 2002. március 19-én Horthy Istvánné Edelsheim Gyulai Ilonával és az ismert amerikai újságíró Fenyvesi Károllyal meggyőző, árnyalt képet adott a népes, vegyes hátterű közönségnek az 1944-es magyar tragédiáról. A másnapi ebéden Horthy unokája és dédunokái mellett Teleki Gézáné Mikes Hanna társaságában szülei Magyarországában érezte magát. Többször vendégeskedhettem otthonában, bukolikus magánszigetén. Megcsodáltam ihletet adó könyvtár-dolgozószobáját, élveztem múzsája, a feledhetetlen Stephanie főztjét, kortyoltam borait, és együtt evezgettünk saját kis taván.

Lukács János gondolkodásában egységet alkotott a történetfilozófia, a világtörténelem, a magyar történelem és a nemzetközi politika. Noha a NATO bővítéséért kezdetben nem lelkesedett, mert a föléledő orosz nagyhatalomnál is jobban tartott Kínától, és remélte, hogy Európa és Oroszország együtt tud ellensúlyt képezni vele szemben. Beszélgetéseink során visszatérő téma volt a külpolitika iránti hazai érdeklődés és ismeret csekély volta mint nagy nemzeti tragédiáink egyik fő oka. Utolsó hazai előadásában, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2013. május 21-én főként fiatalokból álló közönségét figyelmeztette: „A Nyugat a mi keresztünk… csillagunk is, tragédia és remény… néha felszabadított, de gyakran cserbenhagyott – és mégis a Kelethez nem, sohasem.” 2014. január 25-én – hogy minél több olvasóhoz elérjen – a Népszabadságban mutatott rá: „A nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk. De mégis. Amikor a magyarság vezetői a keletet választották, az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult…

Mit várhatunk, milyen jutalmat
egy nagy orosz birodalomtól? Semmit.
Széchenyi, Kossuth előre látták ezt…

a magyar szellem, a magyar értelem, a magyar művészet és műveltség lélegzete nyugati. Nem orosz, de még csak nem is amerikai.” Utolsó éveiben már nem járt haza, használta ugyan írásra a számítógépet, de az e-mailt nem. Telefonon beszélgettünk hazáink és a világ kilátásairól, még két héttel halála előtt is. Noha eredendően közelebb állt a Republikánusokhoz („Lincoln pártjához”), mint a Demokratákhoz, de rossz véleménye volt Eisenhowerről, pláne Nixonról, nem kedvelte Reagant („nem azért, mert Reagan valaha hollywoodi színész volt, hanem mert mindig is az maradt”), és az idősebb Bushért sem lelkesedett, de utánuk csak még rosszabbakat látott – talán az egy Clinton kivételével.◼

 

A szerző történész, diplomata