Jelen sorok szerzője is tagja volt annak a munkacsoportnak 2012/13-ban, amely az akkori Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium megbízásából tervdokumentumban foglalta össze az országcsoporttal kialakítandó kormányzati kapcsolatokra vonatkozó ajánlásait. Mindjárt az első megbeszélésünkön arra jutottunk, hogy az érintett országok már csak geopolitikai helyzetük, alkotmányos és társadalomszervező elveik vagy a fennálló világrendhez való viszonyuk terén is annyira különböznek egymástól, hogy belátható időn belül aligha képzelhető el mélyebb, bizalmon alapuló együttműködés közöttük. Az Európai Unióhoz vagy a NATO-hoz hasonló integrációjukra pedig gondolni sem érdemes.

Ám mindez nem azt jelentette, hogy a BRICS lebecsülendő – ebben tévedtek azok a nyugati publicisták, akik csak a gyengeségeit emelték ki. Hiszen a nemzetközi rendszer egyenként jelentős (ha korántsem egyforma súlyú) szereplői vesznek benne részt, ha szűk téren is, de egymásra támaszkodva igyekeznek érdekeiket érvényesíteni, és így komoly hatást fejthetnek ki. A legfontosabb kérdés tehát az, hogy ténylegesen milyen szereplehetőségeket tulajdonítunk a kibővülése után BRICS+-ként emlegetett kormányközi szervezetnek korunk átalakuló világrendjében.

Mi is a BRICS valójában?

Ma már ritkán esik szó róla, hogy magát a BRIC fogalmát (korábban a Dél-Afrikai Köztársaságra utaló „S” nélkül) eredetileg nem is az érintett országcsoport, hanem még 2001-ben a Goldman Sachs Group multinacionális befektetési bank kezdte el használni a legnagyobb és legígéretesebb feltörekvő gazdaságok jelölésére. Amikor létrejött a szóban forgó államok konzultációs és együttműködési fóruma, tulajdonképpen vállalták ezt a jól hangzó, többféleképpen értelmezhető nevet. Háttérbe szorult annak az emléke, hogy Oroszország, India és Kína szervezett együttműködésére korábban is történt kísérlet. Ezt az ezredfordulón Moszkva kezdeményezte, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a három legnagyobb ázsiai hatalom együtt korlátozhassa az amerikai befolyást a kontinensen. Csakhogy az indiaiak nem kívántak részt venni olyan együttműködésben, amely biztonságpolitikájuk túl szoros egyeztetését kívánta volna meg tőlük a még mindig potenciálisan ellenséges államnak tekintett Kínával, és szembefordította volna őket az USA-val, amelytől viszont gyümölcsöző kapcsolatokat reméltek. Pekingtől és Moszkvától eltérően Újdelhiben nem tekintették sérelmesnek az USA vezető szerepét a világban, és az ezredfordulót követően gyors ütemben fejlesztették az együttműködésüket vele. Márpedig India, a második legjelentősebb feltörekvő hatalom nélkül aligha lett volna értelme olyan koalícióban gondolkodni, amely a „kollektív Nyugat” valamiféle korlátozásával akarja képviselni az azon kívül eső államok érdekeit a világrend formálásában.

Végül a külügyminiszteri egyeztetés szintjén 2006-ban, majd a 2009-es csúcstalálkozóval hivatalosan is megalakult BRIC (2010-től BRICS) egészen más értelmezési keretet kapott. Nem valaki/valami ellen, hanem valamiért lehetett meghatározni a küldetését, nem korlátozódott Ázsiára, és nem biztonságpolitikai, hanem gazdasági természetű célokat tűzött ki. Így már beilleszthető volt annak az indiai külpolitikának cél- és eszközrendszerébe, amely a stratégiai autonómia megőrzését elsődleges érdeknek tekintette, és számos irányba fejlesztve az ország kapcsolatrendszerét, törekedett az alkuképességre a világ egymással nem feltétlenül zavartalan viszonyban álló hatalmi központjaival. Kína és Oroszország viszont a 2010-es évek elejére úgy látta, hogy megérett az idő a nyugati vezetésű intézmények befolyásának gyengítésére, még akár az indiai érzékenység figyelembevételével is, a modernizációs igényekre helyezve a hangsúlyt. Ennek megfelelően kiemelt célja volt a BRICS-csoportnak, hogy a „legjelentősebb nem nyugati gazdaságokként” fejlesszék egymás közötti kereskedelmüket, ösztönözzék a kölcsönös beruházásokat, és alternatívát kínáljanak a nyugati dominanciájú nemzetközi pénzügyi intézményekkel szemben. E téren a szélesebb nemzetközi közösség érdekeinek képviselete is felmerült, amely különösen jól illeszkedik Indiának a Globális Dél államai felé mutatott szolidaritási gesztusaihoz. Egyúttal az orosz és kínai fél számára is lehetőséget adott arra, hogy a külpolitikájukkal szemben fenntartásokat mutató országok körében is növeljék az elfogadottságukat az üzleti kapcsolatok erősítése által.

