Részlet a Magyar Szemle írásából:

 „Ne légyen a’ Magyar Nemzet ollyan, mint a’ tormába esett féreg!”

(Lippay János: Posoni kert, 1664)

Mikszáth Kálmán 1905 januárjában kilépett az Andrássy útra. A Nemzeti Szalon Szinyei-kiállításáról indult hazafelé. Ám a lenyűgöző élmény hatására mint-ha egy egészen más tájról tért volna vissza a lucskos, esős-havas fővárosba. „Úgy éreztem magam, mintha harmatban jártam volna. Néztem, nem nedves-e a lábam azoktól a sárosi füvektől. De talán csak a szemem volt nedves az örömtől, hogy micsoda képeket festett az én ex-képviselőtársam.”

„Sárosi füvek”? Szinyei buja színdinamikája a magyar Gascogne poétikus táját idézi. Mikszáth kereszteli Gascogne-nak Sárost, az ország „legzöldebb” vármegyéjét és növényvilágát – hegy és völgy, patakcsobogás, friss hajnali ködök és permetező eső. S ahol olykor sűrű, őserdő-szerű tájalakzatokat látni és a dombok alján mindenhol tágas kaszáló-gyümölcsösök. És színes, napsütötte májusi rétek, melyek esztétikájába „bele lehet halni”.

És az ’ex-képviselőtárs’? A félreértett, magányos, remeteéletet élő festőzseni, a világvégi falu, a sárosi Jernye gazdája: Szinyei Merse Pál.

A Szalon-beli életmű-kiállításon a Mikszáthot is fölzaklató fűharmatos táj, a „zöld esztétika” egyszerre emlék és absztrakció. Balzsamfüves álombeli milliőrajz – amely egy tündérkert csudás víziójával együtt balzsamillatot és méhdöngést hordoz. Mikszáth, aki korántsem volt érzelmes férfiú és műgyűjtő sem, rögtön megvásárolja a kiállítás leginkább Sárost idéző nagyméretű képét, a Virágzó almafákat. Az 1902-es keletkezésű Jernye környékén festett izgatóan harmonikus tájképet Mikszáth halála után utódai engedik át a magyar államnak – ma Horpácson, a Mikszáth-emlékházban látható.

Szinyei képi világa korántsem konvencionális „tájkép” – talán szédült „isteni mámor”. Egyik kortárs kritikusa nevezi így a dús, tavaszi füvek élénkségét, az almavirágzás bódulatát. S mindazt, ami egybeszövi a képet: a mezei virágok közt porladó archaikus erőket, a sztoikus nyugalmat és a növényi élet ugrásmentes létezését. A pompázó almavirágokban tett ígéretet és azok reménybeli megvalósítását. Egészében egy Tündérkert illatát, egy tündérkerti világot – nevezzük így a Czuczor–Fogarasi nagyszótár értelmében. Ahol a ‘tündérkert’ a „mesebeli bűvös, csodás kertet” jelenti – ahol „tündérek szállonganak, és csodanövények díszlenek, mint az Árgilus históriájában”.

A magyar Árgirus 1570 körül születik négysoros alexandrinusokban, a titokzatos életű reneszánsz szerző tollából (nevén kívül semmit nem tudni róla) – História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Szereplői egy Tündérkert szállongó, átváltozásokra is képes lakói, a tündérek, s mellettük más evilági figurák. Témája egy „földi” fiatalember s egy tündérlány kalandosan beteljesülő szerelme; központi színhelye egy csodás kert, ahol, mint Szinyei képén, gyönyörű virágok és gyümölcsfák díszlenek. Gergei 1570-es szövegében a magyar mitológiában is szereplő tündérek és földi lények itt találkoznak össze, s a kertből indulva veszik fel a harcot a démonikus erőkkel – égivel, földivel, ördögökkel és egyéb embert romboló lelkekkel.

Régi rakott kerte az királynak vala,
Mely szép termő fákkal ékesítve vala,
Drága szép folyóvíz kertében foly vala,
Mellyel szép kőkerte ékesítve vala.

