Összeesküvés kreálása
A háború után Magyarországon a többpártrendszert és a demokráciát a Szovjetunió kezdettől fogva erős korlátok közé szorította és fenyegetettségben tartotta a kommunista párt révén, amely hamar érzékeltette, nem híve a demokratikus berendezkedésnek, és készen áll a teljes diktatúra bevezetésére. 1945-től folyamatosan a reakciósok összeesküvésével riogatott, akikkel szemben a legkeményebb fellépést szorgalmazta. Révai József főideológus közölte: „reakciós mindenki, aki nem kommunista”, vagyis aki nem volt kommunista, egyértelmű fenyegetést jelentett a berendezkedő hatalom számára. Az államvédelem mindeközben nagy erőkkel figyelte a társadalom minden rétegét, és kereste azokat a gyanús jeleket, amelyek alkalmasak lehettek egy összeesküvés kreálására.
Hat-nyolc rendszeresen találkozó egykori katonatiszt személyében 1946 végén rá is találtak a titkosan szerveződő „reakciós gócra”. A letartóztatások azonnal megkezdődtek, és az ügy széles körű felgöngyölítése után 1947. február 27-én persorozat indult. Az eljárás során kétszázhatvan főt letartóztattak, kétszázhuszonkilenc került bíróság elé, kettőt kivégeztek, és kétezernégyszázötvenet államvédelmi nyilvántartásba vettek. A vád szerint a titkosan működő Magyar Testvéri Közösség szervezte összeesküvés katonai és politikai vonalon zajlott, elért az államhatalom legfelsőbb köréig, célja pedig a fiatal Magyar Köztársaság megdöntése és a Horthy-rendszer visszaállítása volt. Az összeesküvésbe mint fő irányítót belekeverték a Kisgazdapártot és vezető politikusait, köztük Nagy Ferenc miniszterelnököt, Varga Béla házelnököt és Kovács Béla pártfőtitkárt, akit a Szovjetunió elleni kémkedéssel is meggyanúsítottak, ezért őt a szovjet hatóságok elhurcolták az országból.
Ezzel a legerősebb nem kommunista politikai pártot sikerült úgy meggyöngíteni, hogy már nem gördíthetett akadályt a kommunista hatalomátvétel elé. A persorozat sorsdöntő fordulatot jelentett a háború utáni magyar történelemben, amellyel nem csupán a Kisgazdapártot, de a háború utáni demokratikus berendezkedést is sikerült szétbomlasztani. Néhány lépés még hátravolt ugyan a totális diktatúra kiépítéséhez, de az „összeesküvőkkel” történt leszámolás módszere és hangvétele nyilvánvalóvá tette az elkövetkezendőket.
Dálnoki Veress Lajos, a kiugrási kísérlet egyik vezetője elleni körözés hirdetménye (forrás: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)
A koncepciós vádak irrealitása, a vallomásokat kikényszerítő ÁVO erőszakos módszerei azt a gyanút keltik, hogy e történet minden eleme kitaláció. A Magyar Testvéri Közösség azonban létezett, valóságos kapcsolati hálót képezett, összeesküvést ugyan nem kívánt szervezni (különösen nem a demokrácia ellen), de aktív volt, konspiratív alapon működött, és a maga szemszögéből joggal tartott tőle a kommunista párt. A súlyos vádakhoz igazított arculata folytán a Közösség mint „a szélsőségesen működő jobboldali és fasiszta titkos szervezetek tagjainak gyülekezőhelye” vonult be a történelembe, de helytállnak-e a koncepciós perek vádpontjai?
A Közösséget Trianon után, a húszas évek elején Erdélyből áttelepült értelmiségiek alapították, az erdélyi függetlenségi küzdelmekhez köthető titkos társaság több évszázados hagyományait felelevenítve. A tagjaik sorába magyar származású személyeket szerveztek be; céljuk a nemzeti szuverenitás, a magyar érdekek hathatósabb érvényesítése volt. E kül- és belpolitikai program, kulturális törekvés az önálló egzisztencia és a minőségi emberi élet lehetőségének igényét fogalmazta meg. Céljai között szerepelt a magyar társadalom perifériára szorult rétegeinek a felemelése is, és ez nyitottá tette a társaságot a Horthy-korszak ellenzéki csoportosulásai előtt is.
Ideológiamentesség
A Közösség ugyanakkor nem kapcsolódott semmilyen párthoz vagy ideológiához, a magyar érdekek érvényesítését nem politikai irányultsághoz kötötte. Politikai hovatartozástól függetlenül azt szervezte be tagjai közé, akiben látta a nemzet iránti mély érzelmi elköteleződést és tettrekészséget. A megközelítőleg négy–ötezer fős tagságával a Közösség jobboldaltól a baloldalig kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett a parlamenti és a parlamenten kívüli pártokban, intézményekben, társadalmi és kulturális szervezetekben, mozgalmakban. Néhány jellegzetes tag: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Baky László, Bay Zoltán, Boromisza Tibor, Dudás József, Kodolányi János, László Gyula és Zsindely Ferenc.
