A történetírás értelméről

Legfeljebb az Isten ismerheti

Hogyan készül a történelem? Nyugtalanító kérdés. Aligha véletlen, hogy Giambattista Vico előtt nem is igen tette fel a filozófia, és a XVIII. század közepe táján még ő is csak azt tudta válaszolni rá, hogy a civilizációk keletkezésének és letűnésének igazi okait legfeljebb az Isten ismerheti. Az európai történetírás kezdetén, Hérodotoszt egyáltalán nem foglalkoztatta a kérdés. Egy generációval később pedig Thuküdidész – mint ahogyan jóval utána Tacitus – megelégedett azzal, hogy – félre minden pátosz! – gyakran kisszerű emberi okokkal magyarázza egész népek életét alakító társadalmi-politikai folyamatokat.

Személyes konstrukció marad

Persze a történelemről nemcsak annak van fogalma, aki írja, hanem annak is, aki megéli. A naiv, de hétköznapi használatra kiválóan alkalmas értelmezés szerint a történelem egyes történelmi korokra szakosodott történészek hajdanvolt tényeket rekonstruáló hangyamunkájával készül. A tényeket az ok-okozatiság fonala fűzi egymással összefüggő eseménysorokká, az egy bizonyos időszak kronológiai kezdő- és végpontja között zajló eseménysorok pedig kirajzolják számunkra az adott kor „történelmét”. Egyszerű és világos logika lenne, ha nem tudná minden némi filozófiai erudícióval rendelkező történész, hogy olykor a tényeket sem feltétlenül tudjuk a fenti gondolatmenet által hallgatólagosan megkövetelt objektivitással rekonstruálni, okozati összefüggéseikről nem is beszélve. Az, hogy egy-egy kor mit tekint történeti ténynek, nagyban függ attól, hogy mit tekint általában, azaz filozófiai értelemben annak. És mivel a tények mibenlétéről alkotott elképzeléseink szükségképpen változnak, bizonyos határokon belül a történelem fogalma is – lásd E. H. Carr – interpretáció kérdése, azaz a történész személyes konstrukciója marad.

Narratívát letuszkolni a torkunkon

De vajon szükségünk van-e patikamérlegen kiporciózott történetfilozófiai és historiográfiai fogalmakra ahhoz, hogy a történelem működését megértsük? Filep Tamás Gusztáv Koszorú, hiányzó emléktáblákra (Gondolat, 2021) című kötete például arról győz meg, hogy nincs. A nyolc tanulmányt egyberostáló kötet első tanulmánya Kemény Zsigmond nemzetfelfogásáról, az utolsó az 1980-as évekbeli romániai szamizdat folyóirat, az Ellenpontok szerzőinek sorsáról szól. A két írás problémakörét százötven év választja el egymástól. Nem épp eseménytelen másfél évszázad: ott van benne az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása és felbomlása, a két világháború, Trianon, jó negyven év szocializmus, és az utolsó tanulmányban bizonyos szempontból még az utána következő időszak is. Vagyis nagyjából minden, ami e korszak kapcsán arra csábíthatja a történészt, hogy a gondolati erővonalakat meghosszabbítva valamiféle egységes tablóvá formálja az egyes tanulmányokból kirajzolódó képet. Ha Filep könyvét nézzük, egyetlen pillanatig sem támad az az érzésünk, hogy a szerző valamiféle, a történeteit foggal-körömmel összefogó történelmi narratívát akar letuszkolni a torkunkon.

„A hiba bennünk van? Abban, hogy a történetekből valamilyen logikai szempontból hibás elvonatkoztatás útján kényszeresen megalkotjuk a történelem fogalmát?”

Szerzőtárssá emelt olvasó

„Nagy perspektívájának” hiányát az olvasó nem éli meg veszteségként, vagyis nem érzi úgy, hogy valamiféle írásban rögzült oral history szükségképpen szubjektív, ezért aztán bajosan ellenőrizhető hitelességű világába lépne, mikor kézbe veszi a könyvet. Ennek, ha más nem cáfolná, már az is ellentmondana, hogy az írások széles körű forráselemzésen alapulnak, minden fontos állításukat – lásd például a Gáli József életművéről szóló tanulmányt – nagy filológiai erudícióval megírt jegyzetanyag támasztja alá. A szakszerűség azonban önmagában még nem biztosítéka az olvasói élménynek, sőt, olykor egyenesen annak ellenében hat. A szerző minden állítását elfogadhatjuk, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is átélnénk az általa elbeszélt történetet.

