Horthy Miklós magyar kormányzó „a tengelyhatalmak egyetlen vezetője, aki katonai erőt vetett be a zsidó deportálások megfékezésére”1 – írta Cvi Erez izraeli történész, aki Antschel László néven született 1932-ben Budapesten.
Ez volt a mára „Koszorús-akcióként” ismert embermentés, melynek során háromszázhatvanezer magyar honfitársunk menekült meg a német megszállók és csatlósaik által eltervezett deportálástól. Ez az akció egyben az első nyilas hatalomátvételi kísérletet is meghiúsította. A történet hiteles forrása Macartney angol történész, aki Szent-Iványi Domokos külföldre juttatott dokumentumai felhasználásával írta meg October Fifteenth. A History of Modern Hungary 1929– 1945 című könyvét. „1944. július 2-án Baky rendelkezésére 1500 csendőr érkezett Budapestre, további 3-4 ezer Budán kívül helyezkedett el… Baky olyan puccsot tervez, amely nemcsak a deportálást érintené, Horthyt is letartóztatták volna és a nemzetiszocialisták vették volna át a hatalmat.”2
„Dokumentált tény – írta Cvi Erez –, hogy a Budapestről történő deportálások megelőzéséhez vezető események sorozatában július 2-a döntő nap volt. Horthy megkerülve saját megbízhatatlanná vált vezérkari főnökét, a hozzá hű erők segítségével hiúsította meg a magyar nácik puccskísérletét. Ez a manőver sikeresen semlegesítette a zsidók elszállítására elszánt embereket és nagyban segítette Horthyt abban, hogy leállítsa a deportálásokat.”3
Részlet a Magyar Szemle írásából
A döntő, július 2-i nap előzményei
Magyarország megnyitotta határait 1939-ben a lengyel menekültek előtt, s Svájc mellett Magyarország az 1944. március 19-i német megszállásig a menekültek menedéke lett. A magyar kormány két miniszteri osztályt hozott létre, a civilek mentésére a belügyminisztérium IX-es osztályát és a katonák mentésére a honvédelmi minisztérium XXI-es osztályát. A menekültek befogadására a jogi lehetőséget a nemzetközi, genfi menekültügyi egyezményeket ratifikáló, az 1936. évi XXX. tc. teremtette meg.
Teleki Pál második miniszterelnöksége idején 1939-től a német térhódítás ellensúlyozása érdekében a német orientációs politikát folytató külügyminisztérium hatásköréből két új osztály létrehozásával kivonta a külügyi tájékoztatással kapcsolatos tevékenységet. Az így létrejött tájékoztatási IV. osztály vezetője Szent-Iványi Domokos, akinek feladata, antantbarát külügyi vonal kiépítése volt, a külügy megkerülésével. Az V. osztály, a nemzetpolitikai szolgálat, vezetője Kovrig Béla lett. Az osztály kifelé szociál- és irodalompolitikai tevékenységet végzett, befelé azonban, Kovrig irányításával, a föld alatt a legkíméletlenebb náci és nyilasellenes propagandaháború titkos műhelye lett. Teleki halála után e két osztályt megszüntették, de a kapcsolati kör révén Szent-Iványi 1942-ben létrehozta a Magyar Függetlenségi Mozgalmat, amely kormányzati szinten kulcsszerepet játszott a nácizmus elleni küzdelemben. A titkos működés keretei között a társadalom egésze felé a kapcsolatrendszert az ugyancsak titkosan működő Magyar Testvéri Közösség jelentette.
Magyarország 1939-től az üldözöttek menekítésének szervezett központjaként nemcsak a befogadást, hanem a további menekítést is segítette. 1939 júliusában az Erzsébet királyné és a Carl Dusán tehergőzösök 900 német, osztrák, cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai zsidót vittek le a Duna torkolati Sulinába, ahol a vesztegzári parancsot megszegve átszállították őket a Palesztinába induló panamai teherhajóra. 1940 májusában egy bolgár lobogó alatt hajózó gőzösön Pozsonyból vittek többszáz zsidót a Duna torkolathoz. Az utat mindkét esetben a magyar külügyminiszter tudtával a magyar hatóságok biztosították.4
Ellentétben a magyar mentőakciókkal, a St. Louis német óceánjáró 937 zsidó utasát 1939 májusában sem az Egyesült Államok, sem Kanada nem fogadta be, a menekültügyi törvényekre hivatkozással. Vissza kellett térniük a nácik által egyre jobban fenyegetett Európába. Anglia a Fehér Könyv politikájának könyörtelen keresztülvitelével megakadályozta sokszázezer zsidónak Palesztinába való menekülését, abban az időben, amikor a németek a kivándorlást még engedélyezték. 1922-ben Churchill kiadta az első Fehér Könyvet, amely korlátozta a zsidó bevándorlást Palesztinába, 1937-ben a brit kormány a zsidó bevándorlás felső határát évi tizenötezer főben határozta meg. McDonald 1939-es Fehér Könyve 75 ezer főre korlátozta a következő 5 évben Palesztinába engedhető zsidók számát.5
