A közgazdászok egyre inkább hajlamosak jól körülhatárolt, kis problémákat megoldó technikusokként tekinteni magukra, akik a gazdaságpolitikát segítik, és nem alkotnak nagy elméleteket. Ehhez a domináns nézethez viszonyítva Mike Károly, korábban a Corvinus, ma az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója könyvével ambiciózus vállalkozásra adta a fejét. Célja ugyanis nem pusztán annyi, hogy a maga (és szerzőtársai), főleg angol nyelven, az elmúlt öt-hat évben közölt írásait egybeszerkessze, hanem át is dolgozza azokat, mégpedig úgy, hogy azzal a piacgazdaság értelmezését és etikai értékelését adja.
Miben is áll ez az értelmezés és értékelés? A válasz, amelyet a könyv alcíme tömören tartalmaz, a kötet első két fejezete pedig részletesen kifejt, a következő: a piacgazdaság a szabad együttműködés rendje. Mike a modern intézményi közgazdaságtanra és a közgazdaságtan klasszikusaira támaszkodva meggyőzően érvel amellett, hogy a piacgazdaság alapjelensége nem a verseny, hanem a sokféle „irányítási formában” megjelenő cserekapcsolat.
Így maga a piacgazdaság kifejezés is félrevezető, hiszen a vállalati hierarchia ugyanúgy a piaci folyamat eredményeként alakul ki, mint a vállalatok közötti szerződések. A „kapitalizmus” a piaci cserekapcsolatok bonyolult szövete tehát, s mint ilyen, egyike az embereket összekötő sokfajta viszonynak. A sok más emberi kapcsolatban is alkalmazott „hétköznapi” etika – azaz a cselekvéseket, nem pedig azok „társadalmi” eredményeit értékelő kritériumok – alapján a piaci csere döntően etikus, mert nem járhat vele jól az, aki szándékosan rosszat tesz másoknak.
Az adott szó megtartásának morálja nélkül azonban aligha működik a piac. Ha viszont működik, akkor meg is erősíti ezt a morált. Ennek empirikus alátámasztását adja a könyv harmadik–hetedik fejezete azzal, hogy megvizsgálja, milyen eszközöket alkalmaznak a magyar kis-, mikro- és közepes vállalkozások, milyen eszközzel érik el, hogy képesek legyenek megállapodásokat kötni egymással. Mike Károly közhellyé csontosodott, domináns tudományos álláspontokkal vitatkozik. Az egyik szerint a gazdasági fejlődéssel a szerződések betartását és betartatását segítő eszközök egyre személytelenebbé válnak. A másik szerint a magyar kisvállalatok ebből a szempontból különösen elmaradottak, mert a személyes kapcsolatok hálóját nem tudják meghaladni, s ebben élesen különböznek a nagyoktól.
A szerző két kérdőíves vizsgálat eredményeit elemzi különböző aspektusokból a harmadik–hatodik fejezetben. Az egyik, részletesebb minta 2016-ból származik, és háromszázkilencvenegy vállalat adatait, illetve vezetőik üzleti kapcsolataira vonatkozó véleményét tartalmazza. A másik 2011-ből való, háromszáz vállalatra kiterjedő minta. A reprezentatív és igen részletes adatbázis elemzése sokszor összetett statisztikai módszereken alapul, ami a közgazdaságtanban megszokott, de a laikus olvasót riaszthatja. A statisztikai becslések finom részleteit ezért külön függelékekben ismerteti
a szerző.
A vállalatok közötti bizalom szintje nem alacsony, mint a harmadik fejezet megállapítja, viszonylag rövid idő alatt kialakul, s az előzetes ismeretségnek csak nagyon kis szerep jut bennük. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akit meglep a szerzőnek az a következtetése, hogy a magyar vállalatok egymás iránti bizalomszintje valahol „a japán és az amerikai között helyezkedik el”.
Ezt az előző gondolatmenetét azzal viszi tovább a szerző, hogy megmutatja, a magyar kis- és közepes vállalkozások világa sem a „vadkapitalizmusra”, sem az „amorális familializmusra” vonatkozó népnyelvi és tudományos közhelyeket nem tükrözi.
Sőt, a harmadik szereplő – az állam vagy a tágabb közösség – kényszerítő erejét nem igénylő intézmények, azaz az „önkikényszerítő szerződés és az erkölcs” kétségtelenül „messze a legfontosabb intézményi mechanizmusuk”.
