Az orosz gondolkodásmód és az orosz metafizika fénykora

Részlet a Magyar Szemle írásából:

Megjegyzés a Magyar Szemle olvasóihoz

Az alábbi szövegrészek egy születőben lévő hosszabb könyvből származnak, amely könyv egyszerre több célkitűzéssel is rendelkezik.¹ Egyrészt egy filozófia- és szellemtörténeti hiányt kíván pótolni, amennyiben tárgyalja az orosz metafizika fénykorát, amely körülbelül 1880 és 1950 közötti időszakra tehető, s amely a filozófiatörténetekből és a filozófia oktatásából többnyire még mindig fájdalmasan hiányzik. E feladatot a lényeget kiemelő módon, nem pedig a csaknem végtelen mennyiségű adat és az összes, valamennyire is számottevő alkotó monoton ismertetésével kívánom megoldani. Hogy ez konkrétan mit jelent, az alább világossá fog válni. (Mindenesetre azzal is jár, hogy munkám tartalmazza majd Nyikolaj Losszkij, Szemjon Frank és Nyikolaj Bergyajev filozófiájának nagyjából teljes képét.) Másrészt igyekszem megragadni a legjelentősebb filozófusoknál ugyan eltérő árnyalatokat öltő, mégis jellegzetes „orosz gondolkodásmódot” – elsősorban nem azért, mert én feltételezem, hogy van ilyen, hanem azért, mert maguk a korszak képviselői vetették fel ennek meglétét. Harmadszor és immár a szisztematikus filozofálás területét érintve az a remény is él bennem, hogy e filozofálási mód alternatívája lehet a jelenleg uralkodó, ám a filozófia hagyományos atmoszféráját, eljárásmódját és ősi problémáit gyakran alaposan semmibe vevő analitikus filozófiának. Negyedszer pedig, látva a közelmúlt és a jelen nyugtalanító eseményeit, aligha szorul magyarázatra, miért van szükségünk az orosz gondolkodás mélyebb megértésére: nyugodtan kijelenthető, hogy ez immár életszükségletté vált. Joggal merülhetne fel ugyan, mi köze a legfontosabb filozófiai életműveknek a politikai konfliktusokhoz, amelyek megoldásához látszólag elég katonai és gazdasági szakemberekre, valamint diplomatákra támaszkodni. Erre azonban azt kell felelni, hogy a filozófia még jelenlegi, általában véve mellőzött állapotában sem szűnt meg világformáló erő lenni: így vagy úgy, de eléri a társadalom funkciókat viselő és nem viselő tagjainak életfelfogását és így döntéseit is. Az, hogy ez a hatása az érintettekben sokszor még csak nem is tudatosodik, csak annál rosszabb.

Az orosz filozófia recepciója

Ahogyan az elmúlt ezer év világtörténetét lehetetlen volna megírni az orosz nép szerepét mellőzve, úgy a felvilágosodást követő kultúrtörténet bemutatása is erősen hiányos volna akkor, ha az orosz kultúra lenyűgöző teljesítményeiről megfeledkeznénk. Vajon lehetséges-e az újabb kor képzőművészetének, természettudományának, zenéjének, vallási eszméinek vagy irodalmának történetét anélkül tárgyalni, hogy az orosz alkotók hozzájárulásaira kellő alapossággal és tisztelettel kitérnénk? Nyilvánvalóan nem. És mégis, bár a szellemi kultúra említett területein e nép nagyjainak rendkívüli teljesítményei többnyire kellően ismertek, a filozófia újabb történetének kánonjában az orosz filozófia fénykora mindmáig alig kapott helyet. Az a kivételes korszak, amely mind időbeli kiterjedésében (körülbelül hetven évről van szó) és a nagy alkotók számában, mind filozófiai elképzeléseik önálló és az összes centrális területre kiterjedő voltában, mind pedig belső diskurzusának élénkségében csak a klasszikus német filozófiával rokonítható – a filozófia szokásos történeteit olvasva úgy tűnhet, mintha meg sem történt volna.

A filozófia átfogó történetét megírni természetesen mindig jóval kockázatosabb vállalkozás, mint egyes szerzők életművét kutatni. Ezekben az összegző munkákban rendszerint fellép az a két, erősen vitatható tendencia, amely a végeredményt szinte elkerülhetetlenül torzképpé teszi. Az első az, hogy egy alkotó vagy valamely szellemi áramlat szerepeltetésének alapját a belső értéknél gyakran erősebben indokolja a hozzá köthető külső hatás, míg a második az, hogy a jelenkor domináns gondolkodási formái határozzák meg azt, hogy a múltból mi tűnik fontosnak, helyesnek vagy gyümölcsözőnek – s nyilván főképp az bizonyul ilyennek, ami a mai formák létrejöttének történetéhez tartozik. Mivel azonban (részben egyszerűen a népességrobbanásnak és a technikai fejlődésnek köszönhetően) az emberek közti interakciók felszaporodása a változásokat is felgyorsította, mára egy-egy domináns forma esetleg csak 20-30 évig áll reflektorfényben, s így azok a filozófiatörténetek, melyek a tágabb jelenkort e formák felé „tartva” tárgyalják, úgyszólván már megjelenésükkor az elavulás útjára lépnek.