A tagok kiválasztásában a politikai hovatartozást tehát nem vették figyelembe, de a magyar származást igen. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a származási kritériumokat – magyar származás apai és anyai nagyapai ágon – nem érvényesítették következetesen. A tagok jelentős része nem is felelt meg e követelménynek. Az 1947-es perek vallomásaiban is többen elmondták, ezt csupán egyfajta kiindulási alapnak tekintették. A nemzeti hovatartozást nem biológiai, hanem öntudati alapon tartották fontosnak: a „magyar sorsközösség” öntudatos vállalása jelentette a valódi kritériumot, amelynek alapját tehát nem a származás, hanem az ember egész életútját meghatározó érzelmi kötődés adta.
A Közösség nem dolgozta ki, hogy mit tart a magyar érdekek érvényesítése szempontjából a helyes útnak vagy politikai programnak. Az öntevékenység jegyében működött, nem adott konkrét utasításokat. A tagok bizalmat kaptak, nem pedig iránymutatást. Szuverén emberként, saját meggyőződésük szerint tevékenykedtek tovább, de innentől már koordinált kapcsolatrendszert is tudhattak maguk mögött.
A Közösség nem egy pártszerű, hierarchikus szervezet titkos változataként működött, hanem törekvéseket, szerveződéseket karolt fel és hangolt össze. Vagyis nem háttérhatalomként lépett föl, hanem segítséget adott a háttérből. „Az egyes tagok egy pozícióba bekerülvén öntevékenységükkel voltak hivatva a közösségi elképzeléseket megvalósítani. […] Ha valaki magáévá tette a Közösség alapelveit, természetesnek találtuk, hogy ebben a szellemben fog működni, minden külön felhívás nélkül” – vallotta az ÁVO-n Kiss Károly, a Közösség titkára.
Náci- és szovjetellenesség
A Közösség jellegéből következett az is, hogy miközben politikai irányzatoktól alapvetően nem határolódott el, szemben állt a magyar szuverenitást egyértelműen veszélyeztető törekvésekkel, a német, majd a szovjet birodalmi politikával. Az 1930-as évek közepétől mind határozottabban a nácizmus ellensúlyozását tartotta feladatának, és ennek jegyében szervezte be tagjait. Hitler bukása után azonban a szovjet befolyást tekintette a fő kihívásnak. A Közösségnek ez az együttes náci- és bolsevizmusellenessége az 1947-es perekben és a kapcsolódó propagandaanyagokban persze szóba sem jöhetett, de az állambiztonság belső, titkosított anyagaiban megjelenik: „A vádlottak […] az »ellenállásból« származtatták újabb ellenállásukat […] és azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy az »ellenállást« most már »az orosz szuronyokra épült kommunista hatalom« ellen kell folytatni. […] 1945 után, az új helyzetben a most már összeesküvőkké vált »ellenállók« ugyanazon erőkkel léptek kapcsolatba.”
Ez sem vonta maga után a baloldali politikai irányzatokkal való szembenállást. Az 1947-es letartóztatásokkor összeállított névsorból kiderül, a tagok főleg Budapesten a Kisgazdapártot választották, vidéken azonban nagy számban csatlakoztak a Baloldali Blokk pártjaihoz és a kommunistákhoz is. Egy ÁVO-jelentés meg is állapítja, hogy a letartóztatások sok esetben a helyi Paraszt-, Szociáldemokrata, illetve a Magyar Kommunista Párt vezetőit érintik.
A Közösség a szovjet befolyás ellensúlyozását nem azonosította a kommunista eszme teljes elutasításával, abból a szovjet érdekeknek való alárendeltséget és az osztályharcot nem fogadta el. A társadalmi igazságtalanságokat ugyanis a közös nemzeti érdekre épülő együttműködés révén látta feloldhatónak.
Miben állt a Közösség titkossága?
A koncepciós perek kidolgozói a konspiratív működésből tudtak a legtöbb hasznot húzni, hiszen az már önmagában is gyanút kelt, ráadásul így bármit mondhattak róla.
A titkosság, az illegalitás sok esetben nem választott szervezeti forma, hanem kényszer. A kommunista párt a Horthy-korszakban nem működhetett legálisan, de törekedett rá. Vannak társaságok, amelyek céljaikat kifejezetten törvénytelen eszközökkel kívánják elérni. Tevékenységük többnyire a bűnözés kategóriájába tartozik, és kizárólag földalatti, illegális keretek között képzelhető el. Az összeesküvési perekben a Közösséget ilyen terrorista jellegű szervezetnek igyekeztek beállítani. Pedig deklaráltan, ahogy a beszervezéskor tett fogadalom szövege is tartalmazta, nem állt szemben a törvényes keretekkel, nem voltak olyan céljai, amelyeket ne lehetett volna nyilvánosan képviselni, az öntevékenység egyébként is eleve kizárt bármiféle, akár törvényes, akár törvénytelen utasítást. A titkosság tehát lehetőséget adott a legálisan is vállalható célok hatékonyabb érvényesítésére. A megbízható emberek kiválasztása, megfelelő állásba segítése, befolyásolása, az információ áramoltatása sok esetben hatékonyabb, ha titkosan zajlik.