A ’tündér’ nyelvi alakzata a 16. századi szövegben a ’kert’ is kettős jelentéssel bír: ’kerít’, ’kertel’, ’bekerít’ értelmében – és a hortus, garten, növényekkel telepített kert értelmében. A strófa jelzi a fákkal megrakott, ékesített (=telepített) kertet, de a király ’kőkertét’ is, amely nem más, mint kőkerítéssel ellátott hely.

A minden akadályon győzedelmeskedő hűséges szerelem középkori magyar története szerint Akleton király kertjében csudás almafa nő, amely minden éjjel kivirágzik és csodásan pirosló aranygyümölcsöt terem – ám minden reggelre titkos kéz fosztja meg termésétől. (Gyönyörűségesen nappal az almafa / Ezüst virágával úgy tündöklik vala, / Étszaka nagy szépen érik meg almája, / De reggelre fáján egy sem marad vala.)

A király fiai hiába próbálják megőrizni – bűvös álom nyomja el őket. Végre Árgirus, a legkisebbik királyfi vállalkozik rá – ő nem alszik el, sőt az éjfélkor hat hattyú képében leszálló tündérek közül meg is fog egyet, akiből aranyhajú tündérleány válik. Az ifjú pár szerelemre lobban egymás iránt, sa tündér Árgirus karjai közt alszik el. Reggel, amikor az öreg király meglátja az aranyalmák ragyogását, egy vénasszonyt küld a kertből hírt hozni; a beste lélek azonban megirigyli a szépséges alvó párt, kivált a leány aranyhaját, és lemetszi belőle a legszebb fürtöt. Sírva ébred a tündér – többé nem maradhat szerelmes ifja mellett, mert itt a földön mindjárt az első nap megrútították.Árgirus tündérszerelme miatt búnak adja fejét és elhagyja a szülői házat, nekivág felkutatni kedvesét. Évekig bujdosik rengeteg erdőkön, úttalan utakon, mígnem elér a fekete városba, ahol egy özvegyasszonyhoz száll. Ez megmutatja neki a kertet, ahol óhajtott tündérével találkozhatnék. Ám az özvegy asaját leányának szeretné megszerezni a királyfit, ezért Árgirust, annak szolgája segédletével mindannyiszor mély álomba süllyeszti, amikor csak szembe találkozhatna a tündérrel. Árgirus csak akkor veszi észre az árulást, mikor a tündér ismét elszakad tőle; megátkozza az álnok özvegyet és leányát, megöli az őt eláruló hűtlen szolgáját és tovább bujdosik. Elkeseredésében halállal akar véget vetni szerelmi kínjának, midőn a véletlen három ördögfiút sodor elébe. Elcsalja tőlük atyai örökségüket, a bűvös köpönyeget, az ostort és a bocskort, és ezek segítségével egy magános vár elé jut, ahol örökös bánatbanél az ő kedvese. De amint a várva várt Árgirus odaér: happy end – a mély bú örök vidámsággá válik.

Nincs már Árgirusnak semmi fáradsága,
Annyi budosását csak semminek tartja.
Mert amit kívánt volt, már ölében tartja.
Amikor kívánja szintén akkor látja.

A tündér leánynak sem buzog már szive,
Helyén vagyon immár budosó elméje,
Minden bánatjának vagyon immár vége,
Ez históriának is legyen immár vége.

Gergei elbeszélése népkönyvvé lett, a magyar nép a benne foglalt tündérregét magának tulajdonítja, hőseit megmagyarosítja, Árgirus nevét Árgyélussá változtatja, a leányzónak Tündérszép Ilona nevet adja, az egész elbeszélést pedig elhelyezi a legszebb magyar tündérmesék fényes csarnokában. Vörösmarty ebből a széphistóriából merít ihletet a Csongor és Tündéhez.

