A horvát irodalom és történelem professzoraként Bajza József a Milan Šufflay horvát íróval és történésszel kötött barátsága révén figyelt fel a délszláv kérdésre és Montenegró történelmére. Több írás megjelentetése után A montenegrói kérdés című tanulmányát első ízben 1927-ben a Budapesti Szemlében adta közre, majd a következő évben, szintén Budapesten, olasz fordításban, La questione montenegrina címmel, I. Miklós montenegrói király „dicsőséges emlékének” ajánlva. Az írás újabban háromszor jelent meg szerb és montenegrói nyelven (Sars, Podgorica, 2001; Forum, Újvidék, kétnyelvű kiadás, 2006; Dukljanska, Podgorica 2011).

Mindjárt a tanulmánya elején Bajza fölteszi a kérdést: „Mit is értünk montenegrói kérdésen? Azt a problémát, hogy

van-e és volt-e montenegrói nemzet,
van-e és volt-e montenegrói
állam és állameszme,

van-e és volt-e ezen nemzeti és állami öntudatnak jogosultsága, és mindezek folytán van-e lehetősége Montenegró új nemzeti és állami életre való kelésének?” Hiszen a megfelelő állameszmével és erős nemzeti öntudattal rendelkező, ezeréves történelemmel bíró nemzetet erőszakkal hozzácsatolták a szomszédos Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, letörölve Európa politikai térképéről. A háborúnak ez az áldozata – folytatja Bajza –: „nem a legyőzött európai központi hatalmak között keresendő, hanem a győztes szövetséges és egyesült hatalmak sorában… Érhette volna Montenegrót rosszabb sors, ha ahelyett, hogy az első perctől fogva szövetségesünk volt, ellenünk harcolt volna? – kérdezte Gladstone Lord 1920. március 11-én az angol parlamentben.”

A tudós az utolsó montenegrói uralkodót, I. Miklóst (Nikola Petrović-Njegoš, 1841–1921), az évtizedeken át sikeresen kormányzó királyt számos olyan tulajdonsággal ruházza fel, amely joggal járult hozzá a kis fejedelemség nemzetközi elismeréséhez és fejlődéséhez. Kiemeli azt a bátorságot, diplomáciai ügyességet és költői erőt, amelyhez hasonlóval csak elődje, a nagyként tisztelt II. Péter fejedelem rendelkezett. De éppen ez a természeténél fogva valamiképpen irracionális erő vakította el az öreg királyt, és vezette élete végén a legkeserűbb csalódáshoz. A középkori szerb Nemanja-dinasztia birodalmának helyreállításáról álmodozott, és uralkodása alatt engedett fantáziájának, amely győzedelmeskedett a józan politikai gondolat felett. Ennek az árát nemcsak az ő dicső dinasztiája és tehetetlen kormánya fizette meg, hanem alattvalóinak többsége is, akik mivel elutasították a Szerbiával való egyesülést, a szerb terror áldozataivá váltak.

Egyebek közt az amerikai Whitney Warren (Montenegro:
The Crime of the Peace Conference – ’A békekonferencia bűne’, 1923) mellett Bajza is igyekezett tájékoztatni az európai nyilvánosságot a montenegrói helyzetről, világos betekintést nyújtva az ország Szerbiához csatolásának és erőszakos bekebelezésének folyamatába. Kiemelve a kulturális vonatkozások teljes figyelmen kívül hagyását, a szerb hadsereg montenegrói lakossággal szembeni atrocitásait, a törvénytelen podgoricai „nemzetgyűlésnek” a Szerbiával való uniót kimondó, illegitim döntését, az antanthatalmak diszkriminatív és a világháború alatti méltatlan hozzáállását, továbbá a szerb udvar cselszövéseit és rágalmait a száműzetésben élő montenegrói uralkodónak és támogatóinak ellenállásával szemben.

Bajza így a jugoszláv berendezkedés híveinek kemény bírálatába ütközött. Főként belgrádi kritikusai már magát a „montenegrói kérdést” is csupán „úgynevezett”-nek minősítették. Ellenérveiket kizárólag politikai természetű megfontolásokra alapozták, Bajza állításait, a montenegrói szuverenitással kapcsolatos vitathatatlan történelmi tényeket cáfolni nem tudták, tudományos indítékait a Magyar Tudományos Akadémia napi politikai céljaiban és gonosz, jugoszláv- és délszlávunió-ellenes szándékaiban keresték.

