„[...] álmomból ébredve egy isten szólt hozzám...
– Egy Isten?
– Isten vagy egy isten, nem tudom. De tudom, hogy mit bízott rám [...]. Ez az ok a fenomenológia volt, mely nem egyszerűen az én egyéni filozófiám, hanem egyfajta mozgás, egyfajta teleológia, melyben az emberiség válik egyre inkább önmagává, így sajátítva el az önfelelősség egyre teljesebb dimenzióit, hogy minden ismeret és tudomány értelmét egyetlen, hatalmas rendszerben szintetizálva megvalósítsa, ami a görögökben kezdetét vette: az értelem kialakítását...”
Ezek a szavak, melyeket akár Mezei ars poeticájaként is érthetnénk, egy fiktív interjúból származnak, amelyet filozófusunk „1996 nyarán”, „egy budapesti lakásban”, „hajnaltájt” folytatott a kortárs filozófia egyik alapítójával, Edmund Husserllel, s néhány évvel később jelentetett meg egy fővárosi értelmiségi lapban. Az ekkor harminchat éves gondolkodó már az ELTE Filozófiai Intézetének oktatójaként dolgozott. Egy interjúban utólag azt mondta, késői tudományos karrierkezdete mögött a szocializmussal szembeni „passzív ellenállás” rejlett, „intellektuális és morális” kötelességérzetből nem jelentkezett hazai egyetemre, hanem fiatalságát egy „alternatív életforma” határozta meg azokban a körökben, ahová a művészettörténész apa és a hazai Waldorf-alapító anya révén jutott be. Hasonlóan formatív családi örökséget jelentett számára apai nagybátyjának, az 1957-ben mártírhalált halt Kenyeres Lajos plébánosnak a sorsa, csakúgy, mint az, ahogyan hat-hét éves korában anyai rokonai először mutatták meg neki a koncentrációs táborban bőrükre tetovált kék számokat, majd pedig amikor édesanyja először megosztotta vele a vészkorszak „monstrózus tapasztalatait”. A reveláció e korai példáit utóbb mint filozófus idézte fel Religion and Revelation after Auschwitz (Vallás és kinyilatkoztatás Auschwitz után) című, 2013-as könyvében.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen folytatott teológiai tanulmányait (1982–1988) követően Mezei filozófiai képzettségét Nyugaton, a liechtensteini Nemzetközi Filozófiai Akadémián szerezte, majd 1992-ben filozófiából doktorált. Disszertációját Edmund Husserlről írta, akivel az imént idézett fiktív beszélgetést folytatta, mégpedig a Nemzetközi Filozófiai Akadémia alapító vezetőjének, Josef Seifertnek (sz. 1945) iránymutatásával, aki személyes tanítványa volt a nagy katolikus gondolkodó Dietrich von Hildebrandnak (1899–1977), aki pedig Edmund Husserl személyes tanítványa volt 1908-tól a németországi Göttingenben. Mezei tehát közvetlen személyes és gondolati részese a XX. századi nemzetközi filozófia legjelentősebb áramlatának, a fenomenológiának; mégpedig annak az ágnak, amely a fenomenológiai módszer és a keresztény philosophia perennis összehangolására törekszik. Nem meglepő tehát, hogy Mezei angolul írt, World and Life-World: Aspects of the Philosophy of Edmund Husserl (Világ és életvilág: Edmund Husserl filozófiájának egyes vonatkozásai) című disszertációja rögvest megjelent a neves Peter Lang Kiadónál (1995). Ehhez hamarosan társult a Barry Smith-szel együtt, a fenomenológiai filozófiai tradíció másik alapítójáról, Franz Brentanóról írt The Four Phases of Philosophy (A filozófia négy fázisa; 1998). Amint életrajzi interjújában fogalmazott, ekkor Mezei kezében volt a meghívás az Egyesült Államok neves katolikus egyetemére, a University of Notre- Dame-ra (ahol később többször is vendégkutatóskodott) – mégis hazajött Magyarországra, mert feladatának érezte, hogy hozzájáruljon „az új, posztmarxista filozófia kialakításához”. Tehetségét, elkötelezettségét hazánkban és annak határain kívül is elismerték: egyetemi tanár (2005), az MTA doktora (2006), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője és a Keresztény Filozófiai Intézet igazgatója, majd a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóprofesszora és a Magyar Filozófiai Enciklopédia vezető szerkesztője, illetve számos külföldi intézmény meghívottja és ösztöndíj-elismerés kitüntetettje lett.
