Aranybullánk szerepét nem lehet túlértékelni alkotmányfejlődésünkben. Hazánk kezdettől szinte szakadatlanul a Nyugattól elmaradott állapotban éli életét, ám ekkor éppen szinkrónban volt Európa politikai és jogi folyamataival. Ez az időszak az aranybullák kora: ekkor született az angol Magna Charta Libertatum (1215), a dán Alkotmánylevél (1282) és a német Aranybulla (1356). Az elnevezés ünnepélyes kivételességre utal; a fémpecsét (bulla) használatát Bizánctól vettük át, a pápai udvar már a VI. századtól kezdve élt vele. Anyaga általában ólom, különleges esetben azonban arany. Aranypecsétről először II. Géza király egyik oklevele (1153) tesz említést. A Bizáncban nevelkedett III. Béla már rendszeresen használta.
Ezek az alkotmányos tartalmat hordozó királyi oklevelek, kiváltságlevelek gyakran a központi hatalommal szemben elégedetlen, jogaikért és érdekeikért immár szervezetten fellépő társadalmi mozgalmak követelésére keletkeztek. A polgári átalakulás koráig absztrakt állampolgári jogalanyiság nem létezett, mindenkinek csak annyi joga volt, amennyit kiharcolt, és jogi garanciákkal magának biztosított. Mindez történhetett egyénileg vagy csoportosan is. Az egyéni kiváltságok a hűbériség, a társadalom nagyobb csoportjai által megszerzett jogok már inkább a kibontakozó rendiség kereteibe illeszkedtek. Az aranybullák a hűbéri jog szellemi talaján fogantak, de már a rendiség politikai és jogi képletei felé tájékozódó szemlélet és igény nyilvánult meg bennük.
A középkorban nyílt jogegyenlőtlenség volt, de létezett akkor is egyfajta egyenlőségeszme: Isten előtt minden ember egyenlőnek számított. Ezt nem szabad lebecsülnünk, mert filozófiailag szilárd megalapozását nyújtotta az emberi méltóságnak, amely mai korunkban is az emberi jogok legbenső magját, fundamentumát adja. Az európai történelem legkiemelkedőbb személyiségei bátran és nyíltan hivatkoztak is rá, s amíg társadalmi közmeggyőződés övezte, mozgósító és stabilizáló erőként is működött.
Aranybullánknak mindjárt az első pontja a rendszeres királyi bíráskodással kapcsolatos ígéretet rögzíti: „Évente Szent István király ünnepén Fehérvárott tartozzunk ünnepelni, hacsak sürgős dolog nem jön közbe, vagy betegség nem akadályoz meg ebben. Ha jelen nem is lehetnénk, akkor a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy helyünkön a peres ügyeket meghallgassa, és hogy a szerviensek is valamennyien, akik akarnak, szabadon oda gyűljenek.” Az okmány tehát először rendelkezik alkotmányosan a személyes, intézményesített királyi bíráskodás tényéről, helyéről és idejéről. Mindhárom attribútum lényeges. Jeles egyházi ünnep, a Szent Szűz mennybevételének, Nagyboldogasszony napjának fehérvári megünnepléséből eredt a király országos jellegű bírósági jelenlétének (presentia regia) kiemelkedő alkalma: a törvénynap. Az országot járó királyi udvart a jogkeresők ekkor, legalább egyszer az évben állandó helyen megtalálhatták. Ráadásul ezekből a törvénynapokból vezeti le jogtörténetírásunk az országgyűlés intézményét is.
Az Aranybulla alkotmánytörténeti jelentőségére éles fényt vet, hogy bár autográf kézirata nem maradt fenn, a szöveg szó szerinti pontos áthagyományozása bizonyosra vehető, ami önmagában mutatja, micsoda fontosságot tulajdonítottak neki századokon át. A magyar rendek kivívták, hogy a koronázás alkalmával az uralkodó mindig megerősítse az 1222. évi Aranybullát – azzal a két kivétellel, hogy 1351 óta a szabad végrendelkezési jogot nem említik, 1687-től pedig a királyt nem fenyegeti az ellenállás ősi fegyvere. Mindkét jogintézmény szilárd alapokon nyugszik ma is, nem sértve, inkább beteljesítve az ősök törekvéseit: az önkényesen eljáró államhatalommal szemben napjainkban az alkotmányos jogállam garanciái nyújtanak biztos menedéket.
Az 1990-ben életre hívott magyar Alkotmánybíróság tagjainak nyakában az Aranybulla királyi pecsétjének pontos mása függ, és az alkotmánybírák rendszeres tanácskozása üléstermének falát is az Aranybulla hasonmása díszíti.
