A soknemzetiségű Temesváron a polgárosodás egyszersmind magyarosodást is jelentett a 19 század utolsó évtizedeitől egészen az első világháborúig. Temesvár így a „magyar terv” szimbóluma is egyben, mely azt üzeni, hogy Kossuth Lajos, Széchenyi István és Deák Ferenc álma egy szabadelvű, polgárosult, magyar mintaállamról megvalósítható, reális célkitűzése volt a 19. század magyar politikának.
Részlet a Magyar Szemle írásából:
Ritkán fordul elő egy írástudó életében, hogy minden összejöjjön: szorgalom, kitartás, ügyszeretet, kutatói szenvedély, tapasztalat, anyagbőség; önmagán túlmutató, szerencsés témaválasztás; egy több szempontból találó cím; ráadásul még egy gondos kiadó is, aki ügyel a részletekre, a külcsín és a belbecs harmóniájára. Ez az áldásos együttállás Szekernyés János pályáján úgy tűnik, hogy nem először valósul meg. A történész egy egész életet áldozott arra, hogy Temesvárt módszeresen is bebarangolja, és szinte minden sarokházát és kockakövét megtapogatva, töviről hegyire megismerje és mással is megismertesse szeretett városát. Mindez csaknem hatvan esztendeje tartó hangyaszorgalmú levél- és könyvtári, illetve sajtótörténeti kutatásokkal, no meg a még mindig élő „régi temesváriak” évtizedek óta tartó célirányos faggatásával párosul.
A szekernyési oeuvre legújabb kötete egy vaskos, 648 oldalas, kemény borítójú, gazdag fényképmelléklettel ellátott városrész-monográfia, mely már a küllemével is magára vonja az érdeklődő olvasó figyelmét. A szürkébe játszó, kissé sejtelmes halványzöld színű könyv elülső borítóján a fertály egyik főutcáját – talán épp a Dózsa utcát – ábrázoló réges-régi fénykép látható, rajta a 6-os villamos messze, a Belváros irányába futó sínpárjával. No meg két keménykalapos-öltönyös úriemberrel, mintegy megjelenítve Szekernyés János pompás könyvének fő témáját: Temesvár legnépesebb külvárosának rohamos korszerűsödését, civilizálódását, polgárosodását, ami, akkor még – minden ellenkező vélekedés és utólagos manipuláció ellenére – egyszersmind önkéntes magyarosodást is jelentett.
Mi több, talán épp a Bánság „fővárosának” ígéretes demográfiai, ipar- és közműfejlesztési, tömegközlekedési, intézményalapítási elánja jogosított a legtöbb magyar reményre. Közelebbről arra, hogy a „magyar terv” – Kossuthék, Széchenyiék és Deákék nagy reformnemzedékének álma egy szabadelvű, polgárosult, „européer” mintaállamról – igenis megvalósítható. Ezzel Temesvár egyszersmind követendő példát is nyújtott a régi Magyarország többi városának.
Más forrásból is tudható, hogy épp ez a primus inter pares szerep volt a „temesváriság”, a dinamikusan gyarapodó és – megint leírjuk – egyúttal hallatlan ütemben magyarosodó temesvári polgárok identitásának, önmagukról kialakított képének egyik igen fontos eleme. Erre – ki-ki a maga módján – a város minden lakosa tudatosan törekedett a napszámosoktól kezdve a cselédeken, szatócsokon, iparosokon és beamtereken át az alsó- és felső középosztályokig, az eleve kutyabőrrel rendelkező nemesi sarjakat és a nemesi diplomára (s a vele járó presztízsre) áhítozó újgazdagokat is beleértve. Ismét tegyük azonnal hozzá Nicolae Ceauşescu pár évtizeddel később, egy merőben más kontextusban használt, cinikus szóleleményét kölcsönvéve: „nemzetiségi különbség nélkül”. Ez azt jelentette, hogy Temesváron, Európa – Macedónia mellett – etnikailag talán legkevertebb régiójának székhelyén teljesen mindegy volt, hogy valaki szerb, bolgár, román, macedoromán, elzászi francia, szefárd, askenázi, vagy – mint leginkább – német eredetű volt-e. A városlakók minden hátsó gondolat nélkül egész egyszerűen magyar(országi) honpolgárok kívántak lenni. Nem tudván, hogy eme ösztönös beállítódásuk egyrészt a korábbi domináns hungarus-tudat továbbélése, másrészt pedig – bár polgárinak mondják – legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus jellegű. Mindenesetre a ranglétra garádicsain felfelé igyekvő temesváriaknak ekkor még változatlanul vonzó identitást jelentett a Magyar Királyság polgárának lenni. A „kaliforniai méretű” városfejlődési, iparosodási lendület mindenkit magával ragadott. Az azóta többszörösen devalválódott, sőt a (Szentkorona-tannal és az „ezeréves határokkal”) szándékosan eltorzított „magyar állameszme” a reformkor óta készen állt, s az ezzel összefüggésben már többször is említett nemesi típusú polgárosodás és magyarosodás pedig azt az – akkor még reálisnak tetsző, de a trianoni békediktátum miatt sajnos végül illúziónak bizonyuló – életérzést keltette, hogy új magyar metropolisz van születőben, amely joggal törekedhet egy második Budapest rangjára. Amely, ily módon, ha nem is egész Hungária (miként Károly Róbert idején), de minimum Dél-Magyarország természetes központja lehetett volna: kapu a Balkán, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet felé.
