Az 1888-ban Sárpatakon született teológus-filozófust érő szellemi hatások közül különösen kettőt kell kiemelni. Az egyik az első világháború előtt meghatározó német filozófiai irányzat, a nagyon kulturált, differenciált, de nem túlzottan kreatív neokantianizmus, amelynek először magyar leágazásával, Böhm Károlynak és tanítványainak, az úgynevezett erdélyi iskolának Bartók Györgynek, Tankó Bélának, Varga Bélának a munkásságával találkozott. Később, jénai és berlini tanulmányai idején már a közvetlen forrás hathatott rá, annak filozófiai és teológiai vonulata, a liberális teológia egyaránt. Tavaszy számára bizonyos értelemben mindvégig ez maradt a szellemi otthon.

A hasznos mellékszereplő

A világháború után – a német teológiai élet legérzékenyebb tagjaihoz hasonlóan – annak a Karl Barth nevéhez fűződő dialektikus, újreformátori vagy Ige-teológiának lesz a követője, amely radikális kritikát gyakorolt a korabeli egyházi élet és az uralkodó teológiai irányzat fölött, mert az gondtalanul simult bele a háború előtti közhangulatba, megelégedett azzal, hogy hasznos mellékszereplője legyen a magabiztos, folyamatos fejlődésben, tökéletesedésben hívő polgári társadalomnak. A barthi kritika szerint az egyház egyetlen feladata, hogy annak az Istennek az Igéjét hirdesse, aki radikálisan különbözik minden e világitól, aki minden emberinek megkérdőjelezője. Az egyház inkább legyen dinamit, mint cement, arról pedig tudatosan le kell mondania, hogy mindenütt jelen legyen, intézményeken, programokon keresztül hasson a társadalomban.

Az új teológiai meggyőződéshez logikusan kapcsolódik a filozófiai tájékozódás változása is: a korántsem iskolafilozófus, hanem zseniális-profetikus Søren Kierkegaard iránti érdeklődés.

Református és kálvinista:

Az európai szellemi életet mindig érzékenyen követő kolozsvári professzornak ugyanekkor szembesülnie kell az erdélyi magyarság kisebbségi sorba jutásával, és ennek egyik legfontosabb következményével: azzal, hogy a magyar állam egykori funkcióit legnagyobb részt az egyháznak kell átvennie. Ez megkérdőjelezhetetlen erkölcsi parancs, de szöges ellentétben áll a barthi teológia felfogásával, amely pótcselekvésnek tekinti a mindenütt jelenlétet, a szövevényes intézményhálót, attól inkább megszabadulni akarna azért, hogy az egyház egyetlen igazi feladatára koncentrálhasson.

Ennek a hatalmas feszültségnek a feloldására irányul Tavaszy Sándor legnagyobb és máig inspiráló szellemi erőfeszítése, amely különösen az 1920-as években rendkívül termékeny, invenciózus teológiai gondolatok megszületését teszi lehetővé. Különböző megoldásokat vázol fel, amelyek közül a legkiérleltebb a református és a kálvinista fogalom megkülönböztetése. Eszerint az előbbi az örökké érvényes teológiai igazság megragadására irányul, az utóbbi pedig a változó élet körülményei és kihívásai között az élet minden területén igyekszik érvényesíteni az örök igazságból nyert inspirációt. Ha a karakteres református elv szerint soli Deo gloria (’egyedül Istené a dicsőség’), akkor mindenben, mindenütt így kell lennie; a keresztény embernek pedig törekednie kell arra, hogy az élet minden vonatkozásában megélje ezt.

Nem értékmegőrzés, hanem értékteremtés

A kisebbségi sorban a „minden” kiváltképpen jelentette az erdélyi magyar közéletben való aktív egyházi jelenlétet, a kisebbségi érdekvédelmet. Milyen következtetéseket vonhatott le erre nézve Tavaszy Sándor fentebb vázolt teológiai-filozófiai meggyőződése alapján? Körvonalazódott-e nála egy sajátos társadalomfilozófiai, netán politikai nézetrendszer?

Ha társadalomfilozófiai palettán akarjuk elhelyezni Tavaszy vonatkozó megnyilvánulásait, első pillantásra konzervatívnak gondolnánk. Valójában ezt tükröző kijelentései inkább konzervatív vérmérsékletből, sok vonásában anakronisztikus világképéből fakadnak, nem pedig végiggondolt eszmerendszerből. Harmonikus, szilárd erkölcsi alapokon álló, az érdekellentéteket elsimítani tudó egyház és hasonlóképpen szerveződő, a pártpolitikai csatározásoktól mentes társadalom képe lebeg a szeme előtt. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ez inkább a sajátos erdélyi kisebbségi helyzetre érvényes, nem pedig általában a társadalomra. Egy elnyomott kisebbség esetében a közös érdekek erősebbek annál, mint ami elválaszt.

