Ha a választásokra gondolunk, általában a polgári alkotmányosság kezdetétől, az 1848-tól tartott voksolások jutnak eszünkbe, nem véletlenül, hiszen ettől kezdve vált népképviseleti módon szervezetté a magyar országgyűlés, azaz – bár megszorításokkal (cenzus) – születési előjogoktól függetlenül az egész társadalom választotta a képviselőket. Mégis hibát követünk el, ha a rendi korszak választásait teljesen elfelejtjük, hiszen a (rendi) képviselet elve 1848 előtt is érvényesült!
Az 1830-as pozsonyi országgyűlés
Az országgyűlés felsőtábláján ugyan születési jogon személyesen jelentek meg az arisztokraták, de a püspökök természetesen nemcsak saját véleményüket, hanem egyházmegyéjük érdekét is képviselték, nem beszélve arról, hogy a rendi felfogás szerint az arisztokraták a nemzet vezető ereje voltak. Itt akár még női képviselet is elképzelhető volt, ugyanis egy elhunyt főrend özvegye „távollévő főrend követe” útján gyakorolhatta a képviseleti jogot!
Az alsótáblán még egyértelműbben jelent meg a képviselet, hiszen legnagyobbrészt vármegyék követei vettek részt az üléseken (az összesen egy-egy szavazattal bíró káptalani és városi követek mellett), akiket az egyes vármegyei közgyűlések választottak és bíztak meg az adott térség érdekeinek képviseletével. Ha sikerült előnyösebb feltételeket kiharcolni az adott megyét érintő kérdésekben, az ráadásul nemcsak a követet megválasztó vármegyei nemességnek, hanem a jobbágygazdáknak is előnyös lehetett.
A választások nem mai elképzeléseink szerint zajlottak. A követválasztó vármegyei közgyűlésre érkező nemeseket a jelöltek kortesvezérei szervezték, hogy kellő számú lelkes támogató legyen jelen. Ennek elengedhetetlen eszköze volt az etetés-itatás is. A képviselők személyéről a döntést pedig rendszerint közfelkiáltással hozták meg: az ülést vezető méltóság a kiáltás hangereje és a legbefolyásosabb nemesek szavazata alapján mérlegelte (ponderálta), hogy kit választott követté a közgyűlés. További érdekesség, hogy a megválasztott követet az egyes tartalmi kérdésekre vonatkozó követutasítással is ellátták, azaz úgynevezett kötött mandátumot kapott: nem saját elképzelései, hanem a vármegye követutasítása szerint kellett eljárnia az országgyűlésen.
Az 1848-as áprilisi törvények a magyar választások történetében is döntő fordulatot hoztak. A nyár folyamán megtartották Magyarország első népképviseleti alapon nyugvó választását, azaz – mint már szó volt róla – ettől kezdve származásra való tekintet nélkül gyakorolhatták választójogukat a polgárok. Ugyanakkor a korabeli közgondolkodásnak megfelelően erős cenzust vezettek be, melynek értelmében a szavazókorú népesség mintegy nyolc százaléka bírt szavazójoggal. A választás a hagyományoknak megfelelő módon választókerületekben zajlott, melyeknél törekedtek a nagyjából hasonló lakosságszámra. Minden más tekintetben a voksolás kevéssé emlékeztetett a mai választásokra, ugyanis a polgárok nevét nyíltan felírták a kívánt jelölt listájára és gyakorta egész falvak egységesen szavaztak. Természetesen itt sem maradhatott el a választók megnyerésére szolgáló etetés-itatás, ahogy az már korábban is megszokott volt.
A szűk körű választójog fenntartásának fő oka a nem magyar nemzetiségűek magas aránya volt,
a dualizmuskori elit ugyanis tartott attól, hogyha jelentősen kibővítik a választójogot, a nemzetiségi szavazók miatt az ország berendezkedése erőteljesen megváltozhat.
Emellett természetesen a munkásság és a parasztság tömeges befolyásával szemben a hagyományos elit pozícióit is őrizni akarták.
A választójogi követelések hatására több tervezet is született a korszakban. Az 1906-tól hatalmon lévő koalíciós kormány belügyminisztere, ifjabb gróf Andrássy Gyula például többek között plurális választójogi javaslatot terjesztett elő, mely az egyes választópolgároknak különböző mértékű választójogot kívánt adni. Az is szerepelt benne, hogy tíz írástudatlan szavazó választhat egy elektort, azaz egytized szavazatuk lett volna. A Tisza-kormány végül 1913-ban fogadott el új választójogi törvényt, amely kissé bővítette a választásra jogosultak arányát – azonban a további bővítéstől a miniszterelnök szigorúan elzárkózott, különösen a világháború idején.