Filep azonban kétszeresen is szerzőtárssá emeli az olvasót. Elbeszélésmódjában a történetek igényes apparátussal alátámasztott hitelessége és a belőlük a könyvben tárgyalt korszakra nézve esetlegesen levonható általános társadalomtörténeti tanulságok nem érvénytelenítik egymást. Ez utóbbi megfogalmazását azonban az olvasóra bízza, igen elegáns módon azzal, ahogyan a kötet tanulmányait sorba állítja. Nem kényszeríti olvasóját arra, hogy a Keménytől Gáli József történetén át az Ellenpontokig terjedő utat az ő ösvényén járja végig, de világosan kijelöli a számára érvényes tájékozódási pontokat. Ez magyarázza azt az élményünket, hogy olvasás közben olyan, nyolc pontfénnyel megvilágított térben érezzük magunkat, melynek valóságos határait – feltéve, hogy igényünk van rá – nekünk kell kitapogatnunk.

A kiindulópont

A könyv egy másik szempontból is kreatív olvasást igényel. A fentiekből is kiderülhetett, de szögezzük le: Filep kiindulópontja a történet. A történelem értelmezésének lehetőségét a történetek elbeszélhetősége teremti meg. Ezt számomra legvilágosabban Az „alakok” alakjai című tanulmány jeleníti meg.

Sokan ismerhetjük a múlt század nagy irodalmi anekdotaantikváriusa, Hegedűs Géza által megörökített életképet: Ül a kopasz, kövér „Vajda”, valamikor az első háború idején a Teréz körút és az Andrássy út sarkán álló kávéház egyik sarokasztalánál. Arcán sűrű, ősz borosta, fején különös, Budapest-szerte senki más által sem hordott, keleties (?) selyemsapka. Körülötte öreg barátok, fiatal tisztelők, lebzselő újdondászok, vagy éppen csak a személyére kíváncsi szájtátiak fluktuáló serege. Folyik az iddoga, cserélődnek a poharak, megy sorra az adomázás, de főképpen az Öreget hallgatják, ő pedig szeret és tud is mesélni. Meglehet, az idő és az életkor előrehaladtával a történetek is olykor körbefordulnak, de ezen senki sem akad fenn. Az elmesélés pillanatnyi élménye felülírja az elbeszélés többszörösségéből adódó logikai ellentmondásokat.

Világpolitikáról, az „Öreg” számára még testi valójukban is ismert régi nagyokról, 48-as dolgokról, friss parlamenti pletykákról folyik a szó. Meg úgy általában mindenről, hiszen vannak olyanok is, akik csak azért jönnek fel az ország másik feléből Budapestre, hogy a „Vajda” jogi tanácsát kérjék valamilyen pörös ügyükben. Eötvös Károly ekkor már régen túl van a tiszaeszlári peren, amolyan kávéházi nemzeti intézmény. Semmiféle formális hatalma sincs, de tekintélye – ellentétben azokkal a politikusokkal, akikre az Abbázia márványasztala mellől olykor a nyilait szórja –megkérdőjelezhetetlen. Jelenség. Az 1910-es évek Budapestjén maga volt az 1867 után megélt és elbeszélhető történelem.

Az elbeszélhetőség tényéből persze több irányba vezethet az út. Hegedűs csupán az adomázás jelenségét örökíti meg, Filep Tamás Gusztávnál viszont
a történetek és a valóság kapcsolatára esik a hangsúly. Mert a „Vajda” nemcsak beszélt, hanem azt a hálátlan feladatot is magára vállalta, hogy színes irodalmi munkássága egyik darabjaként megírta a véleményét kortársairól. A Magyar alakok „alakjai” pedig Filep tanulmányában szembesülnek mind-
azzal, amit mi tudhatunk róluk.

Leopold von Ranke – Adolf Jebens festménye Juilius Schrader után, Märkisches Museum, Berlin

 

Az adoma archeológiája

Az anekdota, személyes vélemény, elfogultság, netán pletykagyanús megjegyzés alapos filológiai, történeti adatolás útján szembesül az Eötvös emlékezés-univerzumán túli valósággal, vagy – hogy következetesek maradjunk – annak az utókor számára egyik lehetséges értelmezésével. Filep Tamás Gusztáv in situ helyezi Eötvös „alakjait”, s hozzá olyan élvezetes stílusban, hogy már-már látjuk, ahogyan Eötvös fakult árnylovagjai egyetértően bólogatnak (vagy éppen bosszúsan dörmögnek) a ma már haló poraiban sem létező Abbázia szivarfüst és pörkölt kávéillatú hodályában.

