„Egy keskeny pallón nem lehet sem a bal, sem a jobb szélére lépve biztonsággal átmenni, csak akkor, ha középen maradunk” (Szabad György)
„Nem az okozta a válságot a magyar történelemben, hogy két vagy több érték[rendszer] mentén gondolkoztak az országban, hanem az, ha a nemzeti és a demokratikus hagyományok szembekerültek egymással, azaz »az egyik a másik kárára valósult meg«” (Mezei Barna: Szabad Györgyről)
„Om dintr-o bucată” (’egy tömbből faragott ember’), mondják a románok, a velünk, magyarokkal közel ezer esztendeje keverten élő keleti szomszédaink (egyszersmind a modern nemzetépítés értelmében legnagyobb történelmi riválisaink) az olyan megingathatatlan erkölcsű, egyenes derekú, jellemes, szavatartó egyénre, akit nem lehet félresöpörni, egykönnyen kimozdítani meggyőződéséből, minden szavát, megnyilvánulását, cselekedetét komolyan kell venni, mert alapos tudás és szilárd morális tartás van mögötte, ami megkerülhetetlen tényezővé teszi őt abban a közegben, ahol élnie adatott.
A száz éve született Szabad György éppen ilyen ember volt, kiemelkedő tudással és erkölcsi tekintéllyel felvértezett férfi: elsőrangú történettudós és gyakorló politikus egy személyben. A partiumi Aradon látta meg a napvilágot. Nicolae Ceauşescu hazánkra értendő szóleleményével élve „a szomszédos baráti országban”, a négy évvel korábban román szemszögből kivételesen szerencsés (s megismételhetetlen), magyar nemzetépítési (-megtartási) nézőpontból viszont annál baljósabb „körülmények” között létrehozott/összetákolt Nagy-Romániában.
Hamisítatlan magyar polgár
„Magyarnak születtem – írja önéletrajzában – a trianoni döntés nyomán Romániába frissen bekebelezett földön, évszázados hazai gyökerekkel bíró zsidó vallású család tagjának […] az antiszemitizmus felívelése idején, és polgárnak e létforma fenyegetetté válása küszöbén.”
Soha rosszabbkor, soha ellentmondásosabb, a történelmi és a nemzetitudat szemszögéből érzelmileg komplexebb szociológiai és mentális feltételrendszerbe – tehetnénk hozzá. Ám maga is részletezi: „Ha valaki, amint az velem történt, 1924-ben a királyi Romániába frissen bekebelezett Aradon születik, olyan magyar családban, amely »optánsként« élt magyar állampolgársága fenntartásának lehetőségével, ugyanakkor évszázados alföldi gyökerekkel bíró zsidó vallású famíliában az antiszemitizmus felíveltetésének küszöbén, és a polgári létformát tekintette természetes közegének annak kereszttűzbe jutása idején, abban a múltat illetően is hívatlanul jelentek meg a kérdőjelek […] súlyos fordulatok – így vasgárdista terrortámadás Édesapám ellen, visszatelepülésünk a csonka országba, Édesanyám évtizedes küzdelme a családért, apám öngyilkossága a »zsidótörvényessé« vált szülőhazában, a német megszállás, jómagam megmenekülése szökéssel 1944. október 15-én a munkaszolgálatból, »angyali« segítség a bujdosásban, újabb szökés 1945. március 14-én immár az orosz gyűjtőtáborból, kiváló rokonaim pusztulása a Don-kanyar és a dunántúli halálmenet vesztőhelyei között – belém égették a kérdést: »miért is?«”
A tízéves Szabad György szülei és nővére társaságában Budapesten – a kép a család tulajdona, Szabad György Emlékoldal, Facebook
A feladatkörök itt érnek össze
„Történetileg egyetlen egy témám van – mondta hetvenedik életévében adott interjújában imponáló tudatossággal vállalt, történészi ars poeticájának, egyszersmind politikai credójának is tekinthető törekvéséről –: a feudalizmus felszámolása és a polgári átalakulás Magyarországon. Minden lényeges, amit írtam ebbe a gondolatkörbe kapcsolódik. Minden lényeges, amit teszek, vagy tenni akarok az a diktatúra maradványainak felszámolása és a parlamentáris demokrácia független Magyarországának a megteremtésében való részvételre irányulnak. A látszólag ütköző feladatkörök itt érnek össze, ha tetszik, magyarázzák egymást, anélkül, hogy sértenék.”
