Úgy vált a Velencei-tó mentén 1848. szeptember 29-én megvívott ütközet a szabadságharc egyik legjelentősebb fegyveres összecsapásává, hogy a következő egy év során annál sokkal nagyobb csatákat is vívtak honvédeink. Mégis az egyik legfontosabb volt, mert Magyarország ezzel a győzelemmel tudta megőrizni a Habsburg Birodalmon belül frissen kivívott önállóságát.

Perczel Mór

 

A fegyveres összecsapás előzményeit a nem is sokkal korábbi, tavaszi eseményekben találjuk meg. A március 15-i vértelen pesti forradalmat követően a hazánk akkori fővárosában, Pozsonyban ülésező országgyűlés reformköveteléseit Bécsbe vivő Kossuth Lajos küldöttségének tagjaként a császárvárosba utazó Batthyány Lajost V. Ferdinánd király nevében István nádor, mint a király helyettese és szavának szólója, 1848. március 17-én megbízta az első felelős magyar kormány létrehozásával.

Széchenyi István ezt írta ezen a napon: „Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel (…) Az én politikám biztos volt, de lassú.

Kossuth egy kártyára tett mindent,

és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám 20 év alatt sem bírhatott volna előállítani!”

Batthyány hat nappal később az uralkodónak fel is terjesztette minisztereinek névsorát, amit az elfogadott. A frissen felálló kormány minden tagja Kölcsey Ferenc híres mondatát tartotta szem előtt: „Jelszavaink valának haza és haladás.” Ennek megfelelően Batthyány az utolsó rendi országgyűlés elé terjesztette, s ott április 11-én elfogadtatta a polgári átalakulást szolgáló harmincegy cikkből álló javaslatát, melyeket az utókor áprilisi törvényekként emleget. A törvénycsomag a Habsburg Birodalmon belül új közjogi alapokra helyezte a Magyar Királyság helyzetét, lényegében egy rendi államból létrehozta az alkotmányos monarchiát.

Batthyány Lajos

 

A kormány egyik nagyon fontos törekvése az alkotmányos önkormányzat rendszerén belüli önálló magyar fegyveres erő létrehozása volt. Elérte, hogy ez alá rendeljék a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatokat, létrehozta az új törvények által előírt nemzetőrséget, majd nekifogott az önálló magyar honvédség felállításának. Ennek kapcsán mondta el Kossuth július 11-én híres beszédét: „Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek. Uraim! Így áll e percben a nemzet önök kezében. És Isten kezükbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezükbe adta a nemzet halálát is. (…) Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös.” Amikor pedig a Ház egyöntetűen azt kiáltotta, hogy „Megadjuk!”, Kossuth a szívére szorította jobbját, és felkiáltott: „Leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!”

Mert a poklok kapui bizony nyiladoztak.

A szerb felkelők a Délvidéken gyújtogattak és pusztítottak,

Jellasics József horvát bán Zágrábban szervezkedett Pest ellen,

a császári udvar pedig egyre ellenségesebbé vált. Csakhogy a császári udvar feje, maga a császár egyúttal Magyarország királya is volt.

A birodalom uralkodója nehéz helyzetbe került. Monarchiája több pontján is forradalmi megmozdulások voltak, Károly Albert szárd-piemonti király pedig háborút indított az itáliai forradalom megsegítésére.

A Habsburg Birodalomnak nem volt akkora katonai ereje, hogy mindenhol bevesse a császári főerőket. Bécsben úgy döntöttek, hogy ármádiájuk javát Itáliába viszik, s időnyerés céljából a magyarok alapvető követeléseit elfogadják.

Eszük ágában sem volt azonban azt végrehajtani.

A jobb időkre vártak, hogy visszaálljon a régi rend.

Jellasics József, horvát bán

 

Ez a nyár közepén következett be: július 25-én Radetzky tábornagy Custoza mellett legyőzte Károly Albert seregét. Az udvar figyelme ezt követően fordult vissza a rebellis magyarok felé. Csakhogy addigra már a magyarhoni folyamatok olyan szintet értek el, hogy annak felszámolására Bécs nem mert vállalkozni.

Maga helyett küldte Jellasicsot.

A Magyarországon élő nemzetiségek már tavasszal megfogalmazták saját követeléseiket, de azokat a Batthyány-kormány rendre visszautasította.

Az udvar felismerte az ebben rejlő lehetőséget,

és már 1848 nyarán megindultak a bécsi hadügyminisztérium titkos pénz-, fegyver- és hadianyag-küldeményei a szerb felkelőknek és a Magyarország ellen invázióra készülő Jellasicsnak.

A magyar király horvát bánja ugyanis kifejezetten ellenséges szemmel nézte a magyarországi eseményeket. Nyíltan készült a támadásra, amelynek az első lépéseként augusztus végén megszállta a Magyarországhoz külön testként, corpus separatumként tartozó Fiumét. Batthyány Lajos és Deák Ferenc Bécsbe utazott, hogy a királyként a magyar és horvát trónon egyaránt ülő uralkodó segítségét kérje, de hiába: a kormányküldöttséget őfelsége nem fogadta, Jellasicsot pedig megerősítette báni méltóságában.

Jellasics erre átkelt a Dráván, harmincötezres serege élén.

A határ menti magyar hadsereg parancsnoka pedig visszavonulást rendelt el, és átszökött Jellasics táborába. Ugyanezt tette a helyébe küldött új főparancsnok is.

A magyar katonák ugyanis nehéz erkölcsi dilemma előtt álltak.

Kihez vagy mihez legyenek hűségesek,

hiszen nem is olyan régen a magyar alkotmányra, azon keresztül pedig a magyar királyra tettek esküt. Csakhogy most a magyar király katonájaként jön ellenük Jellasics, aki rögvest azt követően, hogy átkelt a Dráván, kiáltványt bocsájtott ki, amelyben jelezte, hogy a Habsburg-Lotaringiai-ház nevében fogja elfojtani a „pártütők és lázadók” mozgalmát.

István nádor Balatonszemesen találkozóra hívta Jellasicsot, aki nem ment el. Közben Batthyány általános népfelkelést hirdetett, Kossuth pedig arra kérte a külföldön állomásozó magyar katonákat, hogy jöjjenek haza. Az ily módon megerősödött magyar főerő szeptember végén a Velencei-tó mentén megállásra késztette Jellasicsot, aki már Pest villámgyors bevételéről álmodozott.

Batthyány személyesen is részt vett a csata előtt, a sukorói templomban megtartott utolsó haditanácson, ahol megbeszélték a haditervet. A magyarok a Pest felé tartó összes utat lezárták. A főerők a tótól északra állomásoztak, a balszárny egy esetleges átkaroló hadművelet elleni védelem végett a tótól délre, a jobbszárny pedig a tótól északra.

A Batthyány-kormány

 

Jellasics terve az volt, hogy a magyar sereg jobbszárnyát a közép felé szorítja, majd egy frontális támadással a teljes magyar haderőt a Velencei-tóba szorítva megsemmisíti. Csakhogy a magyar jobbszárny állta a sarat, a közép pedig derekasan verekedett, és visszaverte a rohamokat.

Jellasics délután három óra körül beszüntette a harcot. Az ágyúkkal még estig lődözgettek, de a bán fokozatosan visszavonta erőit, majd fegyverszünetet kért, s annak védernyője mögé rejtőzve Bécs felé rohamtempóban elhagyta az országot. A csata utóhatásához tartozik: Batthyány ekkor döbbent rá, hogy magyar miniszterelnökként végzetes kenyértörésre vitte a dolgot a magyar királlyal, és október 2-án lemondott.