Mindezek azonban csak külső jegyei egy kiemelkedő gondolkodó útjának, melyet a magyar olvasóközönség szerencsés módon már korán megismerhetett, hiszen Mezei, impozáns szerzői munkásságának részeként – tizennyolc könyvet jegyez szerzőként vagy fordítóként, s további huszonkilencet szerkesztőként – az új évezred első évtizedében először magyar nyelven jelentette meg Vallásbölcselet: A vallás valósága című kétkötetes szintézisét (2004). A következő évtizedben azonban Mezei ismét a nemzetközi szakmai nyilvánosság porondjára lépett: a neves Bloomsbury Kiadónál jelentette meg 2013-ban a már említett Religion and Revelation after Auschwitz című munkáját, két év múlva az Illuminating Faith: An Invitation to Theology (A hit megvilágítása: meghívás a teológiára) című többszerzős tankönyvet, majd pedig a csaknem négyszáz oldalas, Radical Revelation. A Philosophical Approach (Radikális kinyilatkoztatás: filozófiai megközelítés) című monográfiát.
Grünewald Feltámadás című, Mezei új könyvének borítóképeként felhasznált festményéből készült grafika (Grabber Raster)
Külföldi filozófiai doktorátusa megszerzésének évében, 1992-ben Mezei egy budapesti értelmiségi lap olvasóit ekként tudósította a szocializmus alól felszabadult magyar filozófiai élet egyik seregszemléjéről: „Minél több előadás hangzott azonban el, annál nagyobb lehetett a kiváltott csalódás érzése. Jó, jó; a filozófia ilyen meg ilyen, ezek meg ezek művelték, így meg úgy – de mi maga a filozófia?” Az akkor harminckét éves filozófus egy lendülettel arra is vállalkozik, hogy e kérdést – legalábbis további magyarázatképpen – megválaszolja: „Azt bizonyította tehát ez a konferencia is – mint oly sok másik, szerte a világban –, hogy a filozófia a »posztmodern« korban már semmiképpen sem több, mint bármilyen – történeti, gazdasági, társadalmi – tárgyra vonatkozó tudás értelmes rendezése, amit a mesterséges intelligenciák már tökéletesebben elvégezhetnek a természetesnél? Hogy a filozófia már tényleg nem több annál, amire a politikus, az autóügynök, a hentes gondol, amikor felületes szódivatokat követve, mesterségének »filozófiájáról« beszél?” „A konferencia másik szembeszökő hiánya – tette hozzá a fiatal Mezei, mintegy látnoki erővel – a vallásfilozófiai kérdésfeltevés elfeledése volt, amely módszertanilag talán a legalkalmasabb azoknak a tapasztalatoknak a feltárására, amelyek képesek megnyitni az emberi létnek, e lét értelmességének legvégső forrásait – amelyek minden tapasztalat gyökeréhez, az Anyákhoz [lásd Faust, II, 1.] vezetnek, amelyben végelemzésben az alapvető etikai kérdések is gyökereznek.”
Három alkotó évtizeddel később aligha érezhet Mezei csalódottságot, ha ma saját előadását hallgatná egykori önmagaként, hiszen kérdései immár pozitív, kinyilatkoztatást magyarázó tanítássá váltak, melyben nem „saját egyéni filozófiáját” hirdeti, nem is „tételes állítások halmazát adja elő”, hanem az önfeltárulkozó transzcendens mozgását követi „intellektuális és morális” kötelességérzetéből eredően.
A szerző filozófus, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa
A Magyar Kurír beszámolója itt olvasható
Nyitókép: Mezei Balázs (fotó: a díjazott archívumából)