Tündérország: mesebeli, illuzórikus mitológiai hely, ahol valódi „tündérek” röpködnek és kerülnek kapcsolatba más földi halandókkal – ők általában női szellemnemű lények (’tündérleányok’), akiket a képzelődő tehetség sokféle csalóka, csábító és változékony alakba öltöztet; „lakásokul kies kerteket arany almákkal, erdőket, tavak, tengerek mellékét, légvárakat, s egész mesés országot tulajdonít. A tündérek hófehér színűek, aranyhajúak, fiatalok, csodaszépségűek, bájolók, aranyos ruhában járnak, gyönyörűn tánczolnak stb.”

Ám a ’tündér’ a Czuczor-Fogarasi nagyszótár szerint „csalókát, mulandót, változékonyat, szemkápráztatót” is jelent – amely „csak futtában, ideiglen kecsegtet, gyönyörködtet. Tündér szerencse, tündér képek, tündér világ, tündér fény. Adják e nevezetet lovaknak, agaraknak is, mely esetben könnyű sebes mozgásra, futásra vonatkozik”.

Tündérország végül is a „képzelet által alkotott olyan mesés ország, melynek lakosai tündérek”. A humanista Oláh Miklós (Hungaria et Atila) és Verancsics Antal esztergomi érsek is ezt a ’Tündérországot’ mutatja be, írja le, elsősorban Erdélyről szólván; hegyeivel, folyóival, termékeny földjeivel, kincseivel és életerős népével. „Erdélynek, annak a kedves tündérországnak” – említi majd Erdélyt „kedves nénémnek” írt levelében Mikes Kelemen is.

Viszont a 16–17. századi köznyelv a saját forgandó szerencséjű politikai státusza miatt Erdélyt gyakran ruházza fel a ’Tündérország’ közel sem pozitív toposzával – az 1550-es években a szigetvári várvédő Zrínyi Miklós kor- és harcostársa, Kevendi Székely Lukács egyik fohászkodó levelében máris így használja. „A k(egyelmes) Isten legyen vellünk és vigyen engemet ki ez tendér országból, noha szép Ilonám nincsen, de azért örömest kimennék.” Más források a 16. század közepétől ugyan „Tündérországnak” nevezik Erdélyt, de arra utalva, hogy a 16–17. század folyamán a fejedelemség többször szolgált kellemetlen „meglepetésekkel” a királyi Magyarország számára. Ennek oka nem valamiféle ingadozás vagy „erdélyi megbízhatatlanság” volt, hanem sajátos politikai helyzete, amelybe Erdélyt a történelem vihara sodorta. Illésházy István (1541–1609) 1607-ben írja Rákóczi Zsigmond (1544–1608) fejedelemnek: „az igaz keresményét is ez tündérország miatt el ne veszesse kegyelmed, mert ha az régi cronikákba tekintünk is, az erdélyi dolog még az magyar királyok idején is forgandó volt”. És 1670-ben egy Thökölynek küldött levélben atyai jótevője, Zaránd megye főispánja, a „kalandor és lángvérű jellemű”, később törökországi földönfutóvá lett Zólyomi Miklós írja: „Kegyelmednek atyja helyett atyja igyekszünk lenni, csakhogy édes öcsém, Istenért kérjük Kegyelmedet, jól magára vigyázzon az erdélyi tündér változó világban”.

A „Tündérkert” elnevezés Móricz Zsigmondtól származik – s korántsem véletlenül választja trilógiája címéül.

* * *

Tündérkert: arany és pirosló almafákkal, dús kaszálókkal és más csudás gyümölcsökkel megrakott hortus, garten. A középkori ember tájszemlélete hasznossági alapon áll – Anonymusnak, amikor földről, tájról ír, véletlenül sem kerül más kifejezés a tolla alá, mint „terra illa nimis bona”, vagy hogy „dux et sui videntes fertilitatem terrae, et abundantiam omnium bestiarum, et copiam piscium de fluminibus Thisciae et Budrug, terram ultra quam dici potest dilexerunt”. A középkori ember a földet azért szerette, mert hasznos, de hogy a táj szép is lehet, az eszébe sem jutott – ó, sárosi füvek!

