Borsi-Kálmán Béla a XIX–XX. századi magyar–román kapcsolatok és a nemesi típusú magyar polgárosodás, a sokféle etnikai, vallási, társadalmi, mentalitásbeli háttérből kialakult modern magyar nemzettudat érzékeny és szépirodalmi vénával is megáldott krónikása. Esszékötetében a kisgyermekkorától kezdve megtapasztalt „aha-”, vagyis „Heuréka-élményeit” járja körül. A magyar szórványban fekvő Szatmár megyei Szinérváralja etnikailag magyar, megmagyarosodott „dunai sváb” (Ungarndeutsch), magyar zsidó és román, felekezetileg főként református, aztán katolikus, román ortodox, ortodox zsidó közegében nevelkedett, ahol a vészkorszakot túlélő, kis időre hazatért nemzettársaink gondolkodását megérthette, és tökéletesen – „szívével látva” is –megtanult románul. 1962-ben áttelepedve Magyarországra az Eötvös Collegiumba és a Fradiba került.

Szabad Györgyről mint kiváló pedagógusról és jeles történészek mentoráról mondja el a róla szóló írásában: megadta tanítványainak mindazt, amire a szorgalmasak és céltudatosak, az „időben ébredők” kezdettől vágyódhattak, de úgy, hogy a „későn ébredő”, az identitását kereső, „kettős kisebbségben” élő, idejét kezdetben profi futballozással töltő Borsi-Kálmán se riadjon vissza.
A pesti bölcsészkarnak és a fővárosi focicsapatoknak a nómenklatúraburzsoázia, a maradék pesti nagypolgárság, zsidóság sarjaiból álló világában a különböző társadalomtörténeti idősíkok, mentalitások találkoztak. „Aha!” – mintegy ismétlődtek a gyermekkori tapasztalatok, sőt a karakterek is!

Forrásfeltáró dolgozatában Borsi-Kálmán a Zsivago doktorhoz hasonlítható sorsú, világot járt, elsőgenerációs értelmiségi Bődy József (1894–1984) önéletírását megkapóan szervesen illeszti bele a magyar társadalomtörténet és társadalmi feláramlás tágabb kontextusába. Különösen, amikor a két, szinte azonos polgári érdekű réteg: a sajátja, vagyis a kisnemesi eredetű iparosság és a bevándorolt, helyét kereső zsidóság kölcsönös előítéleteiről, távolságtartásáról ír, kiemelve, hogy a „liberális gondolkodás és a nemzetgazdasági törtetés” a Monarchiában életképtelenné tette a politikai antiszemitizmust.

A szerző legnagyobb „aha-élménye” Temesvárhoz kötődik. A kérészéletű Bánáti Köztársaság vezetőjéről, a zsidó származású Róth Ottóról szóló tanulmányában két friss forrás segítségével rajzolja meg „az első igazi temesvári szociáldemokrata” politikus, „egyszersmind hamisítatlan magyar úriember” portréját. Az utolsó temesvári magyar neológ főrabbi, Neumann Ernő Genfben élő lánya, Getta Neumann és a román görögkatolikus pap, Nicolae Brînzeu emlékirata nyomán megeleveníti Róth, Brînzeu , az ortodox Petru Groza későbbi román miniszterelnök és államfő, Tőkés Ernő bukaresti magyar református lelkész és a szintén kálvinista majdani honvédelmi miniszter országhatárokon és nemzetiségi elfogultságokon átívelő, sírig tartó, a szászvárosi református gimnáziumban kötött „véd- és dacszövetségét”.

Borsi-Kálmán a kötet utolsó írásaiban kifejti, hogy a rendszerváltozással kettészakadt magyar értelmiségi elit „súlyos történelmi félreértés”, kisiklás áldozata: a magyar történelem bugyraiban és mindnyájunk saját gondolkodásában rejtőző „feudális-rendies, származásközpontú rendezőelv…, akárha egy különösen ellenálló influenzavírus”, máig tovább él, és akadályozza a valódi, az egyéni teljesítményt értékelő, gazdaságilag független, érdekérvényesítésében autonóm magyar polgárság kialakulását.

A szerző imponálóan beszélteti a forrásait: a századforduló szászvárosi református gimnáziuma magyar patrióta és keresztény, mégis toleráns, liberális, teljesítményorientált, kritikai gondolkodásra felkészítő nevelést ad, ahol nemzetiségek és társadalmi osztályok között történelmi barátságok születhettek. Aha – így is lehet!