Nemrégiben egy nemzetközi internetes fórumon hosszasan vitatták, hogy ki a valaha élt legkiválóbb tíz filozófus. Természetesen a legkülönbözőbb névsorokat javasolták a vitázók a konszenzus legcsekélyebb esélye nélkül (ami nem is baj, nem lóversenyről lévén szó). Ha azt az értelmesebb kérdést vetjük föl, hogy kik voltak a legnagyobb hatású filozófusok, Augustinus, vagy másként, Szent Ágoston nemhogy a tízben, de alighanem az ötben is benne van. Teológiáról beszélve (legalábbis a nyugati kereszténység világában) pedig nem is kétséges. A katolikus egyház számára a legfontosabb az egyházatyák közül. De őt idézik messze legtöbbet a reformátorok is. A kálvini teológia talán legsajátosabb vonása, a predestináció (eleve elrendelés) tana is nála gyökerezik.

Nem más, inkább csak rejtettebb ugyanez a filozófiában. Jelentősége ott is kimutatható abból, hogy a mai napig mennyit idézik, s írnak róla és a műveiről. Kevésbé érzékelhető – legalábbis nem statisztikailag kimutatható –, hogy számtalan területen úgy épültek bele gondolatai a nyugati kultúrába, hogy szinte annak DNS-évé váltak. Sok mindennel úgy vagyunk ebből, mint a régi görögök a szférák zenéjével: hiába a legcsodálatosabb, nem halljuk – mert mindig halljuk. El sem tudjuk képzelni, milyen lenne nélküle.

Az Én belső útja

Az egyik ilyen, a természeti állandók analógiájára elgondolható kulturális állandó – amelyet azért érzékelünk akkor, ha más kultúrkörbe tartozókkal kerülünk kapcsolatba – az individuum-központú gondolkozás, sőt, világérzékelés. Ennek dokumentuma a máig legszélesebb körben olvasott Augustinus-mű, a Vallomások, a szerző szellemi-lelki önbiográfiája (ami nem áll ellentétben az istenközpontúsággal, mivel – hosszú út után – személyes élete értelmének, lényegének Istennel való kapcsolatát vallja).

Számunkra mi sem természetesebb, mint az Én belső útjának megírása. Ágoston óta számtalan jeles – és kevésbé jeles – ember írt hasonlót. Előtte senki. (Még leginkább Marcus Aurelius, a császár-filozófus – vagy talán fordítva?) Ez a mű egy műfaj születési dokumentuma. Merthogy a görögöket szenvedélyesen érdekelte a világ, a kozmosz és azon belül kiváltképp az ember, de nem az egyes ember, még pontosabban nem az Én. Az ő kultúrájuk – a nagy keleti kultúrákkal szemben – emberközpontú, antropocentrikus, de nem individuumcentrikus. Amikor abban a műben, amelynek maga a címe is Augustinus szóalkotása, Soliloquia (klasszikus magyar fordításban „a lélek magányos beszélgetése Istennel”), azt kéri Istentől, hogy ismerhesse meg saját magát, azért, hogy megismerhesse őt, az Istent, akkor abban benne van az egész filozófiai gondolkodás radikális fordulata is az alapszerkezetre, de legalábbis a megismerés lehetséges útjára nézve: nem az ember – és azon belül az Én – van a világban, hanem a világ van az Énben. Mi pedig hordozzuk azóta is minden áldásával és átkával együtt ezt az individuum-központúságot.

Augustinus legmonumentálisabb műve azonban az Isten városáról című. A történetteológia és történetfilozófia alap-, sőt megalapozó műve. Természetesen nem független az előbbi témától. Az emberi lét alapadottságainak jó része ciklikus időfelfogást indukál: az év körforgása, éjjel és nappal váltakozása, a női nemi ciklus. Az egyes ember, az individuum élete azonban lineáris. Ha az azáltal meghatározott időérzékelése integrálja a Biblia káprázatosan gazdag esemény- és hittapasztalatsorát, akkor születik meg az üdvtörténet.

A mű keletkezéstörténete tükre a szerző személyiségének, a legmélyebb értelemben vett augustinusinak. Az indíttatást Róma gótok általi elpusztítása adja, mely után tömegével jelennek meg a hippói püspöknél a szörnyű szenvedésen átment és hitükben is megrendült menekültek. Hogyan létezhet, hogy amikor egyre inkább kereszténnyé válik Róma, nem aranykor köszönt be, hanem csapások sora? Ágostonnak vigasztalnia, lelkigondoznia kell. Szóban, majd – Marcellinus prokonzul kérésének is engedve – papírra vetve néhány gondolatot; és azután egyre többet és többet. Másfél évtizeden át. Eközben sorra vetődnek fel a történelemről való gondolkozás legmélyebb kérdései és a legkülönbözőbb válaszlehetőségek. A gondolkozás zsenialitásának, a legfinomabb lelki rezdülések iránti érzékenységnek és csodálatos arányérzéknek az ötvözete ez a hatalmas mű.