Tisza meg volt győződve arról, hogy a magyar társadalom még nem érett az általános választójog bevezetésére. Ennek ellenére IV. Károly 1916-os trónra lépésével újra napirendre került a kérdés, hiszen a fiatal király elkötelezte magát a reformok mellett. Végül éppen a választójog terén mutatott hajthatatlan ellenállása miatt kellett Tiszának lemondania. Ezek után dolgoztak ki újabb tervezetet Vázsonyi Vilmos vezetésével, mely a magyar történelem során elsőként a női választójogot is tartalmazta, ám a törvény vitája során ez végül kikerült belőle. Hiába fogadták el azonban Vázsonyi tervezetét, ennek alapján, csakúgy, mint az 1913-as törvény szerint már nem tarthattak választást, ugyanis a világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott.
A Károlyi-kormány természetesen napirendre tűzte a választójog kérdését, hiszen a háború végén ez volt az egyik legfontosabb társadalmi probléma: a fronton harcoló katonák, illetve a hátországban dolgozó nők joggal várták el, hogy rájuk is kiterjesszék a választójogot. Ennek fényében alkotta meg a Károlyi-kormány az I. néptörvényt, amely általános és nőkre is kiterjedő választójogot vezetett be. Ugyanakkor sajnálatos módon a kormány nem tartotta meg időben a választásokat, így
a polgári demokratikusnak mondott kormányzás teljes időszaka nélkülözött bármiféle formális demokratikus felhatalmazást.
A nagy sokára kiírt választások pedig már nem valósulhattak meg, ugyanis 1919 márciusában megtörtént a kommunista hatalomátvétel. Bár a Tanácsköztársaság tartott országos választásokat, ezek a demokrácia karikatúrái voltak, kezdve azzal, hogy egyetlen párt „közül” lehetett választani.
Az 1919 augusztusában hatalomra kerülő ellenforradalmi berendezkedés – az antant elvárásaival összhangban – végre általános, titkos választójogot léptetett életbe a férfiak esetében, és a nőknél is csak négy elemi elvégzését szabták feltételként. Az ennek nyomán megtartott 1920. januári választás volt tehát a magyar történelem első titkos és nőkre is kiterjedő voksolása! Ily módon a mérföldkőnek tekinthető lépést nem a választójog kiterjesztését elsősorban zászlajukra tűző baloldali mozgalmak, hanem az ellenforradalmi vezetés tette meg.
Mindezeknek megfelelően műveltségi cenzus bevezetésével és a korhatár felemelésével a korábbi mintegy negyvenről körülbelül harminc százalékra tervezte csökkenteni a választásra jogosultak arányát. Bár ez az adat Európában az alsó középmezőnybe tartozott, így is bővebb volt, mint a korabeli román vagy éppen szerb-horvát-szlovén választójog, a női választójog biztosításával pedig Magyarország olyan országokat előzött meg, mint Svájc, Franciaország vagy Olaszország. A tervezet leginkább visszatetsző pontja a nyílt szavazás ismételt bevezetése volt a vidéki helyszíneken (a törvényhatósági jogú városok továbbra is titkosan szavazhattak). Ez ekkor Európában már sehol sem működött és kétségtelen, hogy a választók befolyásolására széles adminisztratív lehetőséget adott.
Minthogy a nemzetgyűlési vita elhúzódott, a testület mandátuma lejárt, így a kormányzó feloszlatta, Bethlen pedig élve a kialakult helyzet nyújtotta lehetőséggel, rendeleti úton léptette életbe az új szabályozást, amelyet majd csak az ennek nyomán felállt új országgyűlés emelt törvényerőre. Az új választójogi szabályozás eredményeként a kormányzó Egységes Párt stabil többséget szerzett, így a trianoni sokk után sikeresen talpra tudta állítani az országot.