A nyugati dominanciájú pénzügyi szervezetektől való – legalább részleges – függetlenedés jegyében a felek 2015-ben létrehozták a BRICS saját beruházási bankját, a Sanghajban székelő Új Fejlesztési Bankot (NDB), amely infrastruktúra-fejlesztéseket hitelez. Noha valamennyi ENSZ-tagállam részesedést szerezhet benne, az eredeti BRICS-államok szavazati aránya nem csökkenhet ötvenöt százalék alá. Ezzel biztosítják, hogy a bank ne kerülhessen az eredeti csoporton kívül álló ország befolyása alá. Az NDB puszta léte is befolyásolja a piaci viszonyokat, hiszen a korábbi intézmények ügyfelei immár „máshová is fordulhatnak” fejlesztési hitelért.

Gazdasági projekteken kívül a BRICS a diplomácia világában is pozitív szerephez juthat. Évente megrendezett csúcstalálkozói fontos fórumok, ahol a vezetőknek lehetőségük nyílik a hivatalos napirend margóján külön megbeszéléseket folytatni a közöttük fennálló vitás ügyekről. Ez különösen indiai–kínai vonatkozásban bizonyult hasznosnak, ám a csoport bővülésével más (például egyiptomi–etióp, indonéz–kínai stb.) relációban is jó szolgálatot tehet.

2017-től felgyorsult a szervezet jelentősebb kibővítésére irányuló munka, amellyel a BRICS egyúttal megfelelt annak a deklarált elképzelésének is, hogy az államok szélesebb körét kívánja képviselni. Ennek értelmében 2024. január elsejétől Egyiptom, Irán, az Egyesült Arab Emírségek és Etiópia vált a szervezet tagjává, majd 2025. január 6-tól Indonézia is követte őket. Argentína szintén 2024 januárjára tervezett csatlakozása ugyanakkor Buenos Aires visszalépése miatt meghiúsult. A dél-amerikai ország ennek indokaként a Nyugat felé való erőteljesebb értékorientációját hangsúlyozta.

És mi nem?

A BRICS-nek valamiféle nyugatellenes blokk kezdeményeként való értelmezése a lebecsülés mellett a másik gyakran előkerülő nézet az együttműködésről születő publicisztikákban. Eszerint a csoport létezése maga is a Nyugat hanyatlását bizonyítja, egyúttal a nyugati intézményeket kihívó, felemelkedő hatalmak blokkját képezi, és súlyos kockázatot jelent a nyugati társadalmak jövőjére nézve. Ennek alátámasztására nemritkán régi hatásvadász eszközhöz nyúlnak a szerzők: úgy adják össze a tagállamok különböző mutatóit (népesség, GDP, fegyveres erők adatai stb.), mintha azok egy állam volnának. Ha ezt tesszük, a BRICS+ valóban igen impozáns tényezőnek tűnik. Összesített GDP-je kissé meg is haladhatja a G7 államokét, haderejének létszáma jóval maga mögé utasítja az USA-ét, népessége az emberiség nagyjából negyvenhat százalékát teszi ki. Ám ezek a gondolatmenetek – gyakran szándékolatlanul – azt sugallják, mintha a csoportosulás egy közös akarat megvalósításáért erőit tökéletesen egyesítő integráció vagy legalább szoros államszövetség volna.

Csakhogy erről szó sincs. A BRICS+ kormányközi szervezet, amelynek céljai között nem szerepel semmilyen integráció, bármiféle döntést pedig csak a tagok konszenzusával hozhat meg (arról nem is beszélve, hogy a végrehajtás is nagyban függ az egyes államok politikai akaratától). Az érintett országokból érkező szakértőkkel folytatott beszélgetésekben rendre előkerül, hogy tulajdonképpen nem is nagyon értik, miért akarják a nyugatiak a saját integrációs szervezeteikhez hasonlítani a BRICS-et. A NATO és az EU egészen más céloktól vezérelve, más hatékonysággal és perspektívákkal működő szervezetek, a BRICS+ nem is említhető egy lapon velük. Már csak azért sem, mert valójában elég kevés közös vívmányt tudhatnak magukénak, a további fejlődés lehetőségei pedig bizonytalanok. Sőt, 2024 során megmutatkoztak a gazdasági együttműködés korlátai is. Az amerikai dollár felváltásának terve egy BRICS-valutával a tagállamok egymással folytatott kereskedelmében erős reakciót váltott ki a washingtoni vezetésből. Donald Trump bejelentése, hogy ha ez megtörténik, százszázalékos vámmal fogja sújtani a tagállamokból érkező amerikai importot, hamar meggyőzte az USA-val folytatott külkereskedelmén jelentős többletet realizáló indiai kormányt, hogy ez nem érné meg neki.