A Közösség ugyanakkor nem csupán kifelé nem vállalta fel a létezését, de tagjait egymás előtt sem fedte fel, titkosan sem teremtett „belső nyilvánosságot”. A tagok hét-tíz fős asztaltársaságokba, „családokba” tömörültek, és csak e szűk körben ismerték személyesen egymást. A tagság teljes összetételét csupán a néhány főből álló vezetőség látta át. Ennek meghatározó jelentősége van egy olyan szervezet esetében, amelyik csupán a célt – a nemzeti érdekek hathatósabb érvényesítése – fekteti le, de a cél eléréséhez vezető utat nem. A Közösség a legkülönfélébb politikai és világnézetű embereket gyűjtötte egybe, akik a magyar érdekek képviseletének útját igen sokféleképpen képzelték el, sok esetben egymással ellentétesen, egymásban akár ellenfelet is látva. A Közösség a tagjainak nem vitafórumot kívánt teremteni az eltérő álláspontok ütköztetésére vagy egyeztetésére, éppen ellenkezőleg. A túlélés diverzitásra épülő természeti törvényének logikája szerint minél több olyan törekvést és szándékot kívánt fölkarolni, amelyben látta az őszinte elköteleződést.
Még a legzártabb belső nyilvánosság is a többségi vélemény nyomásgyakorló hatása alá kerül, és könnyen elfojthat éppen perifériára szoruló, de a későbbiekben akár komoly lehetőségeket is rejtő irányvonalakat.
Az ÁVÓ által készített rajz a Közösség szervezeti felépítéséről (forrás: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)
Egy nyílt alapszabállyal működő szervezetbe a belépés természetszerűen az együvé tartozás nyilvános vállalását is jelenti, ebből adódóan a tagság összetétele már önmagában is kijelöl bizonyos irányultságot. Olyan társaságban, amelynek a tagsága befelé és kifelé is ismeretlen, az egymás kölcsönös vállalásának „kényszere” nem érvényesül: sem a nyilvánosság, sem a tagság nem tudja, hogy a Közösséghez való tartozás ki mindenkivel jelent összekapcsolódást. Így azonban olyan egymással szemben álló személyek, irányultságok között is megteremtődhet áttételesen az együttműködés, akik között ez nyilvánosan elképzelhetetlen lenne.
Ürügy a hatalomátvételhez
1946 végén, 1947 elején, a békeszerződés aláírásának előestéjén kezdődött el a közösségi tagok letartóztatása és a koncepciós persorozat előkészítése. Ha a jaltai megállapodásból és a demokratikus viszonyokból indulunk ki, a békeszerződés megkötésének véget kellett volna vetnie a szovjet katonai megszállásnak. A kommunista párt azonban, amely csak diktatúrában és a szovjet hadsereggel a háta mögött tudott érvényesülni, alkalmat látott benne a demokráciával való leszámolásra. Egy titkos társaság „leleplezett összeesküvése” a legjobb lehetőség a demokratikus erők kompromittálására, nem véletlenül lett a legnagyobb társadalmi támogatottságú párt, a Kisgazdapárt az összeesküvés fő szervezője.
A Közösség azonban nemcsak ürügy volt a politikai ellenfelek likvidálásához, hanem valódi célpont is. Amikor a párt úton-útfélen összeesküvések nyomait vélte felfedezni, akkor emögött valódi félelem húzódott meg. A Magyar Kommunista Párt moszkovita irányvonala idegenkedést váltott ki a politikai pártokban (még a kommunista párt soraiban is), a szellemi életben, a társadalom széles rétegeiben. Ha e mögött az idegenkedés mögött az összefogás és a tenni akarás jelei mutatkoztak, akkor az elérte a veszélyességnek azt a fokát, ami már összeesküvéssel ért fel. A Közösség jellegéből fakadóan összefogta ebből az idegenkedésből fakadó tenni akarást. Felgöngyölítése során a párt számára láthatóvá vált egy olyan kapcsolatrendszer, amely a nemzeti szuverenitás védelmének jegyében működik.
Az idegen hatalom uralma alatt álló országban ezt mindenképpen semlegesíteni, kontrollálni kellett. Ez a feladat megmaradt a kommunista hatalomátvétel után is. Az állambiztonság évtizedekkel a perek után, a Kádár-korszakban is önálló elhárítási vonalként figyelte a Közösség egykori tagjait, akik életük végéig megbélyegzett személyként éltek Magyarországon, sőt még gyermekeik is szenvedték a hátrányos megkülönböztetést.
A szerző történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa
Nyitókép: Donáth György, a Magyar Testvéri Közösség elnöke a kivégzése előtt a Kozma utcai Gyűjtőfogház udvarán 1947. október 23-án (MTI Fotó)