A Bethlen-féle választójog kétségtelenül visszaéléseknek adott teret és a kormánypárt számára kedvezőbb feltételeket teremtett, így jogos a választójog korlátaira felhívni a figyelmet. Másrészt azonban fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a húszas években ennek segítségével sikerült az országot konszolidálni, példátlan gazdasági, kulturális, oktatási eredményeket felmutatva. Nemzetközi összehasonlításban pedig érdemes felidézni, hogy a szomszédos államok többsége a harmincas évekre diktatórikussá vált (például a jugoszláv királyi diktatúra vagy Piłsudski tábornok rendszere Lengyelországban, de akár Dollfuss kancellár Ausztriájára is gondolhatunk), így a magyarországi rendszer a meglévő korlátok ellenére is jóval demokratikusabb volt a környező államokéhoz képest, az egyedüli Csehszlovákiát kivéve.
A Horthy-korszak végén a Darányi-kormány új választójogi szabályozást fogadott el, amelynek értelmében néhány egyéb változtatás mellett az 1939-ben tartott választáson Magyarországon megvalósult a titkos választójog. Érdekes szempont a Bethlen-féle választójog értékeléséhez, hogy a kormányzó Magyar Élet Pártja ezúttal is – a titkosság ellenére – biztos többséget szerzett, ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy
a szélsőjobboldali nyilas párt is ekkor érte el a korszakban legjobb eredményét, igazolva azokat a vélekedéseket, melyek a titkosság miatt a szélsőségek erősödésére számítottak.
A világháború és az annak végén bekövetkező német és szovjet megszállás nyomán azonban összeomlott a két világháború közötti berendezkedés.
1944-ben a megszálló szovjet csapatok által elfoglalt területen tartották meg az ideiglenes nemzetgyűlési választást, ám ez az országban még dúló háború miatt meglehetősen korlátozott lehetőségek közepette zajlott. A korszak legszabadabb választását 1945-ben tartották – általános, titkos és egyenlő választójog mellett. Szépséghibát jelentett ugyanakkor, hogy sokakat (például a fasiszta vagy annak mondott szervezetek tagjait és a magukat németnek vallókat) kizártak a választójogból.
Veszélyes próbálkozást jelentett, hogy a választás előtt Vorosilov marsall (a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke) megpróbálta rákényszeríteni a pártokat, hogy a választások lényegét megszüntetve közös listán induljanak, ráadásul a tervezett mandátumarányok a baloldali pártokat juttatták volna többséghez. A kísérlet végül a SZEB brit és amerikai tagjának tiltakozása, valamint a fellázadó kisgazda párttagság ellenállása miatt megbukott, így valódi választásokra kerülhetett sor. Noha a Kisgazdapárt ért el abszolút többséget (57 százalékot), ennek ellenére koalíciós kormányt volt kénytelen alakítani.
A kommunista diktatúra berendezkedése előtt az utolsó többpárti választásokat 1947-ben tartották. Ez volt a hírhedt kékcédulás választás. A Rákosi vezette kommunisták (a szovjet elvárásoknak megfelelően) ezúttal nem bízták a véletlenre győzelmüket: szoros szövetségbe tömörülve a baloldali pártokkal (Baloldali Blokk) elérték, hogy az 1945-ben négy évre választott országgyűlést feloszlassák, és előrehozott választásokat írjanak ki. Ehhez pedig új szabályozást alkottak, melynek ragadványneve nem véletlenül lett „Lex Sulyok”. Ennek értelmében a legnépszerűbb ellenzéki párt (a Magyar Szabadság Párt) elnökét, Sulyok Dezsőt kizárták a passzív választójogból, s így lehetetlenítették el az indulását.
A Képviselőház egykori,a Budapesti Olasz Kultúrintézet mai épülete
A névjegyzékek összeállításánál
több százezer, várhatóan nem baloldali pártokra szavazó polgárt hagytak ki a listákból,
akik csak a választás napján szembesültek azzal, hogy nevük nem szerepel a névjegyzékben. A leghírhedtebb csalást a lakóhelytől eltérő helyen való szavazást engedélyező névjegyzékkivonat (kékcédula) használatával lehetett elkövetni. A kommunisták (emellett esetenként más pártok) szimpatizánsai számos kékcédulával felszerelkezve akár tíz-húsz helyen is leszavaztak. A példátlan visszaélések mellett még az egyik ellenzéki párt megszerzett mandátumait is (hatszázhetvenezer szavazatot!) megsemmisítették, csak így sikerült nagy nehezen elérni a parlamenti többséget. Ennek megfelelően tudták „kiiktatni a parlamenti akadályt” és bevezetni a kommunista diktatúrát. A továbbiakban, 1949-től egészen 1990-ig egyetlen lista szerepelt csak a szavazólapon.