A dualizmus kísértése

Két aspektust feltétlenül érdemes kiemelni. Az egyik a rossz eredetének kérdése. Mi, magyarok jól ismerjük a témát Az ember tragédiájából: Lucifer lázadása. A mitikus történet ágostoni értelmezése mögött az a mélységesen mély gondolat húzódik meg, hogy a rossznak olyan súlya, ereje van, hogy az nem származhat pusztán az embertől. De keresztény teológusként azt sem gondolhatja, hogy annak eredete Istennél vagy legalábbis az Isten szintjén keresendő – vagyis egy ellenistenben. Talán sehol másutt nem működik annyira tökéletesen Augustinus teológiai-filozófiai ösztöne, mint itt. Mert ezen a ponton nagyon könnyen csúszhatna bele egyfajta ontológiai dualizmusba. Annál is inkább, mert hosszú időn át a dualista felfogás talán legszélsőségesebb formájának, a manicheista vallásnak, vallásbölcseletnek a híve volt. Ekkor azonban már biztos mozdulattal utasítja el „a manicheusok és egyéb beteges felfogású emberek nézetét, mely szerint az ördög a saját rossz természetét valami ellentétes őselvtől kapta”. De fenyegeti a dualizmus veszélye azért is, mert belső életének meghatározó vonása az az érzés, hogy folyton birkózik benne egymással a jó és a – különösen az érzéki vágyakban megjelenő – rossz. (Tekinthetjük beteges túlzásnak is, hogy lelkiismeret-furdalása támad azért, mert egy vidéki útján gyönyörködve nézi a mezőn kergetőző állatokat, vagy hogy rémülten döbben rá, hogy egy templomi éneklést hallgatva a hangok harmóniájában fürdik a lelke, és nem az imádság szövegére koncentrál. De megláthatjuk mögötte az emberi létezés értelmének legmélyebb gyökereit szenvedélyesen kereső ember vívódásait, töprengéseit is.)

Leginkább neki köszönhető

Hogy a nyugati gondolkodás történetében nem tudott döntő tényezővé válni a világot jó és rossz élet-halál küzdelmének tekintő felfogás – annak minden vészjósló következményével –, az mindenki másnál inkább Augustinusnak köszönhető. Hogy ez mennyire nem magától értetődő, azt jól mutatja, hogy a mindennapi vallási életben máig erősen jelen van az a naiv gondolat, hogy a világban – és az egyes ember lelkében – a Jóisten és az ördög mint egy súlycsoportba tartozók küzdenek egymással. És az sem kétséges, hogy a manapság világszerte erős jelenléttel bíró politikai kereszténység ellenállhatatlanul sodródik ilyen felfogás, barát–ellenség paradigmában való gondolkodás felé.

Csak az idők végezetén

Mivel Augustinus mindkét veszélyt érzi, látja, a rossz helyét a kettő között jelöli ki: az angyalok lázadásában. A „kettő között” nemcsak a mitikus felfogás szerinti köztes időt jelenti – a világ teremtésének első napján, a világosság részeként, de nem Istennel egyidejűleg –, hanem azt is, hogy a rossz nagyon hatalmas, de metafizikai értelemben már legyőzetett. Ez azonban majd csak az idők végezetén válik nyilvánvalóvá. Addig folyamatosan jelen van, és uralja a maga birodalmát. Mert párhuzamosan az Isten városával fennáll az ördögé is. Ez a földi valóságban változtathatatlan tény. Lehetetlen eltüntetni ebből a világból, de bizonyos, hogy elbukik. Babilont a történelmen belül nem győzheti le Jeruzsálem. A kapcsolódó gondolatmenet felülbecsülhetetlen történelemformáló jelentőségén nem változtat, hogy Augustinus néhol kétségkívül erőltetett szövegmagyarázatra kényszerül.