Ezek az ingadozások a közelmúlt legigényesebb filozófiatörténeti összefoglalásain is jól láthatóak, mindazonáltal egyelőre anélkül, hogy ez az orosz filozófia fénykorának figyelembevételét is meghozta volna. A német idealizmus végétől korunkig terjedő időszakot nézve visszatérő sémának számít egyfelől a hagyományos, metafizikában kiteljesedő filozofálással való szakítás többé-kevésbé befejezett tényként való megállapítása, másfelől pedig az, hogy e fegyvertényt két nagyobb és egy kisebb mértékben „filozofáló népcsoport” hajtotta végre: az angolszász, a német és (szerényebb teljesítményekkel) a francia. E „nemzeti vezérfonal” mellett az újabb filozófiatörténeteken mindinkább érezhető az analitikus filozófia jelenkori dominanciájából fakadó hangsúlyeltolódás is: az említett időszak bemutatásában lassan a német és francia áramlatok tárgyalása is visszaszorul, míg az angolszászoknál biztos otthonra lelő analitikus filozofálás előzményei mind nagyobb teret kapnak.

Érdemes néhány példát hozni arra, hogy e sajátos perspektíva uralma miként blokkolja az orosz filozófia fénykorának megjelenését a nagy filozófiatörténeti munkákban. A Wolfgang Röd által (társszerzőként) szerkesztett, 14 kötetben megjelenő Geschichte der Philosophie² című monumentális munka 13. kötetének (2002) utolsó öt oldalán tesznek csak rövid említést az „orosz-ortodox” területről származó „vallásfilozófiákról” – nem sokkal azután, hogy egyedül Albert Camus munkásságát közel harminc oldalon át tárgyalták. A kizárólag Röd által írt kétkötetes Der Weg der Philosophie 2. kötete³ ennél is takarékosabban jár el, s az irányzat egyetlen szerzőjéről sem ejt szót. A szintén és méltán nagy tiszteletnek örvendő, Johannes Hirschberger-féle Geschichte der Philosophie⁴ nagyjából 1400 oldalán pedig csak a Schellingről szóló fejezet négyoldalas függelékeként jelenik meg egyetlen orosz filozófus, a sommásan Schelling-követőként jellemzett Vlagyimir Szolovjov.

Az angol nyelvterület átfogó munkáiban is alig találunk számottevő eltérést. A Routledge 2003-as, 10 kötetes History of Philosophy⁵ című nagy összefoglalásában az 1880 és 1950 között virágzó orosz metafizikáról említést sem tesznek, noha a francia és német szerzők közül számos kevésbé jelentős gondolkodó és irányzat is bőséges figyelmet kap. Sőt, akkor sem járunk okvetlenül jobban, ha kifejezetten a „kontinentális” filozófiának szentelt filozófiatörténetet keresünk. Igaz ugyan, hogy a University of Chicago Press 2010-es, 8 kötetet kitevő The History of Continental Philosophy című könyvsorozata (melynek első kötete a német klasszikus filozófiát tárgyalja és már azzal meghökkent, hogy az egész hegeli rendszert 24 oldalban „dolgozza fel”) a második kötetben tartalmaz egy Dostoevsky and Russian Philosophy című, 15 oldalas fejezetet. Ám ennek szerzője előbb egyetértően idézi William Barrett 1962-es, elképesztő megállapítását (miszerint „az oroszoknak filozófusaik ugyan nem voltak, de volt Tolsztojuk és Dosztojevszkijük”⁶), majd maga sem ír semmi egyébről, mint Dosztojevszkijről.⁷

¹ Kötetem nem akar az orosz filozófia egészének történetével szolgálni, hanem azon arisztotelészi elv alapján, hogy egy létező lényegét leginkább annak kifejlett alakjáról lehet leolvasni (az emberét például nem a csecsemőéről, hanem a felnőttéről), a három legbeérettebb orosz filozófiai életműre fogok koncentrálni: Losszkij, Frank és Bergyajev filozófiájára. Ismét nem célom azonban, hogy ezeket az életműveket teljes egészükben bemutassam, ez ugyanis óriási terjedelmet és sok esetben felesleges ismétléseket és kitérőket is igényelne. A cél a három filozófia alapvető eszméinek tárgyalása olyan módon, hogy az eszmék mögötti argumentumok is kellően láthatóvá váljanak. Másodszor szándékomban áll kijelölni az orosz filozófia fénykorának helyét a modern (sőt, voltaképp már kortárs) filozófia történetében, rámutatva e kor alkotásainak jelentőségére is. Azonban ez nem történhet meg anélkül, hogy ne kéne az újabb filozófia egészének jellemzését is gyökeresen korrigálni – különösen annak a mantraként ismételgetett tézisnek a megkérdőjelezésével, miszerint a német idealizmusban tetőző metafizika a további fejlődésre már képtelen volt, ezért ma a metafizikát vagy egészen el kell vetni, vagy pedig csak annak „tudományossá” sterilizált, analitikus formájával lehet foglalkozni.

 A teljes írás a Magyar Szemle 2024/5-6. számában olvasható.

² München, 2021, Verlag C. H. Beck (Sonderausgabe).

³ München, 1996, Verlag C. H. Beck.

⁴ Freiburg–Basel–Wien, 1991, Verlag Herder (14. kiadás).

⁵ London–New York, 2003, Routledge.

⁶ The History of Continental Philosophy. Szerk. A. Schrift. II. kötet. Chicago, 2010, The University of Chicago Press, 87.