Minden cselekedete, cikke, tanulmánya, könyve, törekvése, harca, vitája, küzdelme ezt példázza. Attól a pillanattól kezdve, hogy magyar honpolgárságát megőrző édesapját ért vasgárdista inzultusokat megelégelve a család 1932-ben Kolozsvárról Budapestre költözött, és a leendő történész/politikus „új életet” kezdett a megcsonkított országban, ahol a magyar zsidóságot szintén az antiszemitizmus – de a Trianon miatti bűnbakképzés külön gyanakvásával terhes légköre – vette körül. 1942-ben aztán a zsidótörvények, a visszaállított numerus clausus miatt nem is vették fel a Pázmány Péter Tudományegyetemre, másfél évre kertésztanonc lett, majd 1944-ben munkaszolgálatra hívták be. 1945-ben a szovjet katonai rendészet „malenkij robotra” is elhurcolta. Őrangyalai hatékonyak voltak, sértetlenül túlélte a vészkorszak legsötétebb hónapjait, és sikerült elmenekülnie a fogságból is.
A történészi pálya lépcsőfokai
Polgári értékrendjéből következően 1945 januárjában belépett a Független Kisgazdapártba, ám a kommunista gleichsaltolást érzékelve letett a közéleti szerepvállalásról, és 1956 őszét leszámítva nem is vett részt semmilyen politikai jellegű tevékenységben a rendszerváltoztatásig. Ehelyett történészi pályája megalapozására összpontosított, elmélyült levéltári szaktudást is szerezve 1950-ben diplomázott az időközben Eötvös Loránd nevét felvevő egyetem bölcsészkarán.
Közben kertészeti ismereteit kamatoztatva első feleségével családi örökségből származó szőlő-gyümölcsöst virágoztatott fel – olyannyira, hogy azt mintagazdaságnak minősítették, ám azonnal kuláklistára is tették, ennélfogva ezzel is fel kellett hagynia. 1951-ig az Országos Levéltár gyakornoka, 1954-ig az ELTE BTK Új- és Legújabb kori Magyar Történeti Tanszékének aspiránsa. Az adjunktusnak 1954-ben, a docensnek 1956-ban, 1970-ben pedig professzornak nevezték ki, innen ment nyugdíjba 1994-ben.
A történelemtudomány kandidátusa fokozatot 1955-ben, a történettudományok doktora címet 1969-ben ítélték neki oda a Forradalom és kiegyezés válaszútján: 1860–1861 című nagymonográfiájáért, amelynél jobbat, alaposabbat azóta sem írt senki ebben a témában. Miután a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, Magyarország önálló államiságának kérdése a polgári átalakulás korában címmel tartotta meg székfoglalóját 1982-ben. Majd 1998-ban az Akadémia rendes tagjává válva A parlamentáris kormányzati rendszer megteremtése, védelmezése és kockáztatása Magyarországon (1848–1867) címmel értekezett székfoglalójában.
A kossuthista
Kossuth Lajos iránti elfogultságát szakmai viták során is többször a szemére vetették. Ezt soha nem is titkolta, Kossuthot a „nemzeti újjászületés” emblematikus alakjának tekintette, s véleményét több, megkerülhetetlen könyvében megindokolta. Nem zavarta, hogy a háta mögött emiatt némelyek nem átallották „dzsentri-nacionalistának” minősíteni. Amikor „Kossuthról beszélt, mintha magáról is szólt volna, és amikor magáról beszélt, mintha Kossuthról is szólt volna” – írta róla Velkey Ferenc, a jóval fiatalabb reformkorkutató.
„Úgy gondolom, Kossuth mindig ugyanazt jelenti – mondta ő maga interjúkérdésre válaszolva. – Az igazán nagy történelmi személyiségek nem változnak. Változik a világ, mely rájuk visszatekint. Ők mindig azonosak önmagukkal. […] Azt a politikust jelentette, […] aki Magyarország önálló államiságának és polgári átalakulásának követelményeit a maguk összefüggésében és kölcsönhatásaiban ismerte föl. […] Kossuth az a politikus volt, aki a maga korában a nemzetit és a demokratikusat a legszorosabb kapcsolatban lévő követelménynek látta.”
