A Fulbright-programhoz Magyarország 1978-ban csatlakozott, majd 1992 januárjában. Létrejött a Magyar–Amerikai Fulbright Bizottság , hogy felügyelje a Fulbright-program keretében zajló oktatási-kutatási cseréket. A programot hozzávetőleg felerészt az USA, negyven százalékban hazánk költségvetése, tizedrészt magánadományok és természetbeni támogatások teszik lehetővé.

Az 1945-ben J. William Fulbright szenátor kezdeményezte törvény a háború után feleslegessé vált katonai eszközök eladásából származó jövedelmeket nemzetközi kulturális cserére fordította, illetve lehetővé tette, hogy a fogadó országok adósságukat a program támogatásával váltsák ki. A Fulbright-program idővel a világtörténelem legnagyobb kulturális csererendszerét alakította ki, roppant fontos elősegítője lett a tudományos-művészeti eszmecserének, a kultúrák kölcsönös megismerésének. Évente mintegy nyolcezer, egy hónapostól egy tanévesig terjedő ösztöndíjat ad, háromezret amerikaiaknak, ötezret külföldieknek. Több mint hatvan volt ösztöndíjasa kapott utóbb Nobel-díjat, több mint negyven lett államfő. 2024-ben Oroszország kilépett a programból. Jelenleg Washington a megváltoztatását fontolgatja. [Cikkünk megírása óta ezek következtében az amerikai Külügyminisztérium Fulbright Bizottsága testületileg lemondott – a szerk.]

A Magyar–Amerikai Fulbright Bizottság a világ többi Fulbright Bizottságához jóval gyorsabban, nem évtizedekkel a Fulbright-program bevezetése után alakult meg. A két nemzet közös jövőjének a reményében kezdett el dolgozni, és rövid idő alatt a világ egyik legaktívabb Fulbright-bizottságaként szerzett magának hírnevet, melyet mind a mai napig sikeresen megőrzött. Először dr. Brückner Huba, most pedig Jókay Károly ihletett vezetésével a bizottság folyamatosan növekedett, felügyelte a két ország közötti, a program keretében folyó oktatási cseréket: tudósok, egyetemi és középiskolai tanárok, hallgatók amerikai és magyarországi kutatásait és vendégoktatását. Négyévi működés után a magyar bizottság rendezte a program ötvenedik évfordulóján a Spirit of Global Understanding (Az egyetemes megértés szelleme) című nemzetközi konferenciát 1996-ban.

Meghasonlás és enyhülés

Az 1956-os felkelés valamelyes amerikai jóváhagyással történt brutális szovjet leverése után, illetve Mindszenty Józsefnek az amerikai követség menedékében való tartózkodása alatt az amerikai–magyar kapcsolatok különösen megromlottak. A nagyköveteket hazarendelték, a missziók létszámát csökkentették, és mindkét fél fokozta kémtevékenységét. Ilyen körülmények között szóba sem jöhetett Fulbright-csere.

Több mint két évtizeddel később Jimmy Carter elnök a két ország közötti kapcsolatok normalizálására tett merész lépéssel és erős republikánus ellenállással szemben visszaszolgáltatta a magyar államiságnak a második világháború vége óta Fort Knoxban őrzött szimbólumát, Szent István koronáját. Az ezt követő években a két ország kapcsolatai lassan kezdtek javulni. A kezdeti erőfeszítések között szerepelt a Fulbright-program elindítása. Az első csere keretében csupán egyetlen személy utazhatott ki néhány hétre. De kezdetnek ez is megtette.

Amerikai fulbrightosok Magyarországon 2012-ben (forrás: Nagy Katalin, a Szegedi Egyetem Szájsebészeti Tanszékének professzora, a Magyar Fulbright Egyesület akkori elnöke, maga is Fulbright-ösztöndíjas, első sor, balról a negyedik)

 

A program honosítása

Bizonytalan, tapogatódzó indulás ellenére a magyarországi Fulbright-csereprogram egy évtized leforgása alatt Európa második legnagyobb Fulbright-szervezetévé nőtte ki magát. Növekedésének legjelentősebb fejleménye 1991-ben történt, amikor a két ország kétoldalú bizottság létrehozásában állapodott meg – ennek magam is tagja lehettem. Ez a testület egy év kemény munka és gyakran koncentrált diplomáciai tevékenység után alapította meg a Magyar–Amerikai Fulbright Bizottságot, miután mindkét ország jóváhagyta a kétoldalú bizottság ajánlásait.