A Magyarság 1927. május 12-i számában Battorych Kornél álnéven jelentette meg Levél Montenegróba című írását, melyben megerősítette a montenegrói kérdéssel kapcsolatos nézeteit. „Nehéz dolog az, Kedves Barátom – írja valós vagy képzelt levelezőtársának –, mikor a hóhérral áldozata akar egyezkedni. Jól tudom én, hogy övék a hatalom, hogy a makacs ellenállás fölösleges vérontást okozna. Nem is biztatlak ilyenre. Ők az urak, engedelmeskedni kell nekik, de nem szabad feladni a nemzeti ideálokat. Árulással megszállott, lefegyverzett ország vagytok. Ám parancsoljon a zsarnok, égő gyűlölettel végre kell hajtani, amit rendel, de idegennek, bitorlónak, ellenségnek kell tekinteni. Ezt ti meg tudjátok csinálni, hiszen félezer éven át így küzdöttetek a török ellen. Igaz, hogy akkor mindig maradt a szabadság végváraként néhány hegy. Ma ennyi sincsen, de van emigráció, van százmilliónyi revíziót követelő európai polgár, és ott van az Adrián egy új világhatalom, melyhez ezernyi kötelék fűz benneteket. Ismerem a végső argumentumot: hiszen mi szerbek vagyunk, nem cselekedhetünk szerb érdek ellen! Ez volt nagy királytoknak is a felfogása, mikor szerb érdekért beavatkozott a világháborúba, holott erre semmi nem kötelezte, holott undorral töltötte el a szarajevói merénylet. Szerbia összeomlásakor Ti tettétek lehetővé az albániai visszavonulást. A montenegrói katona volt az, aki a Lovcsen téli viharában éhen, ruhátlanul, alig felfegyverkezve, ványadt testével tartott vissza egy nagyhatalmat, addig, míg a szerbek megmenekültek. És mi lett ezért a jutalmatok? Nagy királytokat elrágalmazták, hogy az ellenséggel paktált, és a montenegrói vezérkar főnöke, Pésics Péter [Petar Pešić] szerb ezredes, megakadályozta azt, hogy feladatotok teljesítése után visszavonulhassatok! Ezt nem én állítom, maga Pésics dicsekedett el vele tavaly, megmondva azt is, hogy miért tette: azért, hogy ne lehessen két szerb hadsereg!”

„Nagyon valószínű, hogy a montenegróiak
a külön államiság helyreállítása mellett
döntenének” – írta Bajza

A montenegrói kérdésben, megelőlegezve annak „új nemzeti és állami életre való kelését”. Jóslata valóra vált: Montenegró 2006-ban népszavazás keretében kimondta függetlenségét; ám a montenegrói identitás kérdése ezzel nincs lezárva, továbbra is vita tárgyát képezi politikai, kulturális és tudományos téren is. Ebből a szempontból Bajza érvrendszere ma is érvényes, ahogyan a megrendült és az átmenetileg legyőzött montenegrói állami eszme idején is az volt.

Két egymással versengő politikai, ideológiai és tudományos áramlat összeegyeztethetetlen voltára mutatott rá a polarizált montenegrói társadalom keretein belül Bajza József. A történetírás egyik iránya Montenegrót a szerb nemzeti lét kulturális, nyelvi és területi részének tekinti, míg a másik Montenegrót kulturálisan, nyelvileg, területileg és szellemiségében különálló egységnek gondolja, amely évszázadokon át küzdött saját nemzeti identitásáért, véres csatákat vívott nemzeti fennmaradásáért és nemzetközi elismeréséért. A magyar tudós ezt az eszmét támogatta, mert Montenegró nemzeti és kulturális önállósága ezeréves történelmi múltján, önállósult nyelvén alapszik.

Bajza József emlékezetére Podgoricában utcát neveztek el. Kismonográfiát írt róla Nenad Stevović (Jožef Bajza i Crna Gora, magyarul is, Cetinje, 2020), habár a magyar történész alakja és munkássága így sem közismert Montenegróban. A montenegrói kérdésről Bajza számos rövidebb írásban, a jugoszláv állam létrehozásának összefüggésében a Jugoszlávia című, 1929-es könyvében értekezett – ezek további feldolgozása számos lehetőséget kínál a montenegrói
történetírás számára. Bajza nemcsak felemelte szavát a jogtiprás ellen, miközben a nemzetközi jog hallgatott, hanem személyében, tudósi mivoltában jelképezi két régi európai állam, Magyarország és Montenegró szoros kapcsolatát.

 

A szerző az ELTE BTK Történettudományi Doktori Iskolájának PhD-hallgatója