Ugyanakkor szó sincs arról, hogy konzervatív lenne abban az értelemben, hogy visszasírná a régi szép időket, a világháború előtti viszonyokat. Nemcsak azért nem, mert – sok kortársától eltérőleg – nem tekinti sem reálisnak, sem kívánatosnak a régi visszaállítását. A régi világ Tavaszynak nemcsak a régi magyar világot jelentette, hanem az egész háború előtti Európát, amelynek válságát, eredendően hamis, illuzórikus voltát zsigeri mélységig élte meg európai értelmiségiként.

Az, ami méltán elmúlt, számára egyszerre volt konzervatív és liberális. Az igazi keresztény szellem elutasítja a törpeséget, a konvencionalizmust és az ahhoz asszimilálódó egyházat, amely „szinonimája az opportunizmusnak”; de szinte ezzel egyszerre ostorozza az értékvesztett, közösséget szétzúzó individualizmust. Nem, Tavaszy nem konzervatív, mert egész szemlélete elsősorban nem értékmegőrzésre, hanem értékteremtésre irányul. És nem, Tavaszy nem liberális, mert az individuumközpontúságot torzulásnak látja.

Figyelemre méltó, hogy a baloldali, szocialisztikus társadalmi programokkal szembeni, hasonlóképpen éles kritika mellett, pozitívan értékeli azok eredeti morális szándékát. Elítéli az utópiahajhászás fanatizmusát és az abból fakadó terrort, de meleg hangon méltatja a barthi teológiából kinőtt egyik irányzat, a vallásos szocializmus fő képviselőjének, Hermann Kutternek irányadó művét, a szociáldemokrácia keresztény apológiáját.

A különböző irányzatokkal szembeni, nagy olvasottságra támaszkodó és jó arányérzékű kritika része a nácizmus teljes és gyökeres elutasítása. Már 1936-ban úgy ítéli meg, hogy Németországban modern pogányság van, és aki egyszer annak áldozatául esik, Krisztus ellenségévé, antikrisztiánussá válik. Ennek megfelelően távol áll tőle mindenféle fajelmélet, és a második bécsi döntés után határozottan elutasítja a románsággal szembeni gyűlölködést, revansvágyat is.

Minél mélyebb a nemzeti kultúra

Ha azonban azt várnánk, hogy Tavaszy a kritizáltak helyett átfogó társadalomelméletet nyújt, akkor csalódnunk kell. Pedig nagyon adódott volna, hiszen a kor másik, Magyarországon meghatározó református teológiai irányzatának, a történelmi kálvinizmusnak fő forrása a Hollandiában református pártot létrehozó Abraham Kuyper. Egy-egy pillanatban mintha Tavaszy el is indulna ezen az úton, de mindannyiszor visszafordul. Elindul, hiszen számtalan konkrét közéleti kérdésben elkerülhetetlen, hogy megszólaljon. És hogyne várná el magától egy szigorúan gondolkodó teológus-filozófus, hogy amit mond, az jól megalapozott, végiggondolt legyen.

Ha azonban megpróbáljuk sorra venni a közélettel, nemzettel, kisebbségi kérdéssel kapcsolatos legfontosabb szempontjait, azok éppen, hogy nem elméleti alapvetésből kibontott rendszer képét mutatják, hanem sokkal inkább konkrét történelmi adottságok között megszületett felismerések sorát. Lássuk a legfontosabbakat.

Nyilvánvaló Tavaszy számára, hogy az egyetemes egyház hite mindig „adott közösség sajátos múltjával benső kontextusban élhet csak”; ezért a magyar egyház nem mondhat le vallásos kultúrája hordozásáról. Ez nem feltételez értékkülönbséget, prioritási sorrendet népek, nyelvek, kultúrák között, sőt inkább kizárja azt.

Tavaszy, az európai tudós, ugyanakkor körömszakadtáig ragaszkodik az egyetemességhez, ahhoz, hogy a sajátosnak abba kell szervesülnie. Kifejezetten úgy fogalmaz, hogy az egyetemességen belül a nemzeti karakter legerősebb őrzése és az internacionalizmus egyszerre kell, hogy érvényesüljön. Úgyannyira, hogy „minél mélyebb a nemzeti kultúra, annál készebb nemzetközi értékek befogadására”.

Ugyanakkor a nemzeti kultúra másik irányba, a népi kultúra felé történő szervesülését is nagyon fontosnak tartja. Bár néha érzékelhető a nép romantikus ízű idealizálása, konkrét cselekvésre buzdít; például a lelkészeket a népi világ kultúrájának megismerésére, kutatására és „a kálvinista demokrácia alapján” gyülekezeti szociográfia írására.

A kisebbségi helyzetre érvényes, de nem feltétlenül általános igazság, hogy a megosztottság, a pártpolitika romboló hatású. A kisebbségi lét annyira nivellálta a különböző társadalmi rétegek helyzetét, hogy politikailag és több más vonatkozásban is egységes szervezetre van szükség.