A mester
Tanítványai – első szakdolgozójától, Kecskeméti Károlytól (1933–2021) kezdve Gergely Andráson (1946–2021) és Frank Tiboron (1948–2022) át Gerő Andrásig (1952–2023) és Miskolczy Ambrusig (1947–2023) – a magyar és a nemzetközi történetírás és tudományszervezés élvonalába kerültek. „Legendás” előadásait azonban nemcsak a történész szakos hallgatók látogatták. Már az 1960-as, 1970-es években emlegették a nevét: Hahn István mellett ő számított a bölcsészkar legjobb történész előadójának. Fejből, hosszú körmondatokban, rendkívül választékosan, empatikus pátosszal beszélt reformkori és dualizmuskori hőseiről. Ez némelyeket talán feszélyezett is.
Hallgatóira, nem csupán tanítványaira mély benyomást tett. Kitűnő memóriájára támaszkodva mindenkit a keresztnevén szólított, s méltóságteljesen, de sohasem leereszkedőn, egyenrangúként bánt velük, a leendő „kollégát” feltételezve bennük, külön egyéniségként kezelve őket. S noha sok tudományos vitája volt, soha senki nem vonhatta kétségbe, hogy valótlant, szakmailag, levéltárilag megalapozatlan állításokat fogalmazott volna meg. Legfeljebb vitathatókat. Tanítványait pedig arra nevelte, hogy a történetírónak egyenesen kötelessége, ha olyan adatok s következtetések birtokába jut, amelyek ellentétben állnak a historikusi „közvélekedéssel”, igenis bocsássa közre őket, s kellő eltökéltséggel védje is meg álláspontját. Egyszóval tudományos/szakmai hitelessége, integritása megkérdőjelezhetetlen volt, még azok is abszolút tekintélynek fogadták el, akik eltérő vagy akár homlokegyenest ellenkező nézeteket vallottak társadalomfejlődési és ideológiai kérdésekben (mint például a marxista Pándi Pál irodalomtörténész vagy Siklós András történész – Szász Zoltán szíves szóbeli közlése).
A történelmi feladat
Ezzel a szakmai háttérrel és az „iskolateremtő professzor” nimbuszával lépett át a pártpolitikába. Nem előzmények nélkül: 1956-ban két forradalmi bizottság – a Bölcsészettudományi Kar Forradalmi Bizottsága és a Történészek Forradalmi Bizottsága – is tagjai közé választotta. Szabad már fiatalon a „nemzeti demokratizmust” kereste, s érettebb korában is politikai gondolkodásának lényegét a „nemzeti demokráciában” jelölte meg. „Utóbb – írja Velkey – ugyanezt képviseli az 1956-os forradalomban […] majd »a megpróbáltatások éveiben« ezt őrzi; történészként felmutatja és képviseli, majd politikusként küzd érte, és többedmagával egy rendszer alappillérévé teszi, házelnökként finomítja-védi.”
Szabad Györgyöt 56 arra ösztönözte – mint B. Révész Lászlónak adott interjújában kifejti –, hogy „Magyarország váljék független, a parlamentáris demokráciát helyreállító országgá”. Az már nem csupán történelmi érzékét, hanem politikusi kvalitásait dicséri, hogy a Kádár-rendszer gyöngülését tapasztalva nyomatékosan hangsúlyozta: nemzedékének és eszmetársainak, egyáltalán a magyar értelmiség „nem kompromittálódott részének” történelmi feladata a „felelősségvállalás”, hogy dinamizálhassa „a gazdaság és a társadalom az átalakulást véghezvinni képes erőit”. A feladat kettős: a „felelőtlen cselekvés” elhárítása és a „történelmi pillanat” kihasználása, mert – figyelmeztetett – az, „ahogy jött, úgy egy időre megint eltávozhat”. Nem szabad tehát elmulasztani, ki kell használni az értelmes, „a jövő Magyarország kifejlődését” megalapozó cselekvésre, valamiféle „új érdekegyesítésre”, a Kádár-rendszer felszámolására, az ország „jogállami kereteinek kiépítésére, intézményeinek megteremtésére.” Mindez „természetes következménye a korábbi értékvállalásainak – írja Velkey –, „a »demokrata-patrióta« eszmény gyakorlati próbájaként értelmeződik”.