Természetes arisztokrácia és a Marx Károly Óvoda

Brückner Huba vezetésével és kiváló munkatársaival a bizottság 1992 januárjában kezdte meg hivatalos tevékenységét, jóllehet nem állt rendelkezésre az összes ígért irodai felszerelés. Sajnos abban a tanévben már túl késő volt ahhoz, hogy új pályázatot írjon ki az ösztöndíjakra, így a magyar oktatási tárca által már lefolytatott pályázatra kellett hagyatkoznia. A minisztérium személyzete, mint minden minisztériumé a kommunista diktatúra összeomlása után, alig változott, de ami ennél is fontosabb, az eljárásai maradtak a régiben. Amikor a Fulbright Bizottság újonnan megválasztott igazgatótanácsi elnökeként kinyitottam a minisztérium „Fulbright” feliratú aktáit, leginkább az tűnt fel, hogy mi hiányzik belőlük, nem a tartalmuk. Nyugaton szabványosan elvárt elemek hiányoztak belőlük, egyetlen pályázó sem adott be a teljesítményeit felsoroló szakmai önéletrajzot, helyette szószátyár személyes önéletrajzban számoltak be életük folyásáról, olyan mondatokkal kezdve, hogy „Miskolcon születtem, és gyerekként a Marx Károly Óvodába jártam”. Nem kellett ajánlóleveleket beszerezniük és projektjavaslatot írniuk. Az utóbbi mellőzésének következményeivel a Magyar Televíziónak a Fulbright Bizottság felálltával adott egyik interjúm során szembesültem. Fiatalember kérdezőm azzal dicsekedett, hogy néhány évvel korábban Fulbright-ösztöndíjjal az USA-ba küldték, hogy nyelvészetet tanuljon, de ehelyett minden idejét a média tanulmányozásával töltötte.

A minisztérium valamennyi Fulbright-aktájának alapos átnézése során kiderült, hogy a Fulbright-ösztöndíjak egy részét egyetlen, másokat két-három, ritkán több pályázat alapján ítélték oda. Utóbb megtudtam, még ez a szintű „verseny” is előrelépést jelentett a korábbi gyakorlathoz képest. A minisztérium kiváló munkatársai mindent megtettek azért, hogy a csereprogram sikerrel járjon, de korrupt rendszerben dolgoztak, amely írmagját sem tartalmazta az „erény és érdem természetes arisztokráciája” jeffersoni elvének. Egyes ösztöndíjakat óhatatlanul a párthűség vagy a személyes kapcsolatok alapján ítéltek oda. Nem az számított, hogy „kit ismersz”, hanem az, hogy ki ismer téged. Az egyik leghírhedtebb esetben augusztus végén felhívtak egy kiváló vidéki kutatót, hogy jöjjön fel Budapestre, és töltsön ki bizonyos űrlapokat, mert szeptemberben Fulbrighttal az Államokba küldik. A kommunista urambátyámvilág még szélsőségesebben nyilvánult meg, amikor egy magyar középiskolai tanár a New York-i scarsdale-beli kollégájával cserélt helyet a bizottság megalakulása előtt két évvel. Úgy tudta, a kinevezését a pártnak végzett munkája jutalmául kapta, és ezért a scarsdale-i iskolában közölte, hogy ő a Fulbright-éve alatt nem végez semmilyen munkát. Az amerikai igazgató utasította, hogy tartsa meg az óráit a kijelölt módon. Ezt a magyar Fulbright-ösztöndíjas megtagadta, mire azonnal hazaküldték. Megtorlásképpen a magyar minisztérium elbocsátott egy amerikai cseretanárnőt – az egyik legokosabb és legszorgalmasabb fizikatanárunkat. Szerencsére az akkori amerikai nagykövet talált forrást ahhoz, hogy kiváló ösztöndíjasunk itt maradhasson, de az eset tanulságait leszűrtük.

Tisztességes és nyílt versenyt

Amikor a Magyar–Amerikai Fulbright Bizottság először ült össze, ragaszkodtam ahhoz, hogy magyar embert válasszunk a testület elnökévé. Magyar kollégáim azonban azzal érveltek, hogy negyven év diktatúra után jobb lenne, ha egy – Magyarországon élő – amerikai vezetésével intézményesítenénk a demokratikus eljárásokat. Így hát engem választottak meg első elnöknek, és nekiláttam olyan irányelveket és eljárásokat bevezetni, amelyek biztosítják a tisztességes és nyílt versenyt minden pályázatban és minden pályázó számára. Brückner Hubával együtt az egyik legfontosabb célunknak azt tartottuk, hogy a de facto helyzetet drámai módon megváltoztassuk, és ezt meg is tettük. Amerikaiasan roadshow-t állítottunk össze Hogyan pályázzunk a Fulbrightra címmel, és körbejártuk az ország minden nagyobb angol programmal rendelkező egyetemét. Elmagyaráztuk, miért van feltétlenül szükség nyugati stílusú, szakmai önéletrajzra. Részleteztük, hogy miben áll a jó projektjavaslat. Hangsúlyoztuk a pályázó tudományos képességeiről és lehetőségeiről szóló ajánlólevelek jelentőségét. Erőfeszítéseink eredményeként a következő évben már minden ösztöndíjra több erős pályázó jelentkezett, és azóta a pályázók száma folyamatosan nőtt. Ma a huszonöt-harminc ösztöndíjra mintegy százan szállnak versenybe.

