Erdély a magyar történeti emlékezet szempontjából kiemelt fontossággal bír, mivel jóformán minden más régiónál – beleértve a trianoni Magyarországot is – több kulturális és történeti emlékét őrzi múltunknak. Ennek okán külön örvendetes, hogy Erdély legrégebbi tudományos egyesülete, a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában tavaly életrajz jelenhetett meg Imreh István (1919–2003) történész-szociológusról, Both Noémi Zsuzsanna történész, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa tollából.

Az erdélyi kisebbségi magyarság, különösen az erdélyi magyar történettudomány mélyebb megismerése szempontjából hiánypótlónak tekinthető mű időrendi sorrendben, széles körű magyarországi és romániai forrásbázisra támaszkodva tekinti át a székely falvak avatott kutatójaként ismert szakember életútját, illetve munkásságát.

Imreh István Székelyföldön, a mai Kovászna megyében található Sepsiszentkirályon látta meg a napvilágot, és tízesztendős volt, amikor a családjával együtt ifjúkora meghatározó színhelyére, az onnan nem túlságosan messzire fekvő Sepsibodokra költözött. Ez a település egész életében igazodási pontként szolgált számára, történészi hitvallás gyanánt gyakran emlegette:

„Nem történész az, aki a saját szülőföldjéről, saját falujáról le nem írt legalább húsz sort.”

Szakmai pályafutása legjavát az 1940-es második bécsi döntéssel hazánkhoz visszatért Kolozsvár Erdélyi Tudományos Intézetében, majd a második világháború végét követő impériumváltás után a Bolyai, utóbb Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az úgyszintén kolozsvári Történeti Intézetben töltötte. Egykori hallgatójának visszaemlékezése szerint nem diákokat tanított, hanem értelmiségieket nevelt. Régi diákjainak egyetemi tanulmányaik befejeztével is válogatás nélkül a segítségére volt, ezért korántsem meglepő, hogy számos székelyföldi helytörténész és történelemtanár mindmáig mestereként hivatkozik rá.

Élete zenitjén egyik levelében önmagát „a székely faluközösség nótáriusa”-ként, azaz jegyzője- vagy írnokaként meghatározó Imreh két legfontosabb műve életrajzírója szerint az 1973-ban megjelent A rendtartó székely falu, valamint a tíz esztendővel később kiadott A törvényhozó székely falu. Ezekben olyan, addig kevéssé használt forrástípusokra támaszkodva dolgozta fel a székely faluközösségek történetét, mint például a helybéli jogszokásokat rögzítő falutörvények és falujegyzőkönyvek, de interdiszciplináris módon a történelem rokontudományait – a néprajzot és a történeti demográfiát – is gyakran segítségül hívta kutatásaihoz.

A tudományos tekintélyét a székely falvak önrendelkezéséről, valamint több évszázados rendtartásáról szóló munkáival megalapozó Imreh élete során komoly tudomány-népszerűsítő tevékenységet is folytatott. Esetében a „népszolgálat” a kutatói életforma szeretetével párosult, ezért tudományos tevékenységével kívánt társadalmi hatást elérni. Sikereiben Both Noémi Zsuzsanna meggyőződése alapján szerepet játszott még erős „székely és magyar öntudata, valamint az önrendelkezés princípiumába vetett hite (…). Köteteinek 1989-et megelőzően számos olyan olvasata volt, mely a nemzeti megmaradást, a szabadságot és az önrendelkezést vagy a közösségi értékek előbbrevalóságát hirdette.”

 

A szerző az MCC kutatótanára