A középkori magyar gyümölcs históriájában számos forrás emlékezik a hazai gyümölcsfajok és -fajták bőségéről. A népvándorlás során a bolgároktól és alánoktól a kulturáltabb földművelést is eltanultuk – a honfoglalás előtti török jövevényszavak gabonatermelésre vonatkozó nyelvi anyaga az árpa, búza, tarló eke, sarló, kéve, kepe, szérű, szór; a gabona feldolgozására az ’őr’ (őröl). Növénytermelésre utal a kender, komló, borsó és torma, gyümölcstermelésre és szőlőgazdaságra a gyümölcs, alma, körte, szőlő, szűr (szüret), bor, söprő. (Gr. Zichy István: A magyarság őstörténete a honfoglalásig című munkájában, s Gombocz olvasatában a gyümölcs ‘török jövevényszó: ősm. *gyimis óm. gyimilcs, gyimülcs [vö. g’.mils-, gimiíc- HB., 1269: Gymulche n olv. gyimülcsé n, 1284: Gymulch in, 1296: Gy milch yn] –  Anonymus elmondja, hogy a magyarok Alpár mellett legyőzik Salán bolgár vezér seregét Gyümölcsény erdő mellett (1200 k.: Manserunt ibi iuxta siluam Gemelsen [olv. gyëmëlsény v. gyëmëlcsény?])„A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának. Majd a vezér azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva mocsárig és a Körtvélytótól Alpár homokjáig.”  (A fordító nyelvész Pais Dezső Anonymus-térképén a Gyümölcsény-erdőt és a Körtvélytót Szeged mellékére teszi.)

* * *

A 15–16. századi magyar és külföldi utazók egész sora zeng dicshimnuszt a magyar földön termett gyümölcsök kiválóságáról. (Általában is az egykori Magyarország mint a földi paradicsom képe, fertilitas Pannoniae jelenik meg.) A humanista Cuspinianus János (1473–1529) a borok s más dicsérendő, sőt bámulatra méltó dolgok felsorolása mellett konstatálja, hogy „a gránátalmát kivévén, melyet azonban más, épen oly nemes, édes és ízletes fajokkal bőven pótól, a gyümölcs minden nemét bőven megtermi”. Túltesz rajta a flamand-francia tranzit-utazó, Augier Ghislain de Busbecq (1522–1592), aki 1555-ben, a török által megszállt országot bejárván írja, hogy Campaniában sem terem szebb és jobb gyümölcs, mint itt. Naplójában rögzíti idevágó esetét: „A Dráván átkelve Eszékről Laskóra értünk, ahol fáradtan és a hőségtől és a láztól elgyötörve lepihentem, miközben megérkeztek ennek a helynek vezetői, hogy érkezésemet köszöntsék, és hogy hatalmas sárgadinnyéket, körtéket, különféle fajta szilvákat hozzanak, továbbá bort és kenyeret, mind a legkiválóbb fajtából, melyeknél nem hinném, hogy a sokat dicsért és földjének termékenységét oly sokat emlegetett Campania jobbat teremne.”

S ha Herberstein Zsigmond báró, német birodalmi követ abban a kijelentésében, hogy „frugum et omnis generis optimorum fructuum infinita copia” (legkitűnőbb gyümölcsök nagy sokaságával bővelkedik) hazánk gyümölcsészetének is dicsérő bizonyítványt állít ki, Ranzan Péter itáliai püspök, történetíró, Mátyás udvarában nápolyi követ az erdélyi részekre nézve részletesen fel is sorolja a „vini laudatissimi” (a csodás borok) melletti legjobb gyümölcsfák számos nemét – mint a szilvákat, melyek neve Damascena, almákat, cseresznyéket és körtéket. „Est Transsilvania ferax omnis generis frugum, vini laudatissimi, multorum generum fructuum optimorum, qualia sunt pruna quae vocant Damascena, mala, cerasa et pira, quorum pleraque eximiae sunt magnitudinis.” (Erdély gazdag mindennemű termékekben, híres boráról és sokféle gyümölcseiről; minők: szilva, melyet damaskinak neveznek, alma, cseresznye, körte, mely többnyire jeles nagyságú.)

