Vannak esztendők, melyeknek emléke mélyen bevésődik a kollektív történelmi tudatba, sőt egyes tragikus dátumok valósággal belénk égnek: 1914, 1919, 1944… Hazánk történelmének sorsfordító esztendeje volt 1944, különösen pedig a március 19-e vált döntővé – úgyszólván a mai napig. Az Alaptörvény is tartalmazza, mint azt az időpontot, amelytől egészen 1990 májusáig az ország nem számított szuverén államnak. Történészek máig vitatják, mennyi is maradt meg a magyar állam önállóságából a megszállás után, hiszen belső szuverenitása jelentős részét az ország megőrizhette, s a külsőségek terén a kontinuitás szintén megmaradt. A Kállay Miklós vezette kormány legtöbb tagja – ahogy Horthy Miklós is – a helyén maradt azt követően is, hogy a Wehrmacht katonái bevonultak Budapestre. Maga a legitim kormányfő ellenben alig tudott elmenekülni a németek elől: a török követségen húzta meg magát.

A Gestapo közben szabadon tartóztathatta le a magyar politikai elit számos náciellenes tagját.

Misztikusnak is tűnhet, hogy napra pontosan két évvel azután szállta meg az országot a Wehrmacht, hogy Kállay elmondta kormányfői bemutatkozó beszédét az Országgyűlésben. Horthy ismételt rábeszélésének engedve – kétségek között – fogadta csak el a megbízatást. Kipróbált embernek számított, a kormányzó „szűkebb vadászköréhez” tartozott. A szabolcsi főispánságtól a Gömbös-kormányban vállalt tárcán át egészen az Országos Öntözésügyi Hivatal vezetéséig mindig következetesen az 1920-as évek bethleni konszolidációja során kialakított politikai berendezkedés és a konzervatív elit pozícióinak szilárd támaszaként lépett föl. Elődje, Bárdossy László – miután 1941 végére fordulat állt be a világháború menetében – bukott embernek számított, ráadásul 1942 januárjában Németország nem kevesebbet, mint a magyar haderő egészének a keleti fronton való bevetését követelte. Az egyre borúsabb kilátások miatt a hadba lépés ódiuma őrá hárult, a kiútkeresés feladatát pedig tanácsos volt egy addig nem kompromittálódott politikusra bízni. Az államfő részéről jó döntés született ekkor, melynek hátterében Bethlen István, az angolszász orientáció hívei, valamint az iparmágnásokat képviselő Chorin Ferenc állt, és megfelelt Horthy István kormányzóhelyettes szándékainak is. A bankár és mecénás Kornfeld Móric találóan állapította meg: néhány politikus és befolyásos tényező szóba hozta Kállay nevét, s „lassanként meggyőződéssé vált, hogy nincs is más”.

Bethlen István és Kállay Miklós az Országházban 

 

„Miklós, most aztán nyeregben vagy” – szólt hozzá állítólag valaki miniszterelnöki kinevezése után. Igaz – felelte szokásos közvetlenségével, fanyar humorával Kállay –, de „nincs alattam ló”. A parlamenti többség kizárólag azért fogadta el őt, mert Horthy teljes mellszélességgel támogatta, éspedig kezdettől fogva azzal a – nyilvánosan ki nem mondott – céllal, hogy vigye át az országot Hitler táborából a majdani győztesek oldalára (értve ezen az angolszász hatalmakat).

Így az ide-oda lavírozás, vagyis a „Kállay-kettős” valójában nem létezett, a fogalom inkább a szélsőjobboldal akkori suttogó propagandája révén terjedt el, és hamis toposzként gyökeret vert.

Kállay ennek mindig az ellenkezőjét hangsúlyozta, amit az újabban megismerhető források igazolnak. Ugyanakkor az addigi ösvényről látványosan nem térhetett le: Németország még a hivatalba lépése után egy évvel is Európa ura volt. 1945 után, emigrációs magányában Kállayt sokkal inkább az gyötörte, hogy béketapogatózásai, a német szövetségestől való elszakadást célzó lépései nem voltak-e túl gyorsak. Nyíltan nem is kezdeményezett külpolitikai váltást, a kormány deklarált politikája a régi vonalat követte. Kállay majdhogynem egyedül vitte az új külpolitikát, lépéseit kizárólag Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel, a sajtófőnökével, Ullein-Reviczky Antallal és a Külügyminisztérium politikai osztályát irányító vezetőkkel beszélte meg. E csoport – olykor néhány befolyásos politikussal és megbízhatónak számító katonai vezetővel kiegészülve – képviselte a valódi, önálló magyar külpolitikát. Horthyt és tanácsadóit (köztük Bethlent) csak a főbb lépésekről tájékoztatták, ugyanis a kormányzótól Kállay szabad kezet kapott.