A későbbiek folyamán az angol-amerikai szövetségesek politikai és katonai vezetői semmi engedményre vagy alkura nem voltak hajlandók a németekkel annak érdekében, hogy cserébe kiadják – amint azt felkínálták – a még életben lévő zsidókat. Amikor Himmler megtette az „életet teherautókért” ajánlatát 1944 májusában, az angolok szóba sem álltak vele.6 A palesztinai zsidó vezetők a tárgyalást szorgalmazták, mert ha nem is őszinte az ajánlat, legalább időt lehetett volna nyerni, és az idő itt életet jelent. Az amerikaiak rugalmasabbak voltak, de Tuvia Friling izraeli történész egyértelműen kimutatta, hogy az angolokat csak az érdekelte, hogy a palesztin pozícióik ne kerüljenek veszélybe, és ne engedjenek be zsidókat nagyobb számban Palesztinába, mert az a helyi arabokat felbőszítené. A brit birodalmi érdek volt az egyetlen motivációjuk.7
Arról, hogyan alkudoztak a németek a zsidók bőrére hónapokig, Haraszti György, az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem emeritus professzorának tanulmányából idézek: „1944. április 24-én vagy 25-én – a vidéki zsidók gettósítását a helyszínen irányító Dieter Wisliceny helyett – Adolf Eichmann átvette a cionistákkal folytatott tárgyalások vezetését. Egy, a cionistákkal is együttműködő Abwehr-ügynök útján üzent az általa vezető cionistának tekintett Joel Brandnak, a Váádá egyik vezetőjének, hogy egy újabb egyezség keretében »emberéletet/vért áruért« »Blut gegen Ware« akció az SS bizonyos, Magyarországon kívül megszerzendő javak ellenében hajlandó volna »eladni« egymillió zsidót. Szándékában áll engedélyezni, hogy Brand külföldre utazzék, és kapcsolatot létesítsen a nemzetközi zsidó szervezetek és a nyugati szövetséges hatalmak képviselőivel. 1944. május 8-án Dieter Wisliceny bizalmasan közölte Kasztnerrel, hogy megszületett a döntés a magyarországi zsidók »teljes körű deportálásáról«. Újból felvetődött a »vért áruért« Blut gegen Ware (»blood for goods«) terve. Egymillió zsidó életének megkímélése, elengedése a Birodalomnak szállítandó 10,000 teherautó, továbbá nagy mennyiségű használati és élvezeti cikk (szappan, kávé, tea), valamint meg nem határozott mennyiségű wolfram és egyéb katonai célú hadianyag ellenében. A megállapodási javaslat szerint a szövetségesek pozitív válaszának megérkezése után 100 ezer zsidót szabadon engednének, és az auschwitz-birkenaui gázkamrákat felrobbantják. A zsidók a németek uralta területről Palesztina kivételével bármilyen, a szövetségesek ellenőrizte országba távozhatnának, mivel a németek a volt jeruzsálemi főmuftinak megígérték, hogy a zsidók palesztinai bevándorlására nem adnak lehetőséget…
A nemzetközi cionista vezetőkkel való kapcsolatfelvétel nem járt eredménynyel, a nyugati szövetségesek pedig az első perctől fogva nem vették komolyan a német ajánlatot, provokációtól tartottak. Ezt csak a legbizalmasabb körben hangoztatták – háborús időkben nem tudtak volna és nem is akartak mit csinálni a németek által esetleg nyakukba zúdítandó hatalmas – közel egymilliós – zsidó tömeggel. A Zsidó Ügynökség vezetői sem tudták rávenni az angolszászokat, hogy komolyan vegyék az ajánlatot… A csereügylet a szabad világ zsidó vezetőinek figyelemre méltó, ha nem is mindig határozott erőfeszítései ellenére, ahogy eleve várható volt, az angolszász szövetségesek elutasító magatartása miatt, végül nem jött létre.”8
Magyarországot kivéve Európa és a környező országok zsidósága 1942-re koncentrációs táborba került. A Szlovák Köztársaság 500 birodalmi márkát fizetett a németeknek minden elszállított zsidó után. Martin Gilbert zsidó származású brit történész adatai szerint az osztrák zsidó túlélők aránya 10%, a csehszlovák, jugoszláv, illetve görög túlélők aránya 6%. Romániában 48%, mivel a románok 470 ezer zsidót náci segítség nélkül legyilkoltak, a megmaradt 430 ezret alkuként használta Antonescu.
A teljes írás a Magyar Szemle 2024/9-10. számában olvasható.
1 Cvi Erez: Hungary. Six days in July 1944. In Jalkut Moreset. 1975/20.
2 Carlile Aylmer Macartney: October Fifteenth. A History of Modren Hungary 1929-1945. II. Edinburgh, 1956, Edinburgh University Press, 305.
3 Cvi Erez: I.m.
4 Kapronczay Károly: Menekültek menedéke – Magyarország. In Embermentés, sorsok, tények és tanúk. Szerk. Hantó Zsuzsa–Tassy-Becz Éva. Pomáz, 2021, Kráter, 28.
5 Lévai Jenő: Tíz akció mentette meg a zsidók maradékát. In Képes Figyelő. 1947.01.25.
6 Lévai Jenő: Menekülés a Gestapó és az SS segítségével. In Képes Figyelő. 1947. 02.01.
7 Kolozsi Ádám: Amikor az angolok és az amerikaiak segíthettek volna a zsidóknak, nem tettek semmit. In Index. 2019.04.04.