Erdély követei, tőzsérei, állandóan látogatják Konstantinápolyt, a két Oláhországot, Lengyelországot és legsűrűbben Bécs és Prága felé, sőt a 17. században élénk követjárás folyik Brandenburgba, Svájcba, Hollandiába és Angliába is. De nemcsak a követek és kereskedők, hanem a Páduában, Utrechtben, Párizsban, Wittenbergában akadémiákat járó tanulóifjúság és főemberek fiai is mindig hoznak magukkal magvakat, hagymákat, gumókat stb., úgy, hogy a vetemény- és világújdonságok is csakhamar elterjednek az erdélyi főúri kertekben, eklézsiákban és azután a nép kertjeiben is, amiről a virágos ősi népdalok tesznek tanúságot. A „kert”-fogalom már az Árpád-házi okmányokban feltűnik, mint birtokrész, és az úgynevezett falutörvényekben a „kerthágók“-ra vagy „kerítéshágók“-ra súlyos büntetések szabattak. Az 1551. évi marosvásárhelyi országgyűlés részletes szabályzatot ad ki: „Az orvok pedig felakasztassanak minden eleven állatért, akárminek neveztessék: lóért, ökörért, tehénért, juhért, disznóért, méhért, szőlőért; fel ne akasztassák tyúkért, kertbeli veteményért, gyümölcsért és egyéb eféle aprólékért, hanem megverettessék.”

A szakrális magyar állam bukása, a mohácsi vész utáni korral a historizáló Verancsics érsek Erdély földjével kapcsolatban írja Mátyás halála évében (De rebus gestis Hungarorum, 1490): „Mindenfajta gyümölcsei pedig, mint az alma vagy körte, nemcsak ízben, hanem bőségben sem maradnak el Itália mögött, sőt barackja, amely a gyulafehérvári földön terem, messze fölülmúlja s ezeket olyan épségben őrzik meg a következő esztendőre, hogy azt mondaná az ember, akkor szedték.” Magam is láttam, hogy a fehérvári püspök Rózsamáli szőlőhegyén a déli kitettségben ma is gyönyörű és egészséges kajszín fák díszlenek.

Verancsics érsek a főszereplője annak a levelezésnek is, amely a magyar gyümölcsök nemzetközi útjára (karrierjére) vonatkozó legismertebb közlések közé tartozik. A második magyar Habsburg-házi uralkodó, Miksa király (1527– 1576) egy 1573-ban kelt levelében személyesen utasítja Verancsics Antal esztergomi érseket, hogy a bíboros haladéktalanul küldje meg neki bizonyos hazai gyümölcsök oltóvesszeit. Meg is jelöli: mit, mikor és hogyan. Hogy aztán udvari kertésze továbbszaporítva e kiváló fajtákat és saját gyümölcsfa-különlegességekkel kedveskedhessen más királyi udvaroknak. A latin nyelvű levélben azonosítható 16. századi magyar nyelvű gyümölcsnevek is szerepelnek: „ewrwgh zemew fekethe cheresnye” (öregszemű fekete cseresznye), „fekethe ewlwedy” (Ölyvedi cseresznye), vagy „Kathalan zylva” (Katalánszky szilvája). Podharaczky József fordításában:

„I. Maximilian, Isten’ kegyelméből választott római császár, Német-, Magyar-, Cseh-’stb. országnak királya ’stb.

Krisztusban főtisztelendő atyánk, őszintén szeretett hívünk!

