A „jobboldal”, amint a mostani amerikai republikánusok és a brit toryk hányattatásaiból kitűnik, bűnösök sokaságát takarja. Szép számmal fel is tárja őket új könyvében Matthew Continetti, aki vizsgálódását az 1920-as évek virágzó Amerikájában kezdi, amelyet a korlátozott kormányzás klasszikus liberális felfogásához hű republikánusok vezettek. A gazdasági válság azonban kiütötte a vezetést a kezükből. Franklin D. Roosevelt New Dealje a kudarcai ellenére is biztosította az ország egységét a háborúban. A győzelem pedig hitelesítette az aktivista bel- és külpolitikai liberalizmust.

A The National Review

A sikeres Amerika és General Motors világába született bele az amerikai konzervativizmus, körülnézett, és a legkevésbé sem tetszett neki, amit látott. William F. Buckley az egyik legfontosabb konzervatív orgánum, a The National Review beharangozójában (1955) közölte: a lap „útjába áll a történelemnek, és »Megállj!«-t kiált”, nemcsak a nemzetközi kommunizmusnak, hanem a radikális társadalmi kísérletezésnek is. Furcsán hatott ez az Eisenhower-évek józan konformizmusában, de korántsem volt képtelenség. Az elfojtott elégedetlenség egy évtizeddel később, az 1960-as években tört ki. Ám a Buckley összehozta „fuzionista” liberál-konzervatív szövetség a normalitás aranykorába való visszatérést hirdetette. Ám egyszerre támaszkodott az államháztartásra gondosan ügyelő Wall Street-i bankárokra és washingtoni politikusokra, illetve különféle, antiszemita, antidarwinista-fundamentalista, ku-klux-klanos, katolikusellenes, rasszista szavazóblokkokra. Nem szabad azonban megfeledkezni: az 1920-as években a KKK a demokrata, nem pedig a republikánus koalíció részét képezte. Ám Continetti ebben, a populizmus és az elitizmus versengésében-együttműködésében véli felfedezni a vezérfonalát.

Az „újdonsült konzervativizmus”, írta Samuel Huntington 1957-ben, nem a valóság talaján áll, de mihelyt Amerika liberális intézményeit kérdőre vonja, jósolta, reálisabbá válik. Igaza lett. Az iskolai imádság korlátozása és a pornográfia liberalizálása miatt a vallásos konzervatívok, evangelikálok szervezkedtek. Az 1960-as évek egyetemi lázadásai a mérsékelt liberális tudósokat a konzervatív táborba sodorták. A neokonzervatívoknak ez az első nemzedéke, melyet örömmel fogadtak a Buckley-féle fúziósok, idővel elidegenítette a paleokonzervatívokat, de Nixon és Reagan az 1980-as évekre
a jobboldal megannyi konzervatív irányzatát a republikánus akolba terelte. Buckley még fennakadt a Szovjetunió megbékítésén, különösen Magyarország 1956-os sorsára hagyásán, de végül elfogadta, hogy a leginkább jobbra álló, de esélyes republikánus jelöltet támogassa.

A reagani konzervatív koalíció

Az idősebb Bush azonban egy évvel a megválasztása után megszegte ígéretét, hogy nem emel adót, mert a költségvetést el akarta fogadtatni a demokratákkal. Ezzel azonban szétverte a reagani koalíciót. Az ifjabb Bush pedig a terrorizmus elleni háborúját olyan liberális internacionalizmusra alapozta, amelyet a konzervatívok kezdetben is csak ódzkodva támogattak. A demokráciaexportért kevéssé lelkesedő amerikaiak inkább a bevándorlást lassították volna. A konzervatívok két átfogó bevándorlási reformjavaslatot is megakadályoztak, pedig a fejük, Bush, mindkét párt kongresszusi vezetése, a média, a tudomány világa támogatta. Miközben Amerika az első fekete elnökét ünnepelte, Bush kudarcai roppant keserűséggel töltötték el a konzervatív tábort, kettészakítva a republikánus szavazókat és vezetést.
E lelkiállapotnak köszönhette a győzelmét Trump.

A körön kívüliek nem szívelték a modorát, de azt gondolták, harcos fellépésével kiáll értük. Nem a bevándorlás volt az egyetlen tétel a sérelmi listájukon, de megfogta őket, miközben Trumpon kívül senki se merte megígérni a korlátozását. A republikánusok nem hallották meg a segélykiáltást.

A populista sérelemlajstrom

E süketségbe ütközött a többi populista ügy: a többséget és a végrehajtó hatalmat felülíró bírói túlterjeszkedés, az ipar leépülése, a bérstagnálás, a protekcionizmus, a multikulturalizmus, a „fehérség” rasszista megvetése, a diszkriminatív faji kvóták, a szólás- és kutatási szabadság korlátozása az egyetemeken, a büntetőjog alkalmazása a barátok jutalmazására, ellenségek megbüntetésére. Mindez, mint Christopher Caldwell A jogosultság kora című könyvében (2020) leírja, a diszkriminációellenes törvények kiterjesztő értelmezésével, a munka és a társadalmi élet apró részleteinek bürokratikus szabályozásával az alkotmányos berendezkedést de facto megváltoztatta.