Empátia

Ez a hatalmas szellemi építmény mégsem csak a gondolkodás zsenialitásának terméke. Apológia; de olyan, amely nem megsemmisítő, hanem megértő kritika. Kiindulópontja a lelkigondozó attitűdje a hívővel szemben. Hosszan érvel például amellett, hogy keresztény embernek semmilyen körülmények között nem szabad öngyilkosságot elkövetnie. És mégis, azoknak a nőknek a kapcsán, akik meggyalázásuk elkerülése érdekében tettek ilyet, azt írja: „Micsoda emberi érzés, amely nem bocsátana meg azoknak, akik azért követtek el öngyilkosságot, nehogy valami ilyesmi érje őket?” Ezért alakulhat ki benne az az általános lelki-szellemi attitűd, amely lehetővé teszi, hogy néha pozitívan, sőt empátiával nyilatkozzon azokról, akikkel vitatkozik, akik ellen védelmezi a kereszténységet. És nemcsak általában a pogányok ilyenek, hanem kifejezetten maga Róma, a római lelkület, amelynek legfőbb vonása a dicsőség vágya, ami a keresztény lelkület ellentéte.

Augustinus, az afrikai nem szerette a rómaiakat, azok arisztokratikus, hatalomhoz szokott világát. (Ezért is nem kerülhettek igazán közel egymáshoz a másik nagy egyházatyával, Ambrosiusszal, aki pedig a maga részéről nyilvánvaló tartózkodással viseltetett az izgága afrikai zsenivel szemben. Nagyúr és par excellence értelmiségi közt nehezen talál a szó.)

Két létmód

A cím – Isten városáról – némiképp félrevezető. Már fordítása is kérdéses: újlatinoknál, angoloknál az eredeti civitas – e nyelvekben nem egészen azonos jelentésű – származéka, a németeknél viszont Staat (’állam’). Eredetileg azonban két létmódról, embertípusról van szó: az egyik magja az önszeretet, a hatalomvágy, a másiké az embertárs, de legmagasabb szinten Isten felé forduló szeretet. E két létmód, s az arra épülő kétféle közösség misztikus értelemben értendő két városnak.

De azért is félreérthető a cím, mert örökkévalósága ugyan csak Isten városának van, de az az e világi valóságban egymásba fonódva, összekeveredve él az ördög városával. A kettő nem azonosítható egyházzal és állammal, de az igaz, hogy a látható egyház, a szervezet, az intézmény azért létezhet, mert van Isten városa, állam pedig azért kell, hogy létezzen, mert korlátozott ideig, de a történelem végéig szükségképpen fennáll az ördög városa is. És ennek megfelelően jó esetben – ha egy rablóbandától, mondja találó fordulatával Augustinus, nemcsak méreteiben különbözik – pozitív szerepe is lehet az államnak.

A nyugati demokrácia gyökere

És ezzel eljutunk egy másik történelemformáló gondolat augustinusi gyökereihez. Ha Isten nem akarja megsemmisíteni az ördög városát a történelmen belül, az ember sem törekedhet arra. Akkor relatív, de önálló legitimitása van az államnak, mint az e világi – a két ország keveredése által meghatározott – valóság termékének, amelynek nem ugyanaz a feladata, mint az egyháznak, a tökéletes érvényesítése, hanem a rossz megfékezése, a közjó előmozdítása.

A keleti kereszténységben ez ellenkezőképpen van: az állam elvileg ugyanazt a célt szolgálja, mint az egyház, a gyakorlatban inkább az egyház válik az állam kiszolgálójává, mely utóbbi – akár eredeti, akár szekularizált formájában – mennyországot próbál teremteni a földön, de inkább csak pokolibbá tudja tenni.

Ha azonban egyház és állam valóban két különböző legitimitással és feladattal bíró tényező, akkor viszonyuk szabályozásra szorul, aminek kiváló eszköze lehet Róma legnagyobb alkotása, a jog. A kettő összekapcsolása már nem Ágoston gondolata. De ez lesz a nyugati kultúra kiformálódásának egyik döntő tényezője, és egyik legfontosabb gyökere a nyugati demokráciának, mint olyan társadalomszervezési modellnek, amely önértékkel és autonómiával bíró erők közötti, elvi alapokon nyugvó és az egyedi helyzetben való alkalmazás technikáját is biztosító, rendezett viszonyokon nyugszik.

Konkoly és búza

És akkor itt újra megcsodálható a személyiség káprázatos gazdagsága. Az alapvetően vulkán lelkületű Ágostonnak van érzéke az arany középúthoz is: az utolsó ítélet után ugyan nem lesz hatalmi különbség ember és ember között, sőt magántulajdon sem, a történelmen belül azonban számolni kell velük. Konkoly és búza itt és most nem választható szét egymástól. De ettől még nem egyenrangúak, sőt az utóbbi minden értelemben vett elsőbbsége minden időkre elvégeztetett. 

 

A szerző református teológus-filzófus

Nyitókép: Michael Pacher: Az ördög Szent Ágostpon elé tárja a bűnök könyvét (München Alte Pinakothek / Wikimédia)