A Német Bankegyesület közelmúltban kiadott közleménye szerint az orosz–ukrán háború következtében az uniós és más országok által meghozott embargós rendelkezések hosszan tartó, mély recessziót okozhatnak a világgazdaságban, amelyből nehéz a kilábalás.

Mit jelent pontosan a recesszió? Az Egyesült Államok Nemzeti Gazdasági Kutató Irodájának (NBER) meghatározása szerint a recesszió „a gazdasági aktivitás jelentős, a gazdaságban szétterjedt visszaesése, amely tovább tart néhány hónapnál és normálisan a reál GDP-növekedésben, a reáljövedelmekben, a foglalkoztatásban (nem mezőgazdasági alkalmazás), az ipari termelésben és a nagy- és kiskereskedelemben látható”. Egyes definíciók szerint recesszióról beszélhetünk akkor is, ha a GDP-növekedés jelentősen, tartósan lelassul.

A recesszióban értelemszerűen a fogyasztás is csökken, hiszen a termelés, a szolgáltatások, a kereskedelem szintjének visszaesése, a reáljövedelmek alacsonyabb volta kiváltja az intézményi és lakossági fogyasztás csökkenését.

Baj-e, ha a fogyasztás csökken?

A klasszikus válasz szerint természetesen igen, hiszen a fogyasztás a gazdasági növekedés motorja, hatással van a termelésre és a szolgáltatásokra.

A második világháború az évtizedekkel korábbi szintre vetette vissza az országok GDP-jének színvonalát, a recesszió mély és tartós volt. A kilábalás a háború utáni újjáépítés során történt meg. A stabil valutarendszer bevezetése (Bretton Woods), a Marshall-terv, a beruházások ugrásszerű megnövekedése (a háború előtti szint kétszeresére, évi húszszázalékos növekedési rátával), a technológiatranszfer, az innovációk sűrűsödése, a humán tőke jobb kihasználása egyenlőbb jövedelemelosztáshoz, a gazdasági struktúra változásához (a szolgáltatások arányának növekedéséhez) vezetett, amihez immateriális tényezők járultak: a szociális biztonság, a kedvező belpolitikai helyzet, a nemzetközi kooperáció, az integrációk (Montánunió, EFTA, GATT, EGK) létrejötte, vagyis a jóléti állam kiépülése.

A német növekedési ráta évi öt százalékot is elért, míg a többi nyugat-európai országban az egy főre jutó GDP-növekedés mintegy négy százalékot tett ki. A fogyasztás szintén nőtt, a nemzeti és integrációs gazdaságpolitikák fogyasztásösztönző hatása jelentősen előremozdította a jóléti állam fogyasztói társadalmának kialakulását. Idővel azonban

megjelentek a fogyasztói társadalom visszásságai is: a túlfogyasztás, a környezetkárosító fogyasztás, a pazarló fogyasztás, a luxusfogyasztás, a túlzott anyagiasság.

A kérdésre, vajon baj-e, ha a fogyasztás csökken?, létezik egy másik, alternatív válasz is, amely szerint: nem biztos, hogy baj, csupán attól függ, milyen a fogyasztás szerkezete. A második világháború utáni újjáépítés és a jóléti állam kiépülése során a „jó” fogyasztás szerkezete látszott létrejönni, amelynek megvolt az erkölcsi alapja is. Gondoljunk az NSZK szociális piacgazdaságának elvi fundamentumára, amely az egyház társadalmi tanítására épült, vagy Robert Schumannak, az európai integrációs folyamat megálmodójának nyilatkozatára (Schuman-nyilatkozat, 1950), amelynek lényege a háborúk megakadályozása az európai kontinensen, vagy az észak-európai országok szociálpolitikai beállítottságára, nem beszélve a már említett immateriális tényezőkről.

Mit jelent a „jó” fogyasztás?

Ennek tisztázására a „jó” fogalmát kell körüljárnunk, megmutatva azt, hogy a gazdasági kategóriák, jelenségek akkor teljesek, ha erkölcsi-etikai alapokon nyugszanak, amelyekkel a filozófia és a teológia tudománya foglalkozik. Az erkölcsi viselkedés nem egy isteni depotizmus eredménye, hanem természeténél fogva jó. Az ókori görög filozófusok és Aquinói Szent Tamás nyomán Nyíri Tamás filozófus így definiálja a „jó”-t: „A jó az, ami megfelel az emberi lényegnek, ami lényegszerű, ami méltó az emberhez, amit azonban az észnek kell megragadnia… a jó kritériuma az univerzalizálható, az ’észforma’.” Az emberi természet elsődleges hajlama a „jó”-ra irányul.