*
Szekernyés Jánosról évtizedek óta teljes joggal terjesztik barátai, ismerői és tisztelői, hogy „minden követ” ismer Temesváron, és amiről Jánosunknak nincs tudomása rajongva szeretett városa történelméből, az úgyszólván „nem is létezik”. Megvallom, engem, pályája utolsó szakaszához érkezett gyakorló historikusként, hivatásos emlékezet-búvárlóként leginkább mégis az alcím – Préselt virágszirmok az Erzsébetvárosból – fogott meg, s nem kevésbé a szerző ezzel kapcsolatos eszmefuttatása, amely – gondolom – maga is egy szemérmes önvallomás: „A maradó kövek, a tömör sziklák mellett emlékeket konzerválnak és idéznek a törékeny, kifakult, áttetszővé aszott virágszirmok is, amelyeket […] megsárgult lapjaik között verseskötetek, regények, emlékkönyvek vagy képalbumok őriznek. Némelyikük száradtan is tartja formáját, színét és halványan még illatát is, a málladozó virágok is jelképek, titkokat rejtenek […] nagyobb hányaduk azonban egy kivételes élethelyzet, meghitt pillanat, ígéretes tekintet, elbűvölő mosoly, csodálatos kézmozdulat, csillogó szempár, bájos arc, heves ölelés tanújeleként, tárgyi bizonyítékaként szolgált. A préselt virágok elmúlt világokat idéznek, varázsolnak vissza.”
Hát igen, pontosan erről van szó! Történelmi síkra emelve Szekernyés János vallomásos sorait, Temesvár azért olyan fontos minden magyarul érző, gondolkodó és álmodó ember számára, mert egy elbűvölő, kivételes történelmi pillanat kőbe, szobrokba, épületekbe, istenházákba és főként érzésekbe, emlékekbe foglalt monumentuma: jelkép, szimbólum. Azonos a „nagy-magyar” álommal. Annak történelmi bizonyítéka, hogy bár nemzeti nagyjaink – Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák – nem biztos, hogy hajszálpontosan mérték fel effektíve megvalósítható történelmi, gazdasági, demográfiai és geostratégiai esélyeinket egy (francia, jakobinus típusú) modern magyar nemzetállam megteremtésére, elképzeléseik mégsem voltak teljesen légből kapottak, eleve reménytelenek. Tudniillik Temesvár 1716-os visszafoglalása után a bécsi kancellária törekvése egy német többségű és jellegű osztrák mintatartomány megteremtésére nem sikerült, hiszen gróf kollegrádi Kollonich Lipót érsek és Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz herceg közös rémálma, a kiirtatandónak ítélt magyar nemesi/rendi világ valósult meg – korszerű változatban. Olyannyira, hogy a nagy háború küszöbén Temesvárt kis túlzással akár magyar városnak is nevezhetnénk, hiszen az 1910-es ügydöntő népszámláláskor etnikailag sokféle eredetű lakosai szinte hajszálpontosan ugyanolyan arányban (54,4%-ban) vallották magukat magyarnak, mint a történelmi Magyarország többi honpolgára szerte a hazában. Ezért tekintem én, s gondolom, sok tanult pályatársam is „Temesvárt a magyar fejlődés szimbolikus terének, ahol, »mint cseppben a tenger«, mindaz megtörtént és tanulmányozható – kicsiben –, ami a régi Magyarország csaknem minden más régiójában szintén bekövetkezett”.
Sőt, amikor 1918. november 17-én szerb csapatok jelentek meg Temesvárott és minden veszni látszott, a közismert szakértelme és becsületessége miatt posztján hagyott sváb eredetű, de magát feltétlenül magyarnak érző és valló Geml József polgármestert a véglegesen berendezkedni kívánó szerb hatóságok december végén felkérték egy rögtönzött újabb népszámlálás levezénylésére és értékelésére. Ekkor minden várakozással ellentétben többen – a városlakók közel 57 százaléka – nyilvánították magukat magyar tudatúnak, mint nyolc esztendővel korábban. Pedig akkor már túl volt az ország a világháborús vereség sokkján, nem kevesen érezték, hogy a „hajó elment” – és mégis! Vagyis alighanem a lassan tíz éve elhunyt Katus Lászlónak lett volna igaza, akinek egy 1970 táján megrendezett történész-világkonferenciára elkészített számítása szerint ha nincs a trianoni békediktátum, akkor 1950-re az erdélyi, partiumi és bánsági városok nemzetiségi arányai alig különböztek volna mondjuk Győr, Pécs vagy akár Budapest hasonló adataitól.