Kik voltak? Mit akartak? Mi lett velük az 1867-es „rendszerváltást” követően? Sorsuk személyes metszetekben mutatja meg, hogy valójában hogyan is működik az a történelem, melyet nem íróasztalnál írnak, hanem sikereivel, megalkuvásaival, karrierszempontjaival és kényszerpályáival együtt megélnek. Az Eötvös-tanulmány az adoma archeológiája: a számunkra már történelmivé kopott és stilizálódott alakokra rakódott emlékezetrétegek lehántására tett kísérlet. És a tanulság? Ott van egy másik nagy dokumentaristánál, Flaubert-nél. A nagy embereket az utókor teremti. Tudhatta, hiszen nem történész volt, hanem író. Nem magyarázatokat gyártott, történeteket mesélt el.

Mi végre az egész?

A kötet zárótanulmánya ugyanakkor – emlékezzünk, hogy a szerző nem törekszik arra, hogy könyvben tárgyalt másfél századról minden eresztékében illeszkedő értelmezést adjon – árnyalja is ezt a tételt. Az Ellenpontok folyóirat szerzőinek sorsa azt mutatja, hogy a történet pusztán az elbeszélés által még nem rekonstruálható. Az azt alkotó történéseket ugyanis minden résztvevő különböző módon élte meg, és mindazt, amit megélt – ez bizony a történelmi félmúlt átkos gyönyörűsége – mai helyzete alapján értelmezi. Így jelenlegi értékrendje kétségtelenül átértelmezheti akkori szerepét.

Akkor hát – kérdezhetnénk – mi végre ez az egész? A „nagy magyarázat” és a Filep Tamás Gusztáv-féle történetekben felmutatott történelem különböző utakon ugyan, de szemmel láthatóan hasonló szemantikai relativizmushoz vezet. Lehet, hogy a hiba bennünk van? Abban, hogy a történetekből valamilyen logikai szempontból hibás elvonatkoztatás útján kényszeresen megalkotjuk a történelem fogalmát, holott a valóságban csak (különböző módon) elmesélhető történetek léteznek?

Távol legyen, hogy ilyesféle relativizmust sugalljunk. Filep is tudja – lásd például a Gáli József töredékes életművét nagy filológiai akríbiával rekonstruáló tanulmányát –, hogy a történetek elmesélésével egészen újat, eddig még nem tudottat is el lehet mondani. És – olvassuk el erről a Herczeg Ferencről szóló, a korábbi exorcizálás és a jelenkori hagiográfia végleteit egyaránt kiváló érzékkel elkerülő írást – a történeteket a korábbi értelmezéseket átíró módon újra el tudjuk mesélni.

A történetekben elmesélt történelem nem ad filozófiai értelemben megnyugtató választ Leopold von Ranke nyugtalanító kérdésére. Nem árulja el, hogy valóban „hogyan is volt” (wie es eigentlich gewesen). Felkínál azonban valamit, amit egyetlen nagy narratíva nem tud nyújtani. A többszöri elbeszélhetőségben rejlő ironikus távolságtartás lehetőségét.

Történt – meséli Filep az Emlékezetpolitikai döccenők című tanulmányában –, hogy 1919 júliusában, miközben Kun Béla vöröskatonái a Felvidék visszafoglalásán serénykedtek, egy oroszországi hadifogolytáborban a csehek „az oroszországi cseh-szlovák hadsereg elleni szervezkedés” vádjával kivégeztek tizennyolc magyar katonát. Voltak köztük szocdemek, Nagy-Magyarország-pártiak, politikai szempontból indifferensek, és akadt három bolsevista is. Sorsuk közös többszöröse mindössze annyi volt, hogy mindannyian a Monarchia katonájaként estek fogságba, és történetesen ugyanabba a hadifogolytáborba kerültek. A két világháború közti időszakban olyan hősökként emlékezett rájuk a hazai hivatalosság, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy „mindvégig magyarnak vallották magukat”. 1945 után pedig egy másik narratíva az orosz (kolcsakista) ellenforradalmárok martalékává vált kommunista-internacionalista mártíroknak állította be őket. Azt, hogy kik és hányfélék voltak, egyik narratíva sem mondta meg. Csak személyes, egymástól nagyon különböző történetük mesélheti el.

Lehet, hogy a történelem egyetlen igazán megfontolandó leckéje az, hogy elviseléséhez irónia kell. Ezt pedig nem a narratívák, hanem az egyes történetek tanítják.

A szerző filozófus, a KRE tanszékvezető egyetemi tanára