Fontos látni azt is, hogy az orosz és kínai tagsággal működő nemzetközi szervezeteket gyakran értékelik a napjainkban zajló konfliktusok perspektívájából, és kivetítik rájuk e két nagyhatalom kétségkívül létező nyugatellenességét. Ez azonban korántsem igaz a BRICS+ államok többségére. Még az eredeti ötök között is kisebbségben voltak azok, akik valóban úgy érezhették, hogy sokat profitálnának a fennálló világrend gyors leépítéséből, és inkább a fokozatos változást, a valódi multipolaritás elérését tekintették hosszabb távú céljuknak. Ez utóbbi nemcsak gyakorlati, de morális szempontból sem vitatható, hiszen tulajdonképpen a nemzetközi kapcsolatok kiegyensúlyozottabb alakítását biztosítaná.

Erősödő koalíció?

Indonézia csatlakozásával 2025 januárjában megduplázódott a BRICS eredeti taglétszáma. Hogy ez a folyamat vajon az erősödése vagy a korlátok közé szorulása felé tett lépés-e, az nagyban függ a válaszadó nézőpontjától. Ha követjük a gazdasági/katonai/társadalmi mutatók összeadásának gyakorlatát, akkor a BRICS valóban jelentősen gyarapodott az új tagállamok felvételével. Egyúttal Délkelet-Ázsia vezető gazdasági hatalmának csatlakozásával azt is elmondhatja magáról, hogy földrajzi reprezentativitása is sokat javult.

Ám egy konszenzusos döntéshozatallal működő szervezet bővítésekor a nagyon eltérő törekvéseket képviselő új tagok bekapcsolódása jelentősen csökkenti a döntéshozatal hatékonyságát, mivel egyre kevesebb olyan téma lesz, amelyet valamennyi tag közös érdeknek tekint. Az Indiához hasonlóan egyensúlyozó, szuverén stratégiai vonalvezetésben gondolkodó Indonézia például bevallottan nemzetközi láthatóságának növelése érdekében lépett be a szervezetbe, amelyet csak az egyik fórumnak tekint a sok közül, ahol kifejtheti nézeteit a világpolitika napirendjén lévő ügyekről. Általában is igaz manapság, hogy a BRICS+-nak nem igazán van olyan tagállama, amely a szervezet fejlődését elsődlegesnek tekintené saját szűkebb geopolitikai érdekeinek érvényesítésével szemben. A kölcsönös kereskedelmi kapcsolatok erősödésében továbbra is látszik potenciál, érdemes azonban mérlegelni, hogy a tagállamok gazdasági teljesítményüket illetően egyáltalán nem egyenrangúak. 2023-ban a BRICS összesített GDP-jének nominálértéken kicsit több mint felét Kína, nagyjából húsz százalékát India termelte meg. A többiek osztoztak a maradék körülbelül harminc százalékon, és a belső arányok az új tagok felvételével sem lettek lényegesen kiegyensúlyozottabbak. Abban pedig, hogy Kína gazdasági befolyása tovább nőjön a világban, éppen India az egyik legkevésbé érdekelt hatalom.

Mindent egybevetve a BRICS látványos kezdeményezés (és tagjai akarják is, hogy az legyen), amelynek fennmaradását a világrend átalakulásához fűződő várakozások, az egyes államok ebben való helyezkedésének törekvése is elősegíti. Negligálása ezért éppen annyira hibás megközelítés, mint az, ha többet képzelünk bele a valóságnál. 

 

A szerző történész, politológus, biztonságpolitikai szakértő, az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa

Nyitókép: A 2018-as BRICS-csúcs a dél-afrikai Johannesburgban: Hszi Csin-ping kínai elnök, Naréndra Módi indiai miniszterelnök, Cyril Ramphosa dél-afrikai, Michel Temer brazil és Vlagyimir Putyin orosz elnök