Az ember nem születik konzervatívnak, éppúgy, ahogy liberálisnak vagy szocialistának sem. Ezek a beállítottságok a politikai gondolkodás és az élet olyan meghatározott formáihoz kapcsolódnak, melyekre csak a tudatosság bizonyos fokán lehet szert tenni. Így a politikai eszmélés pillanatában nem „romlatlan ösztöneink” törnek elő, ahogy Maurice Barrès hitte, s nem is a „típus” hatalma mutatkozik meg rajtunk, hanem a minket körülvevő valósággal lépünk sajátos kapcsolatba. Természetünk egyedül politikai lény voltunkat rejti magában kezdettől fogva, a többi már a minket érő külső hatások, vonzások és taszítások, valamint saját döntéseink függvénye. Igaz, gyakran előfordul, hogy a konzervativizmus nem elvszerű választás eredménye, hanem sokak számára „kontextuális” kérdés, amolyan kulturális meghatározottság, azonban, ha a konzervativizmusnak konkrét jelentést tulajdonítunk és azt feltételezzük, hogy elvei tudatosan is elsajátíthatók, akkor egy másik mintázatból kell kiindulunk.
Számos konzervatív gondolkodó életrajza tanúsítja, hogy a konzervatívvá válás lélektani mozzanatában milyen fontos szerepe van a kiábrándulásnak. Sőt, ha kizárólag erre a momentumra összpontosítunk, könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a konzervatívokat egyedül a kiábrándulás különbözteti meg a progresszívektől – pontosabban az, hogy életük egy korábbi szakaszában ábrándulnak ki, s így a rögeszméik mellett szívósabban kitartó progresszíveknél hosszabb időt töltenek a Földön „illúziók nélkül”. Ez a polemikus megjegyzés ugyanakkor nem elégíthet ki bennünket. Továbbra is az a kérdés, hogy miféle kiábrándulás az, amely jó esetben nem puszta reakcióhoz, hanem a lélek mélyebb rétegeit érintő metanoiához vezet? Ez a kiábrándulás az az ár, amit a tudatos konzervativizmusért mindenkinek meg kell fizetnie. Tézisem szerint a 21. századi Európában mindenekelőtt magából a konzervativizmusból kell kiábrándulnunk, illetve abból, amit ma tévesen annak neveznek.
Részlet a Magyar Szemle írásából:
A konzervativizmusnak csak a modernizációs átmenetben voltak egységes ismérvei, amikor a premodern társadalomszemlélet találkozott a modern államszervezettel és az iparosítással. Nem véletlen, hogy akik nem ismerik fel a posztkonzervatív állapotot, azok szerint a konzervativizmus csupán egy kritériumok nélküli és definiálhatatlan gyűjtőfogalom. Igen kevesen vállalkoztak rá, hogy az ókonzervatív hagyomány történeti keretein kívül átfogó jellemzést adjanak a konzervatív gondolkodásról. E kísérletek közül érdemes kiemelni Russell Kirk és Willmoore Kendall műveit.
Kirk The Conservative Mind című művében kifejezetten a modern és angolszász konzervatív gondolkodást elemzi, így sem a kontinentális hagyományról, sem a konzervativizmus premodern gyökereiről nem tesz érdemben említést. Olyan kijelentéseket olvashatunk ebben a műben, mint a következő: „Burke azért volt liberális, mert konzervatív volt.” A liberalizmus és a konzervativizmus egybeolvadását úgy kezeli, mintha az teljes összehangban lenne a konzervativizmus eredendő fogalmi ismérveivel, tehát egyszerűn eltekint az ókonzervatív hagyománytól. Könyvének minden fejezetében liberális eszmékre helyezi a hangsúlyt – a „többség zsarnokságáról” (Alexis de Tocqueville) szóló klasszikus liberális gondolatokat és a demokrácia viktoriánus bírálatát hozza fel a konzervatív gondolkodás jellemzésére. Munkájának ezzel együtt komoly erényei is vannak és nem mondhatnánk, hogy ha halványan is, de ne tükröződne benne semmi a konzervatív örökségből. Mégis Kirk, akit az angolszász konzervatív hagyomány megújítójaként és egyik legfőbb értelmezőjeként tartanak számon, a mi fogalmaink szerint nem a konzervativizmusról beszél, hanem az angolszász liberalizmusról.
Willmoore Kendall amerikai viszonyok között már azokat tekinti konzervatívoknak, akik ellenállnak a „liberális forradalomnak”, sőt esetleg vissza is akarják azt szorítani. Úgy tűnik, mintha a „harci helyzet” leírásakor a posztkonzervatív állapot egyes vonásaira is felfigyelne: „A liberális csapatok – írja – a vonal bal oldalán sorakoznak fel (vegyük észre, hogy szóhasználatunkban a vonal világosan elválasztja a balt a jobboldaltól), a konzervatívok pedig a jobb oldalon. […] a háború egy támadással kezdődött, melyet a liberálisok […] indítottak egy olyan helyről, mely okkal nem látszik a térképen. A liberálisok egyszer csak benyomultak néhány olyan területre, melyeket évszázadokon át, megkérdőjelezhetetlenül a vonaltól jobbra található emberek tartottak az irányításuk alatt.” A liberális hegemónia felismerése mellett sajnos itt a szerző parttalan fogalomhasználattal élve egyenlőségjelet tesz a jobboldal és a konzervativizmus közé. Akarva-akaratlan a posztkonzervatív állapotról tanúskodik.
Amerikai szerzők már hosszú évtizedek óta küzdenek azért, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus különbségét kimutassák az angolszász kultúrkörben. Erőfeszítéseik figyelemreméltók, de egyelőre kisebbségi álláspontot jelentenek az ún. „liberális-konzervatív” szemlélet dominanciájával szemben. Az utóbbi időben már olyanokat olvashatunk amerikai szerzőknél, hogy „a »konzervatív« jelzőt eltérítették. Amit ma konzervatívnak neveznek, az a közelébe se megy a korábbi konzervatívok által képviselt elképzeléseknek.” Már az is előfordul, hogy egy a politikai gondolkodás kontinentális mintáival szemben kifejezetten ellenséges, azokat mélyebben nem ismerő szerző is megkérdőjelezi a liberalizmus és a konzervativizmus angolszász szintézisét. A Patick J. Deneen nevével fémjelezhető posztliberális iskola kapcsán is azt látjuk, hogy egyre többen ébrednek tudatára: politikai gondolkodásukat nem a 19. század végi brit belpolitika viszonyainak, hanem a közjó valamilyen objektív igénnyel megfogalmazott kritériumának kell meghatároznia. Talán az a nap is eljön egyszer, amikor az ókonzervatív hagyomány megszakadt örökségével is számot vetnek.
A teljes írás a Magyar Szemle 2024/1-2. számában olvasható.
Nyitókép: Vissza Európába! (Giammusso Mancioli plakátjának részlete)