Pavlovits Miklós interjúja Szabad Györggyel 1991–1992 (Magvető, 2017)
1987-ben kapcsolódott be az MDF megszervezésébe, részt vett és fel is szólalt a mozgalom kezdetét jelentő első lakiteleki értelmiségi tanácskozáson. Alapító tagja, 1989 tavaszától elnökségi tagja lett a magát időközben párttá minősítő szervezetnek. Ugyancsak aktív résztvevője, sőt jellegadó vezéralakja volt az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) munkájának. Antall Józseffel és Sólyom Lászlóval hárman képviselték az MDF irányvonalát a háromoldalú politikai egyeztetetéseken. Más szóval ő a „tárgyalásos rendszerváltás” egyik vezérférfia. „A többpárti demokráciába történő békés átmenet közjogi kérdéseinek tisztázásában nagy szerepe volt hatalmas történelmi ismeretanyagra támaszkodó higgadt érvelésének” – ahogy összefoglalójában a Múlt-kor írja. „1989 júniusában ő terjesztette elő az EKA politikai szándéknyilatkozatát, az MDF részéről egyik aláírója volt a háromoldalú politikai tárgyalásokon a sarkalatos közjogi kérdésekben megszületett, az alkotmányos fordulatot megalapozó 1989. szeptember 18-i megállapodásnak.”
Miután az 1947 utáni első szabad többpárti parlamenti választásokon 1990. április 8-án az MDF szerezte meg a győzelmet, Szabad György a párt budapesti listájáról került be az Országgyűlésbe. Az MDF és a legnagyobb ellenzéki erő, a Szabad Demokraták Szövetsége megállapodásának értelmében 1990. május 2-án ő lett az Országgyűlés első alelnöke, házelnökké augusztus 3-án választották meg, a tisztséget a ciklus végéig töltötte be. Papír nélkül mondott, „professzoros”, a reformkori retorikát, a klasszikus magyar liberalizmus logikáját és mondatfűzését megidéző beszédeivel az ismét a polgári demokráciát választó ország törvényhozásának adott emelkedett hangot. Gyakran vont párhuzamot parlamenti felszólalásaiban a magyar történelem és a szóban forgó törvényjavaslat között, így segített képviselőtársainak a törvényalkotás útvesztőiben eligazodni.
Visszavonulás ismét
Az 1994-es választásokon újfent az MDF parlamenti képviselője lett, két év múlva azonban az elhíresült 1992. augusztus 20-i „Csurka-dolgozat” miatt megosztott MDF-et elhagyta, s az újonnan alakult Magyar Demokrata Néppárthoz (MDNP) csatlakozott. Mivel az 1998-as országgyűlési választásokon az MDNP nem jutott be a parlamentbe, így ő sem szerzett újabb mandátumot. 2001-ig volt az MDNP tagja, ezt követően visszavonult az aktív politizálástól, és idejének tetemes részét összegzőnek szánt, családtörténeti mű írásának szentelte, de befejezésére nem maradt ideje. Alig egy hónappal kilencvenegyedik születésnapja előtt, 2015. július 3-án elhunyt. A Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra.
Veres Kálmán szobra még a műteremben 2019-ben – Szabad György Emlékoldal, Facebook
A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével kitüntetett, Széchenyi-díjas történész-politikust Veres Kálmán szobrász mintázta meg 2019-ben. A Szabad György Irodaház aulájában kiállított mellszobor bronzból készült, de – a román szólás érvényét igazolva – akár gránittömből is faraghatták volna. Szabad György életműve így is, úgy is „ércnél maradandóbb”, méltán tisztelhetjük benne a magyar történetírás és rendszerváltoztatás egyik legnagyobb, halhatatlan alakját.
A szerző történész, diplomata
Nyitókép: Szabad György – Nagy Zoltán fotója, Szabad György Emlékoldal, Facebook