Az „irányítási struktúrák” közötti választást az ötödik fejezet vizsgálja. Azt tehát, hogy a vállalatok tipikusan hogyan kombinálják a szerződéseket kikényszerítő intézményi megoldásokat az egymással való kapcsolataikban. Az eredmények arra utalnak, hogy vannak ugyan különbségek az irányítási struktúrák között a kapcsolatok személyességének mértékében, de nem az a jellemző, hogy a vállalatok a személyest lecserélik a személytelenre, hanem az, hogy ha a tranzakciók bizonyos jellemzői indokolják, kiegészítik ezeket a személyes biztosítékokat valamilyen harmadik fél által biztosított kényszerrel.
A piac szabadsága nem azonos az önző individualizmussal. A kollektív szerveződések ugyanúgy hozzátartoznak a piacgazdasághoz, mint a kétoldalú cserét biztosító szerződések. Egyrészt, mert – ahogy a hatodik fejezetből kiderül – a szakmai szerveződések morális és szakmai szelekción, szakmai ellenőrzésen és információmegosztó funkciójukon keresztül segítik a tagjaikat abban, hogy bizalmat építsenek egymás között és iránt. Az effajta szakmai szervezetek tehát nem feltétlenül a közjó elleni összeesküvés terepei, ahogyan azt az atomisztikus piac kontra kollektív megoldásokat kínáló állam – Mike szerint is hamis – dichotómiája sugallná.
Másrészt a piac működése olyan javak termelését is jelenti, amelyeket csak kollektív cselekvéssel lehet létrehozni. Csopaki és tihanyi borászok reputációépítő erőfeszítéseinek esettanulmány-szerű elemzésével mutatja meg a hetedik fejezetben, hogy a közös erőforrások létrehozása és fenntartása sem lehetetlen önkéntes tranzakciók útján, miután a kétoldalú intézmények már eléggé magas fejlettséget értek el. Mike ezután tézisekként fogalmazza újra az eddigi állításait a nyolcadik fejezetben.
Ahogy említettem, könyvével a szerző a modern közgazdaságtani irodalomban is kisebbségben lévő hagyományhoz csatlakozik. Kitűnő könyv, nagyon jó, hogy megjelent, és a legjobbkor született meg. Egyrészt mert az antikapitalista hangok Nyugaton is, és bár másképpen, de idehaza is egyre hangosabbak, a piacgazdaság etikáját mind kevesebben értik. Másrészt a Covid-járvány elmúlt másfél éve talán sokak számára mégis világossá tette: a piac tényleg együttműködés. A piaci cserék hálóján keresztül egymásra vagyunk utalva; s ha megnehezítjük piaci interakcióinkat, nemcsak másoknak, magunknak is ártunk.
Kritikai megjegyzéseim pusztán a részleteket illetően vannak. A szerző egyik elméleti következtetése az, hogy az államnak „a piac működésében alapvető szerepe van”, miközben a második–harmadik fejezet elméleti meglátásaiból és a további fejezetek adatelemzéséből azt szűri le, hogy a piaci kapcsolatok a rossz makrokörnyezet (alacsony szintű általános bizalom) ellenére képesek fejlődni és a felek között bizalmat kiépíteni. Ha az államot és a piacot nem lehet szétválasztani, mert az előbbi minden piaci tranzakció mögött ott van, miért mondja a két felmérésben részt vevő vállalatvezetők huszonöt, illetve harmincnégy százaléka, hogy a jogrend és a bíróság, mint hitelesítő intézmények, egyáltalán nem fontosak számukra?
Elméleti kiindulópontból talán kritizálható a szerző azon megközelítése, hogy az irányítási struktúráknak a vállalatok általi választását elemzi, hiszen a vállalat maga is irányítási struktúra. Felmerülhet ezért a kérdés, hogy a nagyobb vállalatok azért hajlamosabbak-e kevésbé az erkölcsre és inkább harmadik félre támaszkodó irányítási struktúrákat választani, mert a kétoldalú biztosítékokra intenzívebben támaszkodó tranzakciókat már a vállalaton belülre hozták.
Mike Károly tehát eredeti módon, a modern közgazdaságtan eszközeinek segítségével értelmezi újra a piacgazdaságot, megállapításait tesztelhető hipotézisekként fogalmazza meg, és a tesztekkel alá is támasztja azokat. A piaci intézmények felépítésében civilizációs kihívást lát, mert azok alapja a szelíd erkölcs.
Ezért mondja Montesquieu-vel: a kereskedelem intézményei szelídebbé is tesznek minket. Ahogyan könyve is szelíden érvel, különben talán meg sem vennénk.
