Így hát, ha egy ember azért kíván tanulni, mert elidegenedettnek és zavarodottnak érzi magát, mert élete üresnek és értelmetlennek látszik, egyik természettudomány tanulmányozása, vagyis a „szakértelem” elsajátítása sem vezetheti el ahhoz, amit keres. E tanulmányoknak megvan a maguk értéke, amelyet egyáltalán nem szeretnék lebecsülni. Sok mindent megtudhat belőlük az ember arról, hogyan működnek a dolgok a természetben vagy a műszaki tervezésben; de semmit nem tudhat meg az élet értelméről, és semmiképpen nem gyógyíthatják ki ezek az ismeretek elidegenedéséből és rejtett kétségbeeséséből.

Részlet a Magyar Szemle írásából

Hová forduljon tehát? Talán mindannak ellenére, amit a tudományos forradalomról hallott, valamint arról, hogy korunk a tudomány korszaka, az úgynevezett humán tárgyak felé forduljon. Nos itt, ha szerencsés, nagy és fontos eszmékre lelhet, és megtöltheti elméjét olyan eszmékkel, amelyekkel már gondolkodhat, és amelyeken keresztül a világ, a társadalom és saját élete is érthetővé válik. Lássuk, melyek azok a fő eszmék, amelyekkel ma valószínűleg találkozni fog. Nem kísérelhetem meg, hogy kimerítő listát állítsak össze, így hát ama hat – mindegyik esetben a XIX. századból származó – vezető eszme felsorolására szorítkozom, amely megítélésem szerint még ma is uralja a „művelt” emberek gondolatvilágát.

  1. Az evolúció eszméje, mely szerint az alacsonyabb formákból valamiféle természetes és automatikus eredményként folytonosan magasabb formák fejlődnek ki. Az utóbbi körülbelül száz évben azt láthattuk, hogy ezt az eszmét kivétel nélkül a valóság minden területére alkalmazták.
  2. A verseny, a természetes kiválasztódás és a legéletképesebbek fennmaradásának eszméje, mely az evolúció és a fejlődés természetes és automatikus folyamatát szándékozik megmagyarázni.
  3. Az az eszme, mely szerint az emberi élet magasabb megnyilvánulásai, például a vallás, a filozófia, a művészet stb. – mindaz, amit Marx „az emberi agy fantazmagóriáinak” nevezett – pusztán csak „az anyagi életfolyamat szükségszerű kiegészítői”, a gazdasági érdekek elleplezésére és megvalósításuk elősegítésére emelt felépítmény, miközben az emberi történelem az osztályharcok története.
  4. Úgy tűnik, az emberi élet magasabb megnyilvánulásainak marxi magyarázatával verseng a freudi magyarázat, amely a tudat alatti elme sötét mozgásaira redukálja, és főként a gyermekkor és a korai serdülőkor kielégítetlen incesztusvágyai következményeiként magyarázza az emberi megnyilvánulásokat.
  5. A relativizmus általános eszméje, mely tagad minden abszolútumot, felold minden normát és szabályt, az igazság eszméjének aláásásához vezet a pragmatizmusban, és még a matematikát sem hagyja érintetlenül – ez utóbbit Bertrand Russell úgy határozta meg, mint „azt a tárgyat, ahol sohasem tudjuk, miről beszélünk, sem pedig azt, hogy amit mondunk, az igaz-e”.
  6. Végül a pozitivizmus győzedelmes eszméje, mely szerint csak természettudományos módszerekkel juthatunk érvényes tudáshoz, következésképpen csak az a tudás valódi, amely általánosan megfigyelhető tényeken alapszik. Más szóval, a pozitivizmust egyedül csak a „szakértelem” érdekli, és tagadja, hogy objektív tudásunk lehet bárminek az értelméről és céljáról.

Úgy gondolom, nemigen fogja senki tagadni e hat „nagy” eszme horderejét és jelentőségét. Ezek nem valami szűk látókörű empiricizmus eredményei, semmilyen mennyiségű tényszerű kutatás sem igazolhatta volna bármelyiket is. A képzelet megannyi félelmetes ugrását jelentik az ismeretlenbe és a megismerhetetlenbe. Természetesen az ugrás megfigyelt tények szerény alapjáról indul. Ezek az eszmék nem fészkelhették volna be magukat oly szilárdan az emberek elméjébe-tudatába, mint ahogy befészkelték, ha nem tartalmazzák az igazság fontos elemeit. Ugyanakkor lényegi jellemzőjük az egyetemesség iránti igény. Az evolúció mindent a maga körébe von, nemcsak az anyagi jelenségeket a csillagködöktől a homo sapiensig, hanem az összes értelmi jelenséget is, például a vallást vagy a nyelvet. A versenyt, a természetes kiválasztódást és az életképesebb fennmaradásának elvét nem úgy mutatják be, mint egy megfigyelésegyüttest a sok közül, hanem mint egyetemes törvényt. Marx nem azt mondja, hogy a történelem egy részét az osztályharcok teszik ki; nem, a „tudományos materializmus” – nem túl tudományosan – ezt a részleges megfigyelést nem kevesebbre terjeszti ki, mint „az eleddig létezett összes társadalom történetének” egészére. Freud nem elégszik meg azzal, hogy beszámoljon néhány klinikai megfigyelésről, hanem az emberi törekvések egyetemes elméletét kínálja, példának okáért azt állítja, hogy a vallás mindenestül nem egyéb, mint kényszerneurózis. A relativizmus és a pozitivizmus természetesen tisztán metafizikai tanítások, melyeknek az a sajátos és mulatságos megkülönböztető jegyük, hogy tagadják minden metafizika érvényét, beleértve önmagukat is.