Nincs visszatérés

Az országos politikától azonban nem lehetett eltekinteni. Az első demokratikus választás mámoros napjait éltük. Ugyanakkor tisztában voltunk az újonnan felállt kormány törékenységével, pedig kevesen láttunk bele igazán abba, hogy milyen súlyos tehertételek hátráltatják munkáját. A legtöbben úgy véltük, hogy az átmeneti helyzetben a kormánynak meg kell birkóznia a kommunisták hátrahagyta zűrzavar eltakarításának ijesztő feladatával, az átalakulás nehézségeiért a hibáztatást pedig el kell viselnie, miközben aligha nyerhet a következő választásokon. Ráadásul a tengerentúlról nézve a kommunisták – akik immár átnevezték magukat szocialistáknak – képezték az egyetlen életképes politikai pártot az országban. Ők tudták mozgósítani a tagságukat, pénzben sem szűkölködtek, kifinomult eszközök és országos hálózat állt rendelkezésükre. Ilyen körülmények között elnökként személyes célomnak azt tartottam, hogy olyan irányelveket és eljárásokat alkalmazzunk, amelyek megakadályozzák, hogy a kommunisták – vagy bárki más – ismét aláássák a Fulbright-program céljait. Ha valamely nem demokratikus kormány úgy dönt, bármikor felszámolhatja a bizottságot. De azt nem akartam, hogy visszatérhessenek a korábbi idők verseny nélküli gyakorlatához.

A magyar amerikanisztika atyja

Utóbb javasoltam, hogy alapítsunk az amerikanisztika területén vendégprofesszori státust. Bár a világon több tucat ilyen Fulbright-státus létezett, de ez más lenne, mert azt vetettem fel, hogy állítsunk vele emléket Országh László nyelvész-irodalomtörténész-lexikográfusnak, a magyar amerikanisztika atyjának, aki szakmai-emberi nagyságával meghatározó módon hatott tudósok és tanárok nemzedékeire. Öt évbe és rengeteg tárgyalásba telt az illetékes magyar és amerikai kormányzati szervekkel, mire 1997-ben sokak összefogásával létrejött az Országh László Distinguished Chair in American Studies (amerikanisztikai Országh László-vendégprofesszori státus). Az első három évben a Fulbright-professzor méltó-
képpen a Debreceni Egyetemen adott elő, hiszen Országh László ott oktatott. Utána országos pályázat eredményeként a státust különböző magyarországi egyetemek kapták meg. Továbbra is ez az egyetlen olyan Fulbright-vendégprofesszori státus a világon, amely nem amerikai nevét viseli.

Akkori amerikai érdeklődés

A Magyar–Amerikai Fulbright Bizottság első rendkívül mozgalmas évei egyszerre bizonyultak felemelőnek és kihívásnak is. Különböző amerikai kezdeményezéseknek köszönhetően a magyar Fulbright-program több kiegészítő forráshoz jutott, így – ha csak rövid időre is – Európa második legnagyobb Fulbright-programjává vált. A Magyarország iránti amerikai érdeklődés hatalmasra nőtt, és Európában a legnagyobb verseny az itteni Fulbright-ösztöndíjakért folyt (leszámítva Angliát a közös nyelv miatt). Így a bizottság tagjaira az a kellemes feladat hárult az új, szabad és nyílt versenynek köszönhetően, hogy 1993–1994 végén száz ösztöndíjat ítélhettünk oda kiemelkedő magyar és amerikai tudósoknak, tanároknak és egyetemistáknak. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már a múlté.

 

A szerző irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem díszdoktora, az Oaklandi Egyeten professor emeritusa

Nyitókép: J. William Fulbright ls Lyndon Johnson elnök Richard Anuszkiewicz A kör négyszögesítése című festménye előtt 1965-ben (fotó:Yoichi Okamoto, Lyndon Baines Johnson Presidential Library, közkincs / Wikimedia)