Amikor Bulgária 2007-ben az Unióhoz csatlakozott, a 2004–2007-es bővítési kör legszegényebb és minden szempontból legelmaradottabb tagja volt, de általános gazdasági fejlettségét tekintve most, a közös valutát bevezetve is az. Erre utoljára 2023-ban Horvátország szánta el magát, és ezt mindketten az uniós féllel együtt komoly politikai sikerként könyvelhették el.

A renegát öt

Bulgária ezzel megtette a teljes uniós integrációhoz szükséges utolsó intézményi lépést. A NATO-hoz már 2004-ben csatlakozott, alapító tagja volt 2021-ben az Európai Ügyészségnek, tavaly Romániával együtt belépett a schengeni övezetbe. Reménység szerint egy-másfél éven belül befejezi a csatlakozási tárgyalásokat a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezettel (OECD). Az uniós tagállamok közül immár csak az euró bevezetését mind lakossági, mind politikai szinten élénken ambicionáló – bár annak feltételeit nehezen teljesítő – Románia mellett a renegát öt, Magyarország, Csehország, Lengyelország, illetve Svédország és Dánia van a közös valutarendszeren kívül. A motivációk a kívülmaradásra eltérőek: a svédek, a dánok és egy kicsit a csehek is abba a kategóriába esnek, amelyben a saját versenyképesség az euróövezeti tagság nélkül is jó, és túl színes és kockázatos összetételűnek látják az euró mögötti országok listáját, gazdaságfilozófiáját ahhoz, hogy kényszer nélkül feladják monetáris önállóságukat és stabilitásukat.

Leszakadás az euró ellenére?

Más a helyzet a magyar–lengyel–román hármasfogattal, ahol a belépés időpontja még nem látható, sőt a magyarok és a lengyelek még meg sem jelölték csatlakozási céldátumukat. Ebben a három országban a csatlakozási feltételek, a versenyképesség labilitása a gond, vagyis úgy érzik, hogy nem tudnák folytatni a felzárkózást lebegő árfolyam és saját monetáris politika nélkül. A visegrádi országok közül egyedül a szlovákok merészkedtek be az euróövezetbe 2009-ben, és még mindig vitatott, hogy ez hogyan hatott az ország versenyképességére. Itthon több olyan elemzés látott napvilágot, amely szerint északi szomszédunknak nem vált a javára a csatlakozás, hiszen utána leszakadt, kezdeti látványos felzárkózása 2016 után megtorpant. Az egy főre jutó reálgazdasági teljesítménye azóta még mindig elmarad a magyartól (igaz, egyre kevésbé). Csakhogy ez az érvelés részben olyan, a  szlovákok által egyedileg alkalmazott  statisztikai mutatókon alapul, amelyek torzítják, gyengébbnek tüntetik fel a statisztikai eredményeket. Ráadásul a szlovák lakosság nagy része folyamatosan támogatja az eurózóna-tagságot. A nominális felzárkózásban viszont Szlovákia semmiképpen nem nyújtott nálunk rosszabb teljesítményt, gazdasági növekedése hozzánk fogható, és euróban mérve magasabb is az értéke, de jelentős az árszínvonalban mutatott uniós felzárkózása is, hiszen – velünk szemben – 2009 óta nem tudott leértékelni. (Hazánk 2004 óta mintegy ötven százalékkal értékelte le nominálisan a forintot a közös valutához képest, de az euró a lengyel és a román fizetőeszközzel szemben is erősödött.) Kevesebb szó esik róla, de talán nem is annyira a szlovákok, hanem a lettek esetében láthatunk igazán hozzánk képest leszakadást, teljesítményük már a magyar reálgazdasági mutatók alatt van, és nem is látni a felzárkózásuk további lehetőségét. Mindkét ország esetében azonban azt meg kell jegyezni, hogy az átlagos nominális eredményük még mindig előttünk van, ahogy mi pedig pontosan fordított logika szerint hasonló módon megelőzzük Romániát. Bulgária azonban mind a két módszertan szerint változatlanul mögöttünk áll.

A bezzegezés kérdőjelei

Egyrészt Bulgária és talán még Litvánia huszonhat évnyi szakadatlan befagyasztott árfolyam-politikával is folytatta az Unión belüli felzárkózást, ami a következő időszakban is tartani fog. Ezt azonban extenzív felzárkózás tette lehetővé, és nem lehet tudni, hogy később át tud-e váltani intenzívvé. De azt is megállapíthatjuk, hogy bezzegországokról esetükben még nem beszélhetünk.  Romániában például azt látjuk, hogy elérkezett a két éve már általam is jósolt satufékezés kényszere, hiszen az ország elvesztette külső és belső egyensúlyát: ikerdeficit jött létre, és maguk önszántukból és az uniós túlzottdeficit-eljárás révén is odajutottak, hogy olyan intézkedéseket kellett meghozniuk – többek között adóemelések, bér- és jövedelemcsökkentés, a lejárfolyam és így az infláció elengedése –, amelyek visszavetik a következő években a román felzárkózást. Kérdés, hogy a jelenlegi intézkedések eredményesek lesznek-e az egyensúlyi gondok kezelésére, és ez leállítja-e a gazdasági növekedést, és ezzel az uniós felzárkózásukat vagy annak legalább szinten tartását. Keleti szomszédunk esetében az a kérdés, hogy tudják-e folytatni a gazdasági növekedést, vagyis a stabilizációs intézkedések közepette el tudják-e kerülni a recessziót. A pozitív fejlemény ebben, hogy megindult a Nyugaton dolgozó románok visszaáramlása, vagy legalábbis a fiatalok nem mennek már el annyian, a születési ráták is javulnak, de a nagy kérdés az, van-e hajlandóság a növekedés árának megfizetésére (akárcsak 1995-ben nálunk a Bokros csomag után).