Cicero szerint a létezés jó, és a rossz a lét hiányossága. A jó univerzális, perfekt, objektív, célra irányuló, hierarchikus, az erényekkel körülírt, az emberi természet szerinti. Van úgynevezett valódi jó, amely az emberi természet szerint elégíti ki a valódi szükségleteket, és van látszólagos jó, amely csak a megtévesztő módon felmerülő, túlzó, nem az emberi természet szerinti szükségleteket elégíti ki.

Ha a fogyasztás ezen az eszmeiségen alapul, akkor akár egy alacsonyabb GDP-szint mellett is a közjó megvalósulását segíti elő, ugyanis a „jó” fogyasztás szerkezetében immateriális tételek is vannak. A közjó, amelynek megvalósítására retorikájában több állam, köztük hazánk is törekszik, nem más, mint az emberi kiteljesedés, tehát az arisztotelészi, célorientált értelemben vett emberi boldogság szolgálata, mind egyéni, mind közösségi szinten. A boldogság pedig csak az alapvető létszükségletek kielégítésének szintjéig kötődik anyagi javakhoz, szolgáltatásokhoz; az értékhierarchiában feljebb menve egyre inkább az immateriális, legfelül pedig az erkölcsi értékek teszik boldoggá az embert.

Nézzük meg a fogyasztást ebben a tükörben, hiszen a „jó” fogyasztás a jó ember természetében rejlik benne. Az irigy, erkölcstelen viselkedés haszontalan, torz fogyasztáshoz vezet. Bármely projekt erkölcsi megalapozottság nélkül nem fogja szolgálni az emberek jól-létét, a közjót.

Ha az erényeket, például a mértékletesség erényét egyesítjük a fogyasztással, csökkenthetjük a túlfogyasztást, az anyag- és az energiafelhasználást, a hulladéktermelést, a látszólagos szükségletek kielégítését, s növelhetjük a fogyasztás nem anyagi, immateriális tényezőit is.

Az úgynevezett kapcsolati javak az emberi kapcsolatokat segítik elő a nem anyagi értékek előtérbe helyezésével.

(Kreativitás, ötletesség, jó szándék, tiszteletadás, törődés, kedvesség stb.) Az innováció és kutatásfejlesztés (K+F) is idetartoznak, nem feltétlenül az anyagi javak növelésével.

A mértékletes fogyasztás (és termelés) eszméje („fugality first”) már napjainkban is egyre inkább terjed, gondoljunk az energiatakarékos égők, az automatikusan lekapcsolódó világítás, a szelektív hulladékgyűjtés példáira, a környezetbarát vállalkozások szaporodására vagy egyes egyetemi marketingkurzusok „felelős fogyasztói magatartás”, „alternatív fogyasztói magatartás” témáira.

Az okosság és erősség (lelkierő) erénye a fenntarthatóság strukturális megvalósításához ad segítséget, a „jó” fogyasztás és a „jó” gazdálkodás létrehozásához, amelynek nem feltétlenül a GDP tartós növekedése az első számú indikátora, hiszen az az immateriális értékeket nem veszi számba. Az igazságosság erénye pedig az igazságos jövedelemelosztásnak, a méltányos állami viselkedésnek lehet jellemzője.

A „jó” fogyasztás elterjedésének inkább szerkezetátalakító hatása lehet, amely morális értékeken alapuló „jó” gazdaságpolitikával párosulva befolyást gyakorolhat az energiafelhasználásra és összetételére (például Magyarországon az elmúlt tíz évben tíz százalékkal, egymilliárd köbméterrel csökkentettük a gázfüggőséget); a termelés szerkezetére: magasabb hozzáadott értékű áruk termelésére ösztönözve; az emberi természethez közelebb álló szolgáltatások terjedésére; és az emberi kapcsolatoknak a létezésen (és nem a birtokláson) alapuló értékekhez való közelítésére.

Mindez azt jelzi, hogy a „jó” fogyasztás hatása pozitív, enyhíti a recessziót, élénkíti a gazdaságot, amelynek bizonyítéka nem elsősorban a GDP meredek emelkedése, hanem a közjó megvalósulása.

Az utolsó kérdésre: lehetséges-e egyáltalán a „jó” fogyasztás gyakorlati megvalósítása, Szent II. János Pál pápa és R. H. Frank adnak frappáns választ: a pápa szerint nemcsak a bűnnek, de az erényeknek is van struktúrája, Frank pedig mélyreható kutatásai eredményeként ezt állítja: „Good behaviour is contagious” vagyis: „a jó viselkedés ragályos”.

 

A szerző Domonkos-rendi szerzetes, közgazdász