Minthogy itt lévő kertjeinket diszesíteni és szaporítani akarjuk a’ legjobb, különféle gyümölcsfákkal, ’s az erre legalkalmasb idő ,t.i. a’ tavaszi, már itt van [Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, március 25], kegyesen megkeresendőknek véltünk titeket, hogy e’ részben akaratunkat segítsések, mint kik azt mind saját kerteitekből mind máshonnan, úgy látszik, könnyen megtehetitek. Azértis kegyelmesen megkeresünk, gyűjtessétek össze ’s küldjétek ide számunkra szorgalommal, ültetésre alkalmas csemetéket, ’s nem már elültetett fákat, két legjobb fajú cseresnyéből, u. m. ama’ nagy vörhenyegekéből, és ama’ feketékéből, melly utóbbit közönségesen öreg szemű fekete cseresnyének hívnak, ’s miilyennel ti, mint halljuk, bővelkedtek megyétek’ Ölyved nevű majorjában, mit ugyanazért fekete ölyvedi cseresnyésnek is neveznek. Ezenkívül szilvafákból is hasonlóképen csemetéket, de csak a’ legjobb mindenféle fajokból, különösen pedig ama’ nagy duránczi fajtából, és ama’ zöld , hoszúkásokéból, mellyet katalánszilvának is neveznek. Továbbá ama’ nagy, tyúktojásnyi szilváéból, melly kétféle, u. m. feketés és fejér, ’s mellyek közönségesen talán ló-szilvának is neveztetnek; nemkülönben más legjobb fajokból is, mellyeket még kaphattok ’s megszerezhettek. Mindezen csemetéket pedig szeretnék jó korán megkapni, szorgalmatosán összerakva, hogy az úton kárt ne szenvedjenek, ’s mindenik fajt saját czédulkával megjegyezve, hogy egyiket a’ másiktól név szerint megkülönböztetni lehessen. Ebben nekünk kedves és kegyelmünk által megismerendő dolgot fogtok cselekedni.

Költ Becsben, martius’ 18dikán, 1573ban. Maximilián, s. k.”

A bécsi udvarnak kiváló primőr gyümölcsökkel kedvében járnak mások is – így a korábban más kulináris kuriózumokkal is kedveskedő Nádasdy Tamás nádor, aki l559-ben a királyi trónus mellől sem felejti otthon ülő feleségét a primőr gyümölcsök azonnali küldésére utasítani. „Én mind azon sápolódtam, hol tehessem szerét az idén az előérő körtvélynek” – kezdi levelét a nagyúr, a magyar Kármán körte korai muskotályos változatára utalva. „Azon közbe jöve hozzám Makkos Ambrus, és az ő Muskotálykörtvélyét, ki az ő szőlőjében vala, nekem adá ajándékon. Mondá, hogy Poór Albertnek is, Pereszleginek is volna az ő szőlőjében egy előérő [korai érésű] körtvélyfa, de meg nem őrizhetik a sok lézengő néptől. Azért, ha azt akarod, hogy királyné asszonynak körtvélyt küldj, idején hagyjad az ispánnak, hogy megőriztesse szépen őket.” Válaszként, júnus 16-ikán az l559-ikben, Nádasdyné Kanizsai Dorottya asszony fel is küldi a csomagot Bécsbe. Majd érkezett Bécsből a nádori nyugta: „A Muskotálykörtvélyt, kit te küldtél, tegnap hozták meg későn, és ma királyné asszonynak te szóddal küldém, kit jó néven vett tőled.” Maga Nádasdy főúr olykor korai sárgadinynyét vagy egyébként késő érésű ropogós cseresznyét, sőt még zöldborsót is tesz az udvar asztalára május elején, s az udvari népek nem győznek az ajándékon álmélkodni. „Az nagyságod kertje igen szépen vagyon, Székely Lukács uram [híres gyümölcstermelő] benne volt, s amint mondá, hogy soha szebb kertet nem látott ennél”, jelenti gazdájának Kerty István deák a sárvári kertből – amelyet tehát sikeresen meg is védtek nemcsak állati és növényi kártevőktől, hanem a „sok lézengő néptől” is.

Mindezekből és számos más adatból következtethetjük, hogy a török hódolás kora sem volt a gyümölcsészetre nézve határozottan káros hatással. Mert igaz ugyan, hogy a török a kerti termények után is megkövetelte a serit (tizedet) akár csak a más földtermékekből, de maga is barátja lévén a gyümölcsnek, szívesen pártolta a gyümölcsfaültetést.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/7-8. számában olvasható.

Nyitókép: Walter Crane – Mandulavirágzás és fecskék (1878)