Bár Tavaszyban eleve van nyitottság más felekezetek, azok értékei iránt, a kisebbségi helyzet diktálja azt, hogy a maximumig legyen hajlandó elmenni a katolikusokkal való jó viszony megőrzése érdekében. „Tudunk-e olyan hithű katolikusok és kálvinisták lenni, hogy egymást úgy szeressük és tiszteljük, mint önmagunkat?” – kérdezi egy kiélezett helyzetben. Amikor pedig meglehetősen barátságtalan lépés történik katolikus részről, ő arról ír, hogy „a kálvinizmusnak még több szeretettel, áldozattal kell ennek elébe állni”.

Negyedik út vagy valami más?

Ha helyesen írtuk le is azt, hogy melyek a legfontosabb tényezői Tavaszy társadalomra, közéletre vonatkozó nézeteinek, óhatatlanul fölvetődik a kérdés, miért nem úgy járt el, mint alapvető teológiai-filozófiai nézeteinek kialakításánál, a református és a kálvinista fogalmi megkülönböztetésénél.

A közéletre vonatkozólag is létezik egy nagy kettősség: az élet minden területén Isten szolgálatára kell törekedni, és amit teszünk, annak világnézetileg megalapozottnak kell lennie, mégis szinte visszaretten attól, hogy rendszeres társadalomelméletet vázoljon fel. Miért? Nyilvánvalóan nem szellemi erő hiánya miatt; az okok gondolkodásának alapvető szerkezeti meghatározottságában rejlenek.

Ebben meghatározó szerepet visz Tavaszy sorsfogalma. Eszerint a világban, a történelemben Isten akaratán kívül hat a sors is mint esetlegesség, mint alapvetően negatív tényező.

A keresztény hit az egyetemes megélését jelenti, de az esetleges sors körülményei között. Az ebből fakadó feladatokat éppen az esetlegesség miatt nem lehet rendszerbe foglalni. A keresztény hit egyetemes igazságából kell származnia egyfajta világnézetnek mint szellemi alapállásnak, érzületi diszpozíciónak és arra épülő kultúrának. Politikai programnak azonban nem. Mintha attól félne, hogy abban nem az egyetemes hatná át az ideig valót, hanem fordítva.

Az egyháznak, a keresztény embernek kötelessége, hogy aktuális kérdésekben megszólaljon, keresse hitbeli meggyőződése, illetve arra épülő világnézete alapján a helyes választ. Ez azonban nem lehetséges előre kidolgozott program alapján, hanem csak a konkrét történelmi helyzet által felvetett kérdésre megkeresett, megszenvedett válaszként. Ezért nem törekszik Tavaszy általános társadalomelmélet megalkotására, hanem az erdélyi kisebbségi helyzetben akar adekvát módon jelen lenni.

Az esetleges sors által felvetett kérdésekben tehát meg kell szólalni, és csak megalapozottan szabad megszólalni, de a konkrét válaszokhoz nincs megkérdőjelezhetetlenül biztos tudás, iránytű. Ezért a keresztény embernek újra és újra meg kell küzdenie a sorssal. Ezért a teológiai alapállásra vonatkozó hasonló feszültséggel ellentétben nem lehetséges áthidaló fogalmi megoldást találni (lásd a református–kálvinista megkülönböztetést), hanem vállalni kell a bizonytalanságot, amelyben nem támaszkodhatni másra, mint a hit erejére, az erkölcsi komolyságra és az intellektuális tisztességre.

A teológia felől nézve ez azt jelenti, hogy – bár Tavaszy ezt így nem fogalmazza meg, de ez érvényesül gondolkodásában – a társadalmi cselekvés kérdései inkább a gyakorlati, mint a rendszeres teológia körébe tartoznak. A keresztény hit lényegéből az levezethető, hogy a kereszténységnek vállalnia kell a cselekvést az élet minden területén, az azonban nem, hogy mit kell tennie egy konkrét helyzetben. Ahogyan nem dedukálható az, hogy milyennek kell lennie egy prédikációnak, hogyan kell megoldani egy nehéz lelkigondozói esetet vagy akár az, hogy milyennek kell lennie egy egyházzenei tételnek. Tükrözniük kell a hit lényegét, de nincs recept a konkrét cselekvésre.

Ezért nem lehetséges negyedik út, olyan program, amely alternatívája lehetne a kor más társadalmi-politikai nézetrendszereinek. Az aktuálissal szemben a keresztény hit feladata nem a programalkotás, hanem sokkal inkább a szó igazi értelmében vett kritika. Ezért fogalmazhat így Tavaszy: „Nem vagyok demokrata, radikális, humanista és még sok egyéb – és vagyok demokrata, radikális, humanista és még sok egyéb.”