A háborús diplomácia nem mozoghatott a külpolitika hagyományos keretei között, s össze is fonódott a hírszerző és a propagandatevékenységgel. Versengtek egymással titkosszolgálati manővereik szintjén a majdani győztesek is: még az amerikaiak és a britek sem mindenben voltak közös nevezőn, a tét viszont egyre inkább – nekik is – az volt már, sikerülhet-e a katonailag egyre csak előrébb törő szovjeteket a háború után korlátok közé szorítani. Halvány reménysugár épp az imént említettekből fakadóan csillanhatott meg Kállay előtt, vagyis: mérvadó módon befolyásolni tudják-e az angolszászok a Kárpát-medence hatalmi viszonyait, és az azon belül húzódó határok megvonásánál lesz-e még szavuk, továbbá lehetséges-e egyáltalán oly érdemeket szerezni a győzteseknél, melyek jutalmaként a háború előtti határt nem mindenütt állítják vissza, vagyis nem lesz második Trianon, s a szovjet berendezkedést nem kényszerítik rá az országra.

Kállay kiküldöttjei a britekkel és az amerikaiakkal léptek kapcsolatba semleges országok fővárosaiban, de csak a hírszerző szervezetek, az amerikai OSS (Office of Strategic Services) és a brit SOE (Special Operations Executive) közvetítésével érintkezhettek az angolszász nagyhatalmak külügyi szerveivel. Ami az eszmecserék rejtett és bizalmas voltát illeti, sokat elárul az az instrukció, melyet a britek isztambuli magyar kapcsolattartója, Pálóczi-Horváth György író kapott brit felettesétől: rá a titkosszolgálati munka „furcsa” feladata vár, ugyanis „nem kell a titkossággal törődnie”. Az pedig már csak tovább bonyolította a szálakat, hogy az utóbbit – mint más tárgyalási színterek szereplőit is – a szovjetek igyekeztek behálózni és be is szervezni (az író esetében sikerrel). A titkosság relatív és átmeneti lehetett csupán, ám Kállayéknak mégis sikerült egy jól leplezett részsikert elkönyvelniük Isztambulon keresztül. 1943. szeptember 9-én, a Márvány-tengeren, a brit nagykövet jachtján szóbeli megállapodást kötöttek: Magyarország ígéretet tett arra, hogy a hadi helyzet kedvező alakulását követően a fegyvert leteszi, s addig is – amiben csak lehetséges – igyekszik a szövetségesek javát szolgálni, s fogad ejtőernyős missziót is. Mindebből mi sem valósult meg, nem annyira a megállapodást jegyzők vágyai vagy jóindulata, hanem a fronthelyzet drasztikus változása és a szövetségesek teheráni döntései miatt. Ez utóbbiak ugyanis mind az olaszországi frontot, mind pedig a Balkánt másodlagos hadszíntérré minősítették.

1944 kora tavaszán már csak mintegy százötven kilométerre álltak a szovjet erők Magyarország keleti határaitól, ahol a németek által tartott fronton valóságos lyukak tátongtak. Hitlert addig nem különösebben zavarták kisebb szövetségeseinek titkos tárgyalgatásai, amíg nem jelent meg ellenséges haderő azok határainál, de mivel ezen egyre inkább a rettegett szovjeteket kellett érteni, a Führer addigi ingadozásukat – épp növekvő félelmeik miatt – kiküszöbölhetőnek vélte. Eközben az angolszászok egyre inkább sürgették Magyarország (és persze Románia) kiugrását. Magyarország kénytelen-kelletlen immár a szovjetek irányában is lépéseket kezdeményezett. Előadódhatott ugyanis, mint 1944 márciusában Kállay maga fogalmazott Horthynak, hogy

„a harctéri események nélkülünk fognak felettünk dönteni”.

Berlinben viszont pontosan a romló helyzet szült ekkorra cselekvési kényszert, miközben Kállay szerette volna kivárni a döntő pillanatot. Horthy levélben kérte ugyanekkor Hitlertől a keleti fronton lévő magyar csapatok hazaengedését. Ez utóbbira válasz nem érkezett, csupán egy meghívás a klessheimi kastélyba, ahol kilátásba helyezték a kérdés megbeszélését. Kelepcébe csalták a kormányzót: klessheimi útja alatt a német erők átlépték Magyarország határát. A korábbi szűk mozgástér lényegében megszűnt, hazánk további sorsa megpecsételődött.

 

Nyitókép: Német páncélos 1944-ben a Halászbástyánál (fotó: Fortepan)