Mi a közös e hat „nagy” eszmében, nem empirikus, metafizikai természetükön túl? Mindegyik azt állítja – hacsak nem tagadja egyenesen a magasabb és az alacsonyabb rendű közti megkülönböztetést –, hogy mindaz, amit korábban magasabb rendű dolognak tartottak, valójában „semmi egyéb”, mint az „alacsonyabb rendű” dolgok kifinomultabb megnyilvánulása. Ily módon az ember – a világegyetem többi részéhez hasonlóan – valójában semmi egyéb, mint atomok véletlenszerű összekapcsolódása. Az ember és a kő közti különbség alig több megtévesztő látszatnál. Az ember legmagasabb kulturális teljesítményei nem egyebek, mint leplezett gazdasági mohóság vagy a szexuális frusztrációk kiélései. Bárhogy álljon is a helyzet, értelmetlen azt mondani, hogy az embernek „magasabbra” kell törekednie, nem pedig „alacsonyabbra”, mert semmilyen érthető jelentést nem tulajdoníthatunk olyan tisztán szubjektív fogalmaknak, mint „magasabb” vagy „alacsonyabb”, a „kell” szó pedig pusztán csak a tekintélyelvű nagyzási hóbort jele.

A XIX. századi apák eszméi a XX. század második felében élő harmadik és negyedik nemzedéken kéretnek számon. Ezek az eszmék a kitalálóik számára értelmi folyamataik eredményei voltak. Három-négy generáció múltán szerszámok és eszközök lettek belőlük, melyeken keresztül megtapasztaljuk és értelmezzük a világot. Akik új eszméket hoznak világra, azokat ritkán uralják ezek az eszmék. De eszméik a harmadik-negyedik generáció embereinek élete fölött hatalomra tesznek szert, amikor már részévé váltak annak a nyelvet is magában foglaló nagy eszmehalmaznak, amely a „sötét korszakban” beszivárog az emberek elméjébe.

E XIX. századi eszmék a mai nyugati világban gyakorlatilag mindannyiunk elméjébe szilárdan befészkelték magukat, tanultakéba és tanulatlanokéba egyaránt. A tanulatlan elmében még meglehetősen kuszák és homályosak, túl gyengék ahhoz, hogy a világot érthetővé tegyék. Ezért vágynak az emberek tanulásra, azaz valamire, ami kivezeti őket a kusza tudatlanság sötét erdejéből a megértés világosságára.

Már említettem, hogy a pusztán természettudományos oktatás nem képes erre, mert csak a szakértelem eszméivel foglalkozik, holott nekünk arra van szükségünk, hogy megértsük, miért olyanok a dolgok, amilyenek, és mit kezdjünk az életünkkel. Mindaz, amit egy adott tudomány tanulmányozásával elsajátítunk, mindenképpen túlságosan is sajátos és specializált a mi tágabb célkitűzéseink számára. Így hát a humán tárgyakhoz fordulunk, hogy világos képet nyerjünk korunk nagy és alapvető eszméiről. De még a bölcsészettudományokban is belegabalyodhatunk a szaktudományos megállapítások tömkelegébe, amely elménket egy sor kis eszmével tölti meg, pontosan oly célszerűtlen eszmékkel, mint amilyenekre a természettudományokban szert tehetnénk. Lehetünk azonban szerencsésebbek is (ha ez egyáltalán szerencse), és találhatunk olyan tanárt is, aki „megtisztítja elménket”, megvilágítja az eszméket – azokat a „nagy” és egyetemes eszméket, amelyek már ott vannak az elménkben –, és ily módon érthetővé teszi számunkra a világot.

Ez a folyamat már tényleg megérdemelné, hogy „oktatásnak” nevezzük. És mit nyerhetünk ebből jelenleg? Láthatjuk, hogy a világ mindennemű értelem vagy cél nélküli pusztaság, melyben az emberi tudat egy szerencsétlen kozmikus véletlen, ahol a szorongás és a kétségbeesés az egyedüli végső valóság. Ha a valódi oktatás segítségével sikerült megmásznunk – Ortega szavaival – „korunk magaslatát” vagy „korunk eszméinek magaslatát”, a semmi örvényében találjuk magunkat. Úgy érezhetjük, mintha Byron szavai visszhangoznának bennünk: „A tudás bánat, s aki legtöbbet tud, A legmélyebben sirathatja ezt: A Tudás Fája nem az Életé.”

Más szóval, még a bennünket korunk eszméinek magaslatára emelő humán oktatás sem képes „azt adni, amit várunk”, mert az emberek teljesen jogosan egy teljesebb életet keresnek, nem pedig a bánatot.

Mi történt? Miként lehetséges ez?

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/9-10. számában olvasható.