Fedinec Csilla történész, a Magyarországon alapvetően hiányszakmának számító ukrainisztika legismertebb magyar művelője és Tóth Norbert jogász, politológus, a nemzetközi jog és a kisebbségvédelem avatott kutatója tudományos igényességgel foglalkozik hazánknak azzal a kétoldalú külkapcsolatával, amelynek jelenleg a legtöbb köze van a világpolitikához, és amelyről nagyon kevés a mélyenszántó feldolgozás, viszont annál több a karcos politikai publicisztika. Munkájuk nélkülözhetetlen olvasmány annak, aki meg akarja érteni, hogy
a szabadságát visszanyert két állam kapcsolatának története ígéretesen indult, ám sajnálatos módon mára szerződéses kapcsolataik kifulladásáig és kölcsönös médiavádaskodásáig jutott el.
A szerzők először összehasonlítják a nemzeti kérdéshez való magyar és ukrán viszonyulás alakulását az elmúlt évtizedekben, majd áttekintik a két ország szerződéses kapcsolatait attól kezdve, hogy hazánk elsőként kötött szerződést az éppen függetlenné vált ukrán állammal, nagyban hozzájárulva annak elismeréséhez, egészen addig, hogy napjainkban hosszú évek óta garmadával várakoznak ratifikációra a különböző kétoldalú szerződések, és több mint egy évtizede nem ülésezett a magyar–ukrán kisebbségi vegyes bizottság.
Részletesen bemutatja a könyv a történeti hátteret követően a magyar–ukrán alapszerződés paragrafusait, rávilágítva, hogy a magyar–ukrán kapcsolatrendszer legfontosabb kétoldalú nemzetközi jogforrása a szakterületek milyen széles spektrumán tervezett intenzív együttműködést a két állam között.
Történészi szemmel talán a legértékesebb részében a könyv közli – első ízben a tágabb olvasóközönség számára – a magyar–ukrán vegyes bizottság üléseiről készült valamennyi jegyzőkönyvet, habár az utolsót, a 2011-eset a felek máig nem írták alá. Részletes elemzésük, a bennük megjelenő problémák hátterének feltárása megkerülhetetlen kiindulásipontja lehet mind a kárpátaljai magyarság, mind a magyar–ukrán kapcsolatok történetével foglalkozó további kutatásoknak.
Bizonyosan izgatni fogja a jövő történészeit, hogy a nemzetközi közvélemény miért ütötte rá a harminc évvel korábban még a Varsói Szerződés felbontását kezdeményező és Ukrajnával államszerződést elsőként kötő Magyarországra az Ukrajna ellen háborút indító putyini Oroszország csatlósának a bélyegét: mely minősítés alighanem meghatározó lesz abban, hogy
a háború utáni rendezésben kulcsszerepet játszó hatalmak milyen helyet jelölnek ki Magyarországnak a háború tanulságai alapján létrejövő, új világrendben.
Mivel a magyar politikai vezetésnek az ukrán szabadságharctól való tüntető távolságtartása szorosan összefügg az ukrán kisebbségpolitikának a kárpátaljai magyarok helyzetére gyakorolt hatásával, minden bizonnyal kulcskérdés lesz, hogy a kisebbségpolitikai kapcsolatok – majd azok hiánya – miképpen járultak hozzá a kialakult helyzethez. Hogyan vált a kisebbségi kérdés a magyar–ukrán viszony egyik fontos területéből a legfontosabb és szinte minden más szempontot felülíró kérdéskörévé? Miért hagyatkozott a magyar nemzetpolitika egyre inkább a nemzetközi nyomásgyakorlásra, ahelyett, hogy minden követ megmozgasson a kétoldalú kommunikáció megerősítésére Kijevvel, többek között a kisebbségjogi érdekérvényesítés eszközeként? Egyáltalán megtett-e mindent Magyarország a kétoldalú párbeszéden keresztül történő jogérvényesítés érdekében, vagy az európai szervezetek és a nemzetközi közösség emberjogi és kisebbségjogi elkötelezettségének kényelmes illúziójába ringatva magát, gyakorlatilag lemondott a kétoldalú csatornák kiépítéséről és használatáról?
Történeti távlatból természetesen az érmének mindkét oldalával foglalkozni kell.
A magát keletről – mint utólag kiderült: joggal – fenyegetve érző ukrán állam miért nem tett meg mindent a lehető legjobb kapcsolatok ápolására nyugati szomszédjaival?