Tiszteletre méltó teljesítmény

Bulgáriát nézve az is figyelemre méltó, hogy miközben szakadatlan felzárkózást valósított meg a mindenki által elismert legfontosabb mutatók terén – így az egy főre jutó reál, de nominális GDP terén is –, aközben megpróbálta ezt egyensúlyi helyzetének megtartásával elérni, eltérve ebben a gyors román felzárkózástól. Rögzített árfolyamának köszönhetően viszonylag mérsékelt szinten tartotta az inflációt, ami az ár- és bérfelzárkózásból automatikusan is eredt. De azért így is nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az EU átlagánál most magasabb az inflációja, amely évekig lehetetlenné tette azt, hogy az ország belépjen az euróövezetbe. Horvátországgal együtt lépett be a Covid alatt az előszobaként viselkedő ERM (európai árfolyam-mechanizmus) II. rendszerébe, de csak a horvátok után három évvel mehetett tovább a nappaliba, vagyis vezethette be az eurót. Mivel nagyon mélyről zárkózott fel az árszínvonala, ezért az euróövezet tagállamainak jóindulatára – illetve bővítési sikeréhségére – volt szükség ahhoz, hogy tavaly áprilisban, a döntést meghatározó hónapban éppen teljesítette az inflációs kritériumot, amit sem előtte, sem utána nem tudott hozni. A Covid és főleg az eurózónába lépés óta meglazult a külső és belső egyensúly eddigi példamutató fegyelme, és inkább a gazdasági növekedést helyezték előtérbe. Bár mélyről jött ez az ország, de az is fontos, hogy nem a legalacsonyabb relatív fejlettségi szinten lép be a közös valuta övezetébe, hiszen a hatvanhat százalékos 2024-es bolgár szintet a belépés előtti években nem tudta elérni például Lettország sem. Ugyanakkor nagy siker, hogy 2023-ban a felzárkózó és egyre nagyobb önbizalommal rendelkező bolgár társdalomban a termékenységi ráta 1,81 volt, ami a húsz évvel korábbi, 1,1 után hatalmas előrelépést jelent, sőt az életkor növekedésével és a migrációs aktívummal a lakosság hosszú idő után tavaly már nem csökkent.

Miért nincsen mégsem bezzeg-Bulgária, bezzeg-Románia?

Azért, mert a minőségi és így a tartós felzárkózás megjósolhatatlan. Nominálisan Bulgária még mindig az egyik legkisebb GDP-vel rendelkező ország (még reálértéken is), és a bolgár nominális fizetések a legalacsonyabbak a huszonhét tagú integrációban. A felzárkózás még egy ideig javulni fog, de nagyrészt az extenzív tényezőknek köszönhetően, például külföldi működőtőke és a hazai munkaerő találkozása. Még nem jelent meg lényeges bolgár működőtőke-export, és főleg az összetett innovációs mutató az EU Bizottság mérése szerint is mérsékelt – még hozzánk képest is –, és a munkatermelékenység is a vert mezőnyben van. Bár a nagyrégióik – az úgynevezett NUTS II. szint (Nomenclature des Unités Territoriales Statistiques, vagyis statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájában a nagyrégiós szint) – sokat fejlődtek, de szinte valamennyi még mindig az uniós fejlettség ötvenöt százaléka  alatt van, kivéve a kirobbanóan fejlődő fővárosi régiót, mely jelenség a felzárkózó, de még erősen a periférián lévő országokra jellemző. Az ország lakosainak szociális polarizációja is jelentős, meghaladja a magyar mutatót. Ezzel együtt a gyors felzárkózás erőltetése – láttuk a román példán – súlyos egyensúlyi zavarokhoz vezethet, ha nem párosul minőségi felzárkózási elemekkel. Az persze mindenképpen elismerésre méltó, hogy viszonylag kicsi, negyven százalék alatti az állam közteherbevételének és főleg kiadásának súlya a GDP-hez képest. Ez azt jelzi, hogy a gazdasági szereplők, de a kultúra és az élsport vagy a civil szféra finanszírozását is átengedik a piaci források számára, nem tartanak biztosan kalkulálható állami forrásokat a fejük fölé, ami a társadalom tudati önállósodásának fontos jele. Míg például hazánk húsz nyári olimpiai érmet ambicionál és finanszíroz évek óta a régi szép időkhöz – nemcsak a szocializmushoz, de a Horthy-korszakhoz is – hasonlóan, addig ezeket a finanszírozásokat a bolgárok (és a románok is) elengedték, és ezt a társadalom láthatóan tudomásul is vette.

 

A szerző közgazdász, a KRE oktatója

 

Nyitókép: A bolgár euróérmék Athoszi Szent Paisziosznak, a madarai lovasnak és Rilai Szent Ivánnak a felváltott leván is szereplő képével (forrás: Európai Központi Bank, Bánki Ákos grafikája)