A konzervatívok érzékelték, taglalták és vitatták a folyamatot, ám mégsem tudtak vele megbirkózni. Volt, aki a „nemzeti nagyság konzervativizmusát” képviselte volna, de a populizmustól visszahőkölt. Trump vonzereje éppen abban rejlett, hogy őt nem zavarták az idősebb Busht és a legtöbbünket visszafogó kétségek. Ám ha ő durva nyerseséggel, felelőtlenül szólt is, elnöki tettei tiszteletben tartották az alkotmányos rendet, ami aligha mondható el azokról a bírákról és nemzetbiztonsági tisztviselőkről, akik összeesküdtek a kormányzati munka akadályozására és az igazságszolgáltatás félrevezetésére. Négy éven át alkalmazkodott, és csak utána veszítette el a fejét.

Az örök rém

„Kilógott a lóláb!”, kiáltja nem elsőként Continetti. Ám a konzervatív mozgalom egészéről, nem csak Trumpról szólva. A január 6-i „zendülést” egészen az 1920-as évekig, a Darwin-ellenes vakbuzgókig, a Ku-Klux-Klanig és a populizmus örök réméig vezeti vissza. Szerinte állandó küzdelem folyik a fősodratú jobboldal megfontolt „elitje” és a Trump-féle vad „populisták” között, akik készek zendülésre is bujtani.

Az elit–populista csatározás hozzátartozik a politikacsináláshoz. De azt a jobboldal rögzült valóságának tekinteni túlzás. Megcinkeli a kockát: feltételezzük, hogy az elit jobban érti a csíziót, mint a véres verejtékkel dolgozók. De ez nem mindig igaz. A képzettség nem jár együtt az elfogulatlansággal. Ráadásul a Continetti vizsgálta időszakban zajlott le a progresszív értelmiség hosszú menetelése az amerikai intézményekben és a konzervatívok elbizonytalanodása. A kommunizmus összeomlásával az amerikai radikális baloldal megszabadult dicstelen támogatójától, és még inkább megerősödött.

Azzal, hogy a konzervatív elit hagyta, hogy a haladárok elfoglalják a közgondolkodás intézményeit, és megnyissák az utat a woke-őrület előtt, cserben hagyta a populistákat, és tette ezt harminc éven át. A populisták Trump alatt árulták el az elitet. Continetti mégis a populizmus miatt aggályoskodik. Joggal mondja, hogy Irving Kristol a nyolcvanas évek populizmusában „a kormányzó elit észhez térítésére tett erőfeszítést” látott, de hiteltelennek hat az a megállapítása, hogy a tárgyalt száz év legsikeresebb konzervatívja, Reagan nem mutathat irányt a jövő konzervativizmusának, mert a szíve mélyén populista volt.

Ha a populizmuson „a választók véleménye iránti érzékenységet” (vagyis demokratikus elkötelezettséget) értünk, Reagan populista volt. Ám nem sokra megyünk a fogalommal, ha „a liberális demokrácia rossz alternatívájának” értelmében használjuk. Ezt azért találták ki, hogy a liberális pártok demokratikus ellenfeleit ki lehessen zárni a tisztességes politikából. Continetti jobb meghatározást ad: a populizmus „szemérmetlenül szembeszáll a liberális elitekkel, kételkedik a bevett szakértőkben, és elutasítja az uralkodó médiát”. Reagan ezt a populizmust, mondja Continetti, „a maga sajátos optimizmusával, derűjével, humorával és végtelen nyugalmával” tiszteletre méltóbbá tette, egyúttal leplezte is a veszélyeit.

Reagan szemérmetlenül ünnepelte Amerikát, elismerte a populista sérelmeket, és megnyugtatta honfitársait – különösen ellenfeleit –, hogy rá lehet bízni a szabadságot. Amikor elhagyta a Fehér Házat, az Egyesült Államok szokatlanul békében volt önmagával. Ez utólag ellenfeleit is lelkiismeret-vizsgálatra késztette, vajon tisztességesen tudósítottak-e kormányzatáról. Példátlan teljesítmény volt ez. Három évtizeddel később éles ellentétek feszítik Amerikát. Matthew Continetti remek könyvben számol be az amerikai konzervativizmus viharos-dübörgő évszázadáról, de utolsó fejezeteit túlságosan a „zendülés” hatása alatt írta. Várom a második kiadást, amelynek utószava a woke-kor populizmusát taglalja.

A szerző újságíró, a budapesti Danube Institute elnöke

(A Claremont Review of Books 2022. nyári számában megjelent írást rövidítette és fordította Pásztor Péter)