Miért nem próbáltak különbséget tenni az orosz kisebbségi problémák és a magyar, illetve román kisebbségi kérdés között, miközben nyilvánvaló – már csak a méretek okán is, a gyakorlati politikáról nem is beszélve –, hogy nyugati irányból semmiféle tényleges fenyegetés nem érte Ukrajnát, miközben az orosz kisebbségpolitika nem is nagyon titkolta, hogy Moszkva Ukrajna feletti befolyásának eszközeként (is) tekint az ukrajnai oroszok nyelvhasználati és önrendelkezési jogaira? Miért nem vették Kijevben figyelembe – tegyük hozzá, bár erre a szerződésekkel foglalkozó könyv nem tér ki – a balti országok példáját, amelyek egy idő után felfedezték ennek a különbségtételnek a fontosságát, és restrikciós nyelvi és állampolgársági politikájuk alól mentesítették az EU- és NATO-tagállamok hivatalos nyelveit, illetve állampolgárait?
Bizonyos fokig erre is választ adnak összegző megjegyzéseikben a szerzők, amelyekben három „plusz egy” korszakra bontják a két ország kapcsolatainak 1990 utáni történetét. A kezdeti „aranykor” Magyarország 2004-ben történt uniós csatlakozásáig tartott. Ekkor jött létre a kétoldalú szerződések döntő többsége, ami természetes is, hiszen két állam már kapcsolatuk elején megteremti viszonyuk szerződéses kereteit. Mi több, az „aranykorban” a kisebbségi vegyes bizottság még szinte tökéletesen eleget tett a vele szemben támasztott elvárásoknak. A kétezres évek második felében azonban megindult a hanyatlás: ritkultak a szerződéskötések és a vegyes bizottsági ülések, és elmaradozott a már megkötött szerződések ratifikálása. A szerzők szerint ez a második korszak mintegy megágyazott a 2010 után kezdődő harmadik korszaknak, a kapcsolatok teljes kihűlésének.
A magyar–ukrán kapcsolatok második és a harmadik korszaka egybeesik a magyar belpolitika Gyurcsány- és Orbán-korszakával. A tudósok következtetését tehát úgy is mondhatnánk, hogy a Gyurcsány-korszak Ukrajna-politikája megelőlegezte az Orbán-korszakét. Ezzel a magyar politika mindkét oldala alighanem vitába szállna. És ez jó is lenne! Nagyon fontos volna ugyanis tudományos igénnyel megcáfolni (vagy megerősíteni), hogy az egymással szembenálló két magyar politikai oldal Ukrajna-politikája között valójában folyamatosság fedezhető fel.
A szerzők a negyedik, a „plusz egy” korszakot a háború befejeződése utánra teszik. Szerintük még talány, hogy ez a jelenlegi időszak jellemzőit fogja-e konszolidálni, vagy kísérlet lesz-e az első korszak harmonikusabb viszonyaihoz való visszatérésre. Ez nyilván azon múlik, hogy a háború végéig a magyar–ukrán kapcsolatokban mi történik. Az ukrán nemzet hatalmas érzelmi megpróbáltatáson esik most át, amely évtizedekre – ha nem évszázadokra – meg fogja határozni sztereotípiáit. Kérdés természetesen, hogy az ukrán kisebbségpolitika kedvezőtlen lépései után mekkora mozgástere van Magyarországnak abban, hogy megpróbálja megalapozni a kapcsolatok háború utáni jobb korszakát.
Figyelembe véve azonban Ukrajna méreteit (legnagyobb szomszédunk) és nemzetközi jelentőségét (a demokratikus világ „hőse”) mindenképpen jó lenne, ha a magyar külpolitika maximálisan kihasználná akkora-amekkora mozgásterét a kapcsolatok javítására.
Végül marad még egy talány, amit bizonyára sokat fognak boncolgatni a jövő történészei. Mi a tényleges oka a magyar–ukrán kapcsolatok megromlásának? Mennyiben következik – amint a szerzők érzékeltetik a határon túli nemzetrészekkel való kapcsolatot egyre inkább saját központi témájává emelő magyar és a nemzeti sokszínűséget biztonsági okokból egyre inkább sebezhetőségnek tekintő ukrán nemzetépítés „természetes” ütközéséből? Illetve milyen mértékben állhat mindezek mögött az, amiről a szerzők nem tesznek említést, hiszen tudományosan nehezen lenne kimutatható: a magyar–ukrán kapcsolatok megromlásából egyedül profitáló orosz Kelet-Európa-politika céltudatos érdekérvényesítő tevékenysége mindkét országban?
Ennek feltárása nagy súllyal eshet majd latba sorsunk mozgatórugóinak a megértésében. Jelenleg azonban a legfontosabb elkerülni a sodródást, azt, hogy valódi szándékainktól teljesen függetlenül, sőt azokkal ellentétesen alakuljon a kárpátaljai magyarság sorsa és annak legfontosabb nemzetközi kerete: Magyarország és Ukrajna viszonya.
A szerző Kelet-Közép-Európa-szakértő
Fedinec Csilla és Tóth Norbert: Romantikus jog – fapados gyakorlat. TK Kisebbségkutató Intézet és a